|
Crepuscolo 8.FEJEZET:A TÜRELMETLENSÉG
Fekete Krisztián 2010.04.19. 07:38
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
8. fejezet
8.FEJEZET:A TÜRELMETLENSÉG
TELJESEN ÖSSZEZAVARODVA ÉBREDTEM. Agyam ködös volt, az álmaim és a lidércnyomásos
fantáziaképeim összekeveredtek a valósággal, és még nem sikerült szétválasztanom őket. Jó
sokáig tartott, míg rájöttem, hol is vagyok.
A szoba olyan jellegtelen, hogy nem is lehetett másutt, csak egy szállodában. Ugyanerről
árulkodtak az asztalhoz rögzített olvasólámpák, a hosszú függönyök, amelyek ugyanabból az
anyagból készültek, mint az ágytakaró, és a semmitmondó víz festmények a falon.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan is kerültem ide, de eleinte semmi nem jutott
eszembe.
A csillogó, áramvonalas fekete autóra viszont jól emlékeztem, és arra is, hogy az ablakok
üvege sötétebb volt, mint egy limuziné.
A motorja jóformán hangtalan, bár a megengedett sebesség több mint kétszeresével
száguldottunk a sötét sztrádákon.
Aztán eszembe jutott, hogy Alice mindvégig ott ült mellettem hátul a fekete bőrülésen. A
végtelen éjszakában a fejem egyszer csak az ő gránitkemény nyakára billent. Úgy tűnt, őt
csöppet sem zavarja a közelségem, én pedig furcsán megnyugtatónak éreztem hűvös, feszes
bőrét. Vékony pamutinge átázott szüntelenül ömlő könnyeimtől, míg végül sajgó,
kivörösödött szememből elfogytak a könnycseppek.
Az álom elkerült: égő szemem nem akart lecsukódni, pedig az éjszakának lassan vége lett,
és az ég felderengett egy alacsony hegyorom fölött, valahol Kaliforniában. A felhőtlen égen
húzódó szürke fénycsík bántotta a szemem. Mégsem bírtam lehunyni, mert amint
megpróbáltam, elviselhetetlen képek vetültek a retinámra. Charlie megtört arca... Edward
vadállati vicsorgása, kivillanó fogsora... Rosalie gyűlölködő tekintete... a fürkész pillantás,
amellyel a nyomkereső szemügyre vett... Edward élettelenné fakuló szeme a búcsúcsók után...
Elviselhetetlen pillanatok. Úgyhogy keményen küzdöttem a kimerültség ellen, a nap pedig
egyre magasabbra emelkedett.
Akkor is ébren voltam még, amikor magunk mögött hagytuk a hegyeket, a nap is a hátunk
mögül sütött, s fénye visszatükröződött a Napos Völgy háztetőin. Nem maradt energiám
meglepődni: háromnapi utat tettünk meg egy éjszaka alatt. Üres tekintettel meredtem az
előttünk elterülő, széles síkságra. Phoenix - a pálmafák, az egymást metsző autósztrádák
szeszélyes vonalai, a golfpályák zöld négyszögei, az úszómedencék türkiz foltjai, mindez
egyeden, vékony ködfelhőben olvadt össze, az alacsony, sziklás hegyláncok ölelésében,
amelyeket igazából nem is lehet hegyeknek nevezni, olyan alacsonyak.
A pálmafák úttestre vetülő árnyéka tisztábban, élesebben rajzolódott ki, mint ahogy
emlékeztem rá, és halványabb volt a kelleténél. Ebben a fakó árnyékban egyáltalán nem
lehetett elrejtőzni. A napsütötte, nyílt autósztráda, igaz, elég jóindulatúnak tűnt. De azért nem
éreztem semmiféle megkönnyebbülést, nem éreztem úgy, hogy hazaértem.
- Melyik út vezet a reptérre, Bella? - kérdezte Jasper, én meg összerezzentem, pedig a
hangja egészen lágy és megnyugtató volt. De az autó motorjának dorombolásától eltekintve ez
volt az első hang, ami megtörte a hosszú éjszaka csöndjét.
- Maradj az I-10-esen! - feleltem gépiesen. - Mindjárt elmegyünk mellette.
Eltompult agyam nem fogta fel azonnal, mit is kérdezett Jasper.
- Repülünk valahová? - kérdeztem Alice-t.
- Nem, de jobb, ha a reptér közelében vagyunk, a biztonság kedvéért.
Arra még emlékeztem, hogy lekanyarodtunk a Nemzetközi Repülőtérnél, de többre nem.
Gondolom, ekkor alhattam el.
Bár most, az emlékeim közt kutatva, mintha mégiscsak rémlene, ahogy kiszállunk az
autóból - a nap éppen lenyugodott a szemhatár mögött-, a karom Alice vállán, az ő karja
pedig szorosan ölel, derekamnál fogva támogat a meleg, száraz árnyékok között.
Erre a szobára viszont nem emlékszem.
Az éjjeliszekrényen álló, digitális óra szerint háromra járt, de azt nem árulták el a piros
számjegyek, hogy éjszaka-e vagy nappal. A vastag függönyön egyeden fénysugár sem hatolt
át, de a szobában a lámpák ragyogó világosságot árasztottak.
Nehézkesen feltápászkodtam, az ablakhoz imbolyogtam, és elhúztam a függönyt.
Odakinn sötét volt. Szóval akkor hajnali három van. A szobám az autósztráda egy
elhagyatott szakaszára nézett, és látni lehetett a repülőtér új parkolóját is. Most, hogy sikerült
elhelyeznem magamat térben és időben, kissé megnyugodtam.
Végignéztem magamon. Még mindig Esme ruháit viseltem, és most sem úgy festettek,
mintha rám szabták volna őket. Megörültem, amikor megláttam a táskámat a komódon.
Éppen másik ruhát akartam keresni, amikor halk kopogtatás ijesztett meg.
- Bejöhetek? - Alice volt. Mély lélegzetet vettem.
- Hát persze!
Alice belépett, és érdeklődve végigmért.
- Úgy látom, rád férne még egy kis alvás. Én csak megráztam a fejemet.
Alice hangtalanul az ablakhoz sodródott, és szorosan behúzta a függönyt, aztán újra felém
fordult.
- Nem tehetjük ki a lábunkat a szobából - mondta.
- Oké! - A hangom rekedt volt, akár a varjúkárogás.
- Szomjas vagy? - kérdezte Alice. Vállat vontam.
- Nem, kösz, teljesen jól vagyok. Hát te?
- Semmi olyan, amivel ne tudnék megbirkózni! - Elmosolyodott. - Rendeltem neked
ennivalót, ott van az elülső szobában. Edward figyelmeztetett, hogy neked gyakrabban kell
enned, mint nekünk.
Egy pillanat alatt teljesen éber lettem.
- Felhívott?
- Nem - ábrándított ki Alice. - Még indulás előtt mondta.
Kézen fogva kivezetett a lakosztályunk nappalijába. Halkan zúgott a tévé, Jasper
mozdulatlanul ült a sarokban, és a híreket nézte, az érdeklődés leghalványabb jele nélkül.
Leültem a földre a dohányzóasztal mellé, amelyen egy tálcán ott várt az ennivaló, és
csipegetni kezdtem, de nem is figyeltem rá, mit eszem.
Alice felkuporodott a kanapé karfájára, és ugyanolyan üres tekintettel nézte a híradót, mint
Jasper.
Lassan ettem, közben Alice-t figyeltem. Időről időre gyors pillantást váltott Jasperrel.
Lassan derengeni kezdett, mi olyan fura rajtuk: túl nyugodtan ülnek, és egy pillanatra sem
veszik le a szemüket a képernyőről, jóllehet éppen reklámok mentek. Eltoltam magamtól a
tálcát, hirtelen felkavarodott a gyomrom.
- Mi a baj, Alice? - kérdeztem.
- Semmi az égvilágon! - Tágra nyílt szemmel, őszinte pillantással nézett le rám, de
egyáltalán nem hittem neki.
- Most éppen mit csinálunk?
- Várjuk, hogy Carlisle telefonáljon.
- Már hívnia kellett volna? - Közel jártam az igazsághoz: Alice rólam a bőrtáskája tetején
heverő mobilra pillantott, aztán újra vissza rám.
- Mit jelent ez? - Megpróbáltam úrrá lenni a hangom remegésén. - Hogy még nem
hívott?
- Csak azt, hogy egyelőre nincs semmi mondanivalójuk számunkra - nyugtatgatott
Alice. De a hangja természetellenesen érzelemmentes volt, és én ettől kezdve nehezebben
kaptam levegőt.
Jasper hirtelen Alice mellett termett, és ezzel hozzám is közelebb került, mint szokott.
- Bella - kezdte gyanúsan megnyugtató hangon. - Nincs miért aggódnod. Itt teljes
biztonságban vagy!
- Tudom.
- Akkor mitől félsz? - értetlenkedett. Érzékelte felindultságomat, de nem lévén
gondolatolvasó, az okát nem tudhatta.
- Hallottátok, mit mondott Laurent! - Csak suttogni bírtam, de ez nekik nem jelentett
gondot. - Azt mondta, aki ezzel a Jamesszel ujjat húz, annak vége! Mi van, ha valami nem a
terv szerint alakul, és kénytelenek elválni egymástól? Ha valami történik bármelyikükkel...
Carlisle-lal, Emmettel... Edwarddal... - Nagyon nyeltem. - Ha az a vad nőstény megsebesíti
Esmét... - A hangom majd egy oktávval felcsúszott, és kezdett hisztérikussá válni. - Sose
bocsátanám meg magamnak, ha az én hibámból bármelyiküknek baja esik! Egyikőtöknek sem
szabadna kockáztatnia az életét az én kedvemért...
- Bella, Bella, hagyd abba! - szakított félbe Jasper. Oly gyorsan szakadtak ki belőle a
szavak, hogy alig értettem, mit mond. - Teljesen feleslegesen aggódsz, Bella! Hidd el
nekem, közülünk senki sem forog veszélyben! Már így is túlságosan nagy feszültségnek vagy
kitéve, ne rontsd tovább a helyzetedet azzal, hogy feleslegesen aggódsz miattunk! Figyelj
rám! - parancsolta, amikor elfordítottam róla a tekintetem. - A családunk erős. Egyedül attól
félünk, hogy téged elveszítünk!
- De miért kellene nektek énmiattam...
Ezúttal Alice szakított félbe, hideg ujjaival megérintette az arcomat.
- Majdnem száz éven át Edward egészen egyedül volt. Most megtalált téged. Te nem
veheted észre rajta a változást, de mi, akik hosszú ideje élünk vele, nagyon is jól látjuk.
Gondolod, hogy a következő száz évben bármelyikünk is a szemébe bírna nézni, ha
elveszítenénk téged?
Bűntudatom enyhült, ahogy Alice sötét szemébe néztem. Lassan megnyugodtam, de persze
tudtam, hogy Jasper közelében nem bízhatok a tulajdon érzéseimben.
A nap nagyon lassan telt.
Nem hagytuk el a szobát. Alice leszólt a portára, hogy mostantól nem kérünk takarítást. Az
ablakok zárva maradtak, a tévé egyfolytában szólt, bár senki nem nézte. Menetrendszerűen
hoztak nekem valami ennivalót. Ahogy teltek az órák, a táskán heverő, ezüst telefon mintha
nőni kezdett volna.
A bébiszittereim jobban bírták a feszültséget, mint én. Miközben én izegtem-mozogtam és
fel-alá járkáltam, ők egyre nyugodtabban ültek, rezzenéstelenül, mint két szobor, csak a
szemükkel követtek. Azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy az eszembe véstem a szoba
minden részletét, például a kanapék csíkozását: rozsdabarna, barackszínű, krémszínű, fakó
arany és megint rozsdabarna. Néha a falon lógó reprodukciók absztrakt formáiba próbáltam
belelátni alakokat, ahogy gyerekkoromban a felhőkbe. Fölfedeztem egy kék kezet, egy
fésülködő nőt, egy nyújtózkodó macskát. De amikor egy fakó, vörös körből hirtelen rám
szegeződő szem lett, villámgyorsan félrekaptam a fejem.
Amint tovacammogott a délután is, visszafeküdtem az ágyba, csak azért, hogy csináljak
valamit. Azt reméltem, ha egyedül maradok a sötétben, át tudom adni magamat a tudatom
peremén lesben álló, szörnyű félelemnek, ami nem tudott hatalmába keríteni, amíg Jasper
gondosan felügyelte érzéseimet.
De Alice velem tartott, lezserül, mintha véletlenül ugyanabban a pillanatban lett volna
elege a nappaliból. Kezdtem komolyan elgondolkodni rajta, vajon milyen utasításokkal
láthatta el Edward igazából? Keresztbe feküdtem az ágyon, Alice pedig leült mellém
törökülésben. Eleinte nem vettem tudomást róla, fáradtnak éreztem magam, azt hittem, el
tudok aludni. De néhány perccel később a pánik, amit Jasper jelenléte eddig távol tartott,
kezdett elhatalmasodni rajtam. Gyorsan fölhagytam hát az alvás gondolatával, inkább
összegömbölyödtem, és átfogtam a karommal a lábamat.
- Alice... - kezdtem.
- Tessék?
Megpróbáltam nagyon nyugodtan beszélni.
- Mit gondolsz, mit csinálnak most?
- Carlisle úgy tervezte, elcsalja a nyomkövetőt északra, a lehető legmesszebbre.
Bevárják, aztán szembefordulnak vele, és megtámadják. Esmének és Rosalie-nak az a dolga,
hogy nyugat felé csalják a nőstényt. Úgy beszéltük meg, hogy ha a nő egy idő után
visszafordulna, akkor ők is visszamennek Forksba, és vigyáznak apádra. Szerintem minden a
terv szerint halad, azért nem telefonálnak. Ez azt jelenti, hogy a nyomkereső közel van
hozzájuk, és nem akarják, hogy véletlenül meghallja őket.
- És Esme?
- Gondolom, visszatért Forksba. Ő sem telefonál, nem kockáztatja, hogy a nőstény
kiszúrja. Szerintem egyszerűen csak nagyon óvatosak.
- Tényleg azt hiszed, hogy biztonságban vannak?
- Bella, hányszor mondtam már neked, hogy minket nem fenyeget semmi veszély?
- De megmondanád az igazat, ha mégsem úgy lenne?
- Igen, én mindig megmondom az igazat! - felelte Alice.
Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy komolyan gondolja.
- Akkor áruld el nekem... hogyan lettél vámpír?
A kérdésem váratlanul érte. Egy darabig hallgatott. Láttam rajta, hogy habozik.
- Edward nem akarja, hogy ezt elmondjam neked! - közölte végül határozottan, de
érezhetően nem értett egyet ezzel a tiltással.
- Ez nem igazság! Azt hiszem, jogom van tudni.
- Tudom.
Várakozóan néztem rá. Alice felsóhajtott.
- Edward nagyon dühös lesz.
- Semmi köze hozzá. Ez csak kettőnkre tartozik. Alice, mint barátod, könyörgöm, áruld el!
- Mostanra csakugyan barátok lettünk... persze Alice-nek kezdettől fogva tudnia kellett, hogy
így lesz.
Rám nézett ragyogó, bölcs szemével... még mindig hezitált.
- Elmondom, miként történik a dolog - mondta végül -, de én magam nem emlékszem rá,
nem is csináltam soha, és azt sem láttam, hogy valaki más teszi. Szóval ne felejtsd el, hogy
amit mondok, az csak elmélet!
Vártam.
- Mivel ragadozók vagyunk, egész csomó természetes fegyverünk van, jóval több, mint
amire ténylegesen szükségünk lenne. Az erőnk, a gyorsaságunk, a rendkívül éles érzékeink,
nem is beszélve azokról, akiknek, mint Edwardnak, Jaspernek és nekem, valamilyen
különleges képességük is van. Ráadásul, akárcsak a húsevő virágok, fizikailag vonzóak
vagyunk az áldozataink számára.
Arra gondoltam, milyen szemléletesen bizonyította nekem mindezt Edward a mezőn.
Alice szélesen, vészjóslóan elmosolyodott.
- Aztán van még egy fegyverünk, ami már tényleg túlzás és felesleges is. Mérgezőek
vagyunk! - mondta, és kivillantotta a fogát. - A mérgünk nem halálos, csak megbénítja az
áldozatot. Lassan hat, ahogy elterjed a véráramban, így az áldozatnak, ha már egyszer
megharaptuk, túlságosan nagy fájdalmai vannak ahhoz, hogy el bírjon menekülni. Ezt a
fegyvert többnyire fölösleges bevetni, hiszen ha már megközelítettük a zsákmányt, az úgysem
menekülhet előlünk. De persze azért vannak kivételek. Ott van például Carlisle.
- Szóval... ha engedik, hogy a méreg elterjedjen... - mormoltam.
- Néhány napba telik, hogy az átalakulás teljes legyen, attól függően, mennyi méreg
került az illető véráramába, vagy hol, milyen közel a szívéhez hatolt a méreg a szervezetébe.
Amíg a szív dobog, a méreg terjed, egyszerre gyógyítja és átváltoztatja a testet, ahogy áthalad
rajta. Végül a szív megáll, és az átalakulás befejeződött. De közben egész idő alatt, minden
egyes pillanatban az áldozat azt kívánja, bárcsak meghalna.
Összeborzongtam.
- Láthatod, nem valami kellemes a dolog.
- Edward azt mondta, nagyon nehéz megtenni... nem egészen értettem, miért -
mondtam.
- Tudod, bizonyos tekintetben mi is olyanok vagyunk, mint a cápák. Amint egyszer
megízleltük a vért, vagy akár csak a szagát megéreztük, nagyon nehezen tudjuk
megtartóztatni magunkat a táplálkozástól. Néha nem is bírjuk. Szóval, ha tényleg
megharapunk valakit, és megérezzük a vér ízét, akkor ránk tör az őrjöngés. Vagyis mind a
kettőnek nehéz dolga van: az egyik oldalon ott a vérszomj, a másikon pedig a borzalmas
fájdalom.
- És mit gondolsz, te miért nem emlékszel rá, hogyan történt?
- Fogalmam sincs. Mindenki más azt mondja, egész emberi életükből az átalakulás
fájdalmára emlékeznek a legélesebben. Én semmire nem emlékszem az emberi életemből... -
mondta Alice szomorkás, sóvárgó hangon.
Némán feküdtünk, ki-ki a saját gondolataiba merülve.
Teltek a percek, kis híján elfeledkeztem Alice jelenlétéről, annyira elfoglaltak a
gondolataim.
Aztán minden figyelmeztetés nélkül Alice felpattant az ágyról, és zajtalanul talpra
szökkent. Ijedten kaptam fel a fejem.
- Valami megváltozott. - Alice hangja sürgető volt, de nem hozzám beszélt.
Ugyanabban a pillanatban ért az ajtóhoz, mint Jasper, aki nyilván hallotta a
beszélgetésünket és Alice váratlan felkiáltását. Jasper a lány vállára tette mindkét kezét,
visszakormányozta az ágyhoz, és leültette a szélére.
- Mit látsz? - kérdezte feszülten.
Alice szeme valami távoli dologra fókuszált. Melléültem, és előrehajoltam, hogy jobban
halljam halk, pergő beszédét.
- Egy szobát látok. Hosszú, a falat mindenütt tükrök borítják. A padló fából van. A
nyomkereső ott van, és vár. Egy arany... egy arany csík húzódik a tükrökön.
- Hol van ez a szoba?
- Nem tudom. Valami még hiányzik... Még nem döntött.
- Mennyi idő van addig?
- Nem sok. Még ma odamegy ebbe a tükörszobába, vagy legkésőbb holnap. Attól függ.
Még vár valamire. Most sötétben van.
Jasper hangja nyugodt volt, módszeres, érezni lehetett, hogy gyakorlata van Alice
kikérdezésében.
- Mit csinál?
- Tévét néz... nem is, egy videokazettát futtat a sötétben, egy másik helyen.
- Látod, hogy hol van?
- Nem, túl sötét van hozzá.
- És abban a tükrös szobában, ott mi van még?
- Csak a tükrök meg az az arany csík. Valami pántféle, körben végigfut a szobán. És van
még egy fekete asztal, rajta egy nagy hifi berendezés meg egy tévé. Ott is megérinti a
videólejátszót, de nem nézi végig a kazettát úgy, mint ebben a sötét szobában, ahol várakozik.
- Semmibe révedő tekintete Jasper arcára vándorolt.
- Nem láttál semmi mást?
Alice megrázta a fejét. Egymást nézték, mozdulatlanul.
- Mit jelent ez? - faggattam.
Egy pillanatig egyikük sem felelt, aztán Jasper végre rám nézett.
- Azt jelenti, hogy a nyomkereső tervei megváltoztak. Valamilyen döntést hozott, aminek
következtében el fog jutni a tükrös szobába és a sötét szobába.
- De azt nem tudjuk, hogy hol vannak ezek a szobák. -Nem.
- De azt nagyon is tudjuk, hogy a nyomkereső nem a hegyekben lesz, ahol vadásznak rá.
Meg fog lépni előlük - mondta Alice színtelen hangon.
És akkor megszólalt a telefon.
Alice szempillantás alatt a nappaliban termett, előbb, mint ahogy felkaptam a fejem a
csörgésre.
Lenyomott egy gombot, és a füléhez tartotta a telefont, de nem ő szólalt meg először.
- Carlisle - lehelte. Nem látszott rajta, hogy hozzám hasonlóan meglepődött vagy
megkönnyebbült volna. - Igen - mondta és rám pillantott. Aztán egy hosszú pillanatig nem
szólt, csak figyelt.
- Épp az előbb láttam a nyomkeresőt! - Carlisle-nak is beszámolt a látomásáról. -
Akármiért is szállt repülőre... ugyanaz vezette el azokba a szobákba is. - Kis szünetet tartott.
- Igen - felelte Alice, aztán hozzám fordult. - Bella! - és meglengette a telefont.
Rohantam.
- Halló!
- Bella! - szólalt meg Edward hangja. -Jaj, Edward! Annyira aggódtam!
- Bella - tromfolt le Edward türelmetlenül -, mondtam már, hogy ne aggódj semmiért,
csak magadért! - Olyan hihetetlenül jó volt hallani a hangját... Amint megszólalt, éreztem,
hogy a kétségbeesés fölöttem tornyosuló felhője egyszerre könnyebb lesz és tovasodródik.
- Hol vagy?
-Vancouver közelében vagyunk, Bella. Sajnálom... de nyomát veszítettük. Úgy látszik,
gyanút fogott, ügyelt rá, hogy elég messze legyen tőlünk, így nem hallom a gondolatait. De
most elment, valószínűleg repülőre szállt. Azt gondoljuk, visszamegy Forksba, és elölről
kezdi az egészet. - Mögöttem Alice Jaspert tájékoztatta a fejleményekről, de hadarása
egyeden, zümmögő hanggá olvadt össze.
- Már tudom. Alice látta, hogy meglépett.
- De azért nem kell aggódnod. Semmilyen nyomot nem talál, ami elvezetné hozzád. Csak
maradj, ahol vagy, és várd ki, míg újra rábukkanunk.
- Velem minden rendben. Esme vigyáz Charlie-ra?
- Igen. A nőstény a városban járt. Elment a házatokhoz is, de Charlie éppen munkában
volt. Még csak a közelébe se jutott, úgyhogy ne aggódj! Semmi baja nem lesz, Esme és
Rosalie vigyáznak rá.
- Mit keresett ott a nő?
-Valószínűleg a nyomodat kereste. Éjszaka bejárta az egész várost. Rosalie látta a
repülőtéren, a város környéki utakon, az iskolánál... keresgél, Bella, de semmit nem fog
találni.
- Biztos, hogy Charlie-nak nem eshet baja?
- Biztos. Esme egy pillanatra sem téveszti szem elől. És rövidesen mi is ott leszünk. Ha a
nyomkereső csak beteszi a lábát Forks környékére, elkapjuk.
- Hiányzol! - suttogtam.
- Tudom, Bella. Hidd el, tudom! Én is úgy érzem, mintha a fél lelkemet magaddal vitted
volna.
- Hát akkor gyere ide érte! - unszoltam.
- Nemsokára, amint tudok, jövök. Előbb gondoskodni akarok róla, hogy biztonságban
legyél! - mondta kemény hangon.
- Szeretlek! - emlékeztettem.
- Ha hiszed, ha nem, mindannak ellenére, aminek kitettelek, én is szeretlek. El tudod ezt
hinni?
- Ami azt illeti, el.
- Rövidesen érted jövök.
- Várni foglak.
Amint a telefon elhallgatott, újra letargiába estem.
Vissza akartam adni a telefont Alice-nak, de ők Jasperrel az asztal fölé hajoltak. Alice a
szállodai levélpapírra firkált valamit. A kanapé támlájának dőlve, a válla fölött a rajzra
lestem.
Egy hosszú, téglalap formájú helyiséget rajzolt, a végében volt egy kisebb, négyzet alakú
rész. A padlódeszkák végighúzódtak a terem teljes hosszában. A falon egymást követő,
függőleges vonalak jelezték, hol van vége az egyik tükörnek, és hol kezdődik a következő.
Végül, körben a falon, derékmagasságban hosszú csík húzódott. Az a bizonyos csík, amelyről
Alice azt állította, hogy aranyból van.
- Ez egy balettstúdió - szaladt ki a számon, mert hirtelen rájöttem, honnan ismerős a kép.
Meglepetten néztek rám.
- Te ismered ezt a helyet? - Jasper nyugalma mélyén valami szokatlan vibrált, bár nem
tudtam rájönni, hogy mi az. Alice a munkája fölé hajolt, a keze most már röpült a papíron, a
hátsó falon egy vészkijárat körvonalai kezdtek kibontakozni, aztán megjelent a hifi
berendezés és a tévé is egy alacsony asztalkán, a terem elülső, jobb sarkában.
- Pont úgy néz ki, mint az a hely, ahová táncórákra jártam nyolc- vagy kilencéves
koromban. Az is pont így festett. - A négyzet alakú beszögellésre mutattam, a helyiség
hátulsó, elkeskenyedő részére. - Itt voltak a zuhanyozók, oda a másik balett-terem felől
lehetett bejutni. De a hifi berendezés akkoriban itt állt - a bal sarokra mutattam -, régebbi
típus volt, és nem volt tévé. A váróból nyílt egy ablak a balett-teremre, és onnan pont ebből a
szögből lehetett látni a helyiséget.
Alié és Jasper állhatatosan bámultak.
- Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a helyiség? - kérdezte Jasper, még mindig
nyugodtan.
- Nem, nem egészen, hiszen a legtöbb táncterem egyforma, mindegyikben van tükör meg
ilyen rúd - ujjamat végighúztam a tükrökhöz rögzített balettkorláton. - Csak az összkép tűnt
ismerősnek. - Megérintettem az ajtót, amely pontosan ugyanazon a helyen volt, mint az,
amelyikre emlékeztem.
- Van most bármiféle okod rá, hogy odamenj? - Alice kérdése rezzentett fel
tűnődésemből.
- Nem, a tájékán sem jártam majdnem tíz éve. Különben is, rémes táncos voltam, a
bemutatókon mindig a legutolsó sorba állítottak - vallottam be.
- Szóval ez a hely most semmi módon nem hozható kapcsolatba veled? - faggatott Alice
feszülten.
- Nem, szerintem már a tulajdonosa sem az, aki az én időmben volt. Ez nyilván egy másik
táncterem, valahol másutt.
- És hol volt az, amelyikbe te jártál? - érdeklődött Jasper könnyedén.
- Mindössze egy saroknyira a házunktól. Gyalog szoktam odamenni iskola után... -
elhallgattam. Láttam, hogy Alice és Jasper jelentőségteljesen összenéznek.
- Szóval akkor itt van, Phoenixben? - kérdezte Jasper még mindig lazán.
- Igen - suttogtam. - Az Ötvennyolcadik és a Cactus utca sarkán.
Némán ültünk, és mindhárman a rajzra meredtünk.
- Alice, telefonálhatok innét?
- Igen - nyugtatott meg. - A hívóazonosító Washington államból érkező hívást jelez
majd.
- Akkor fölhívhatom anyámat?
- Azt hittem, Floridában van.
- Ott is van, de rövidesen visszajön, és nem mehet haza abba a házba, amíg... - A hangom
elcsuklott. Eszembe jutott valami, amit Edward mondott, hogy az a vörös hajú nőstény járt
Charlie házánál és az iskolában: ott hozzáférhetett az adataimhoz.
- Hogy éred el?
- Nincs állandó telefonszámuk, csak a phoenixi házban, de anyu állítólag rendszeresen
meghallgatja az üzeneteit.
- Mi a véleményed, Jasper? Jasper megfontolta a kérdést.
- Nem hiszem, hogy baj lenne belőle. De persze vigyázz, nehogy eláruld, hol vagy.
Mohón nyúltam a telefonért, és fölhívtam az ismerős számot. Négyszer kicsöngött, aztán
meghallottam anyu élénk hangját, amint arra kér, hagyjak üzenetet.
- Anyu - mondtam a sípszó után -, én vagyok az. Figyelj, szeretném, ha megtennél
valamit! Nagyon fontos! Amint megkaptad az üzenetemet, hívj föl ezen a számon! - Alice
már ott is termett mellettem, és lefirkantotta a számot a rajz aljára. Én gondosan, kétszer is
beolvastam. - Kérlek, ne menj sehová, amíg nem beszéltél velem! Ne aggódj, jól vagyok, de
azonnal beszélnem kell veled: hívj föl, kérlek, akármilyen késő is van, amikor megkapod az
üzenetet! - Tiszta szívből azért fohászkodtam, nehogy valami változás történjék a
programjukban, és anya hazajöjjön, mielőtt még lehallgatta volna a rögzítőt.
Felkuporodtam a díványra, elrágtam pár szemet a tányéron maradt gyümölcsből, és
lélekben felkészültem a hosszú, eseménytelen estére. Megfordult a fejemben, hogy fölhívom
Charlie-t, de nem voltam biztos benne, hogy normális körülmények között már Phoenixbe
értem volna vagy sem. Végignéztem a híradót, idegesen figyeltem, nem mondanak-e valamit
Floridáról vagy a tavaszi futballszezonról - sztrájkokról, hurrikánokról vagy
terrortámadásokról -, bármiről, ami arra késztetné anyámékat, hogy a tervezettnél előbb
induljanak haza.
Ha valaki halhatatlan, az, úgy látszik, végtelen türelemmel is rendelkezik. Sem Jasper, sem
Alice nem érezte szükségét, hogy bármivel is elfoglalja magát. Egy ideig Alice azzal
próbálkozott, hogy felvázolja a látomásában szereplő sötét szoba bizonytalan körvonalait,
vagy legalábbis azt a keveset, amit a tévé fényénél ki tudott venni belőle. De aztán csak ült, és
az üres falat bámulta idődén szemével. Jasper sem érezte szükségét, hogy föl-alá járkáljon,
kikukkantson a függönyön, vagy sikoltozva kirohanjon az ajtón, ahogy én legszívesebben
tettem volna.
Alighanem elbóbiskoltam a kanapén a telefonhívásra várva. Alice hideg érintése
fölriasztott pár pillanatra, amikor átvitt az ágyba, de amint letettem a fejem a párnára, máris
újra mély, öntudatlan álomba merültem.MÁSNAP MEGINT TÚL KORÁN ÉBREDTEM. Ha ez így megy tovább, lassanként felcserélődnek a
napszakok. Feküdtem az ágyon, Alice és Jasper beszélgetése behallatszott a másik szobából.
Elég hangosan beszéltek, és ezt furcsállottam. Az ágy szélére gurultam, talpra kecmeregtem,
aztán átimbolyogtam a nappaliba.
A tévén álló óra hajnali kettőt mutatott. Alice és Jasper egymás mellett ültek a kanapén,
Alice megint rajzolt, Jasper pedig a válla fölött nézte. Rám se hederítettek, amikor beléptem,
annyira lekötötte mindkettejük figyelmét Alice rajza.
Jasper mellé osontam, és én is belekukucskáltam a rajzba.
- Alice megint látott valamit? - kérdeztem csöndesen.
- Igen. A nyomkereső valamiért visszament abba a szobába, ahol a videokazettát nézte, de
most világos van.
Figyeltem, amint Alice egy négyszögletes szobát rajzol, ahol sötét gerendák húzódnak
végig az alacsony mennyezeten. A falakat lambéria borítja, a sötétebb, már divatjamúlt
fajtából. A padlót sötét, mintás szőnyeg fedi. A déli oldalon jókora ablak nyílik, a nyugatin
pedig átjáró vezet az étkezőbe. Mellette kőépítmény - egy nagy, mindkét szoba felé nyitott,
vörösbarna kandalló. Ebből a látószögből az alacsony faállványon álló tévé- és
videókészülék kerül a középpontba a szoba délnyugati sarkában. Egy ősöreg, kinyitható
sarokkanapé a tévével szemközt, előtte kerek dohányzóasztalka.
- Itt a telefon helye - suttogtam, és odamutattam. Két halhatatlan szempár meredt rám.
- Ez az édesanyám háza.
Alice már fel is pattant a kanapéról, és a mobiljára vetette magát. Én némán meredtem
anyám nappalijának pontos rajzára. Jasper, tőle Szokatlan módon, közelebb csúszott hozzám.
Könnyedén megérintette a vállamat, és a testi kontaktus, úgy tűnt, fölerősíti a Jasperből áradó,
megnyugtató kisugárzást. Megnevezhetetlen szorongás terített be.
Alice-nak remegett az ajka. Gyorsan pergő szavai halk zümmö-géssé olvadtak, egy kukkot
sem értettem belőlük. Nem bírtam koncentrálni.
- Bella! - szólt rám Alice. Némán bámultam.
- Bella, Edward érted jön. Ő, Emmett és Carlisle elvisznek valahová, ahol elrejthetnek
egy időre.
- Edward idejön? - Ez a pár szó, mint valami mentőmellény, segített víz fölött tartani a
fejem.
- Igen, az első járattal idejönnek Seattle-ből. A repülőtéren találkozunk, onnan mentek
tovább.
- De anyu... a nyomkereső anyámért jött ide, Alice! - Jasper hatása ellenére éreztem, hogy
a hangomban felbugyog a hisztéria.
- Jasper és én itt maradunk, amíg biztonságba nem kerül.
- Ebben a játékban én nem nyerhetek, Alice! Nem őrizhettek örök időkig mindenkit, akit
csak ismerek. Hát nem látod, hogy mit csinál? Egyáltalán nem engem követ. Keres valakit,
akit szeretek, és azt fogja bántani.... Alice, én egyszerűen nem...
- El fogjuk kapni, Bella! - bizonygatta Alice.
- És ha neked esik valami bajod, Alice? Gondolod, hogy az közömbös nekem? Gondolod,
hogy csak az emberi családomon keresztül tud megsebezni?
Alice sürgetően Jasperre nézett, mire mély apátia zuhant rám, mint valami súlyos, tömör
ködfelhő, a szemem akaratlanul is lecsukódott. Az agyam vadul küzdött a köd ellen, és
hirtelen rájöttem, mi történik. Erőnek erejével kinyitottam a szemem, felálltam, és elléptem
Jasper közeléből.
- Nem akarok újra elaludni! - fakadtam ki.
Átmentem a szobámba, és becsuktam - jobban mondva, bevágtam - magam mögött az
ajtót, hogy ne lássák, amint darabokra szaggat a kétségbeesés. Ezúttal Alice nem követett.
Három és fél órán át csak bámultam a falat, és összegömbölyödve ringattam magamat. A
gondolataim körbejártak, ahogy próbáltam kitalálni valamit, aminek segítségével
kiszabadulhatnék ebből a lidércnyomásból. De nem volt menekvés, nem volt haladék. Ez az
egész csak egyféleképpen végződhetett, egyetlen végkifejlet sötédett előttem a jövőben. Csak
az volt a kérdés, rajtam kívül még hány embernek esik addig baja.
Már csak egyeden vigaszom, egyetlen reménységem maradt: rövidesen látni fogom
Edwardot. Talán elég lesz egyetlen pillantást vetnem az arcára, és megtalálom a megoldást,
amit most sehogyan sem sikerül.
Amikor megszólalt a telefon, visszamentem a nappaliba. Egy kicsit szégyelltem magam az
iménti viselkedésemért. Reméltem, hogy nem sértettem meg egyiküket sem, hogy tudják,
milyen hálás vagyok nekik azért a sok áldozatért, amit miattam hoznak.
Alice most is ugyanúgy hadart, mint mindig, viszont feltűnt, hogy megérkezésünk óta
először, Jasper nincs a szobában. Az órára néztem - reggel fél hat volt.
- Most szállnak fel a gépre - mondta Alice. - Háromnegyed tízre ideérnek.
Tehát már csak néhány órát kell valahogy átvészelnem, amíg Edward megérkezik...
- Hol van Jasper?
- Elment kijelentkezni.
- Nem maradtok itt?
- Nem, keresünk valami más helyet, közelebb édesanyád házához. Alice utolsó szavaitól
idegesen megrándult a gyomrom.
De a telefon újra felcsörgött, és nem értem rá magammal foglalkozni. Alice láthatóan
nagyon meglepődött, de én már megindultam felé, és reménykedve nyúltam a készülékért.
- Halló, ki az? - csodálkozott Alice. - Nem, itt van mellettem. Átadta a telefont.
Édesanyád, formálta ajka hangtalanul.
- Halló?
- Bella? Bella?! - csendült fel anyám hangja a kagylóban. Menynyire ismertem ezt a
hangsúlyt! Legalább ezerszer hallottam gyerekkoromban, valahányszor túl közel mentem a
járda széléhez, vagy szem elől veszített valami zsúfolt helyen. Ilyen volt a hangja, amikor
pánikba esett.
Fölsóhajtottam. Számítottam erre, bár megpróbáltam az üzenetemet úgy fogalmazni, hogy
minél kevésbé ijesszem meg vele, de azért világosan kiderüljön, nagyon sürgős, hogy
felhívjon.
- Nyugodj meg, Anyu! - csitítottam a lehető legtermészetesebb hangomon, és lassan
elsétáltam Alice közeléből. Nem voltam biztos benne, hogy meggyőzően tudok hazudozni, ha
magamon érzem a tekintetét. - Minden a legnagyobb rendben van, oké? Csak adj egy percet,
és ígérem, mindent megmagyarázok.
Elhallgattam, csodálkozva, hogy még nem szakított félbe.
- Anyu, ott vagy?
- Ügyelj, hogy ne mondj semmit, amíg én nem szólok! - A hang váratlan és ismeretlen
volt számomra. Kellemes, de jellegtelen tenor - ilyen férfihangok duruzsolnak a luxusautók
reklámjában.
Nagyon gyorsan beszélt.
- Mármost az a helyzet, semmi okom rá, hogy bántsam édesanyádat, úgyhogy légy
szíves, tedd pontosan azt, amit mondok, és akkor nem esik semmi bántódása! - Egy pillanatra
elhallgatott, én pedig néma borzadállyal vártam, hogy mi következik.
- Eddig nagyon jó! - mondta elismerően. - Most pedig ismételd el szépen, amit mondok,
és próbálj természetesen viselkedni. Légy szíves, mondd azt: „Nem, Anyu, csak maradj ott,
ahol vagy!”
- Nem, Anyu, csak maradj ott, ahol vagy! - A hangom alig volt több suttogásnál.
- Látom, ez bonyolultabb lesz, mint hittem! - A hang még mindig könnyed volt,
barátságos, és hallani lehetett, hogy a tulajdonosa kitűnően szórakozik. - Miért nem mész át
egy másik szobába, nehogy az arcod eláruljon? Nincs semmi értelme, hogy anyád szenvedjen,
nem igaz? És miközben átmész, légy szíves, mondd azt: „Anyu, figyelj rám, kérlek!” Most!
- Anyu, figyelj rám, kérlek! - mondtam könyörgőn. Nagyon lassan elindultam a
hálószoba felé, közben a hátamban éreztem Alice tekintetét. Becsuktam magam mögött az
ajtót, és megpróbáltam világosan gondolkodni az agyamat megbénító, halálos rémület
ellenére.
- No most, egyedül vagy? Válaszolj egyszerűen igennel vagy nemmel.
- Igen.
- De biztosan még mindig hallanak a többiek.
- Igen.
- Akkor rendben van - folytatta a kellemes hang. - Akkor mondd azt: „Anyu, bízzál
bennem!”
- Anyu, bízzál bennem!
- Egész jól alakult a helyzet. Felkészültem a várakozásra, de édesanyád a tervezettnél
előbb érkezett vissza. így sokkal könnyebb, nem igaz? Megspórolsz magadnak egy csomó
izgalmat és feszültséget...
Vártam.
- Most pedig, légy szíves, nagyon figyelj! Le kéne ráznod a barátaidat: gondolod, hogy
meg tudod tenni? Válaszolj igennel vagy nemmel.
- Nem.
- Sajnálattal hallom. Azt reméltem, egy kicsit találékonyabb leszel. Gondolod, hogy
mégis meg tudod oldani, ha anyád élete függ tőle? Felelj igennel vagy nemmel.
Valahogy muszáj lesz megtalálnom a módját. Hirtelen eszembe jutott, hogy a repülőtérre
készülünk, a nemzetközire, ahol könnyű eltévedni...
- Igen.
- így mindjárt jobb. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ha a legkisebb jel is arra utal, hogy
nem vagy egyedül, hát, az igen komoly kellemetlenséget okozna anyádnak - fuvolázta
barátságosan.
- Mostanra már elég sokat tudsz a fajtánkról ahhoz, hogy tisztában legyél vele, milyen
gyorsan rájönnék, ha megpróbálnál magaddal hozni valakit. És hogy milyen rövid idő alatt
elintézhetem anyádat, ha úgy alakulna a helyzet. Megértetted, amit mondtam? Válaszolj
igennel vagy nemmel.
- Igen - feleltem elcsukló hangon.
- Nagyon helyes, Bella. A következőt kell tenned. Elmész anyád házába. A telefon mellett
találsz egy számot. Hívd fel, és én majd megmondom, hogy onnét hová kell menned. - Én
már tudtam, hová kell majd mennem, és hol végződik mindez. De pontosan követem majd
minden egyes utasítását. - Meg tudod ezt tenni? Felelj igennel vagy nemmel.
- Igen.
- És lehetőleg még délelőtt, Bella! Sajnos, nem érek rá egész nap
- közölte udvariasan.
- Hol van Phil? - kérdeztem rekedten.
- No de Bella, csak óvatosan! Kérlek, csak akkor szólj, ha megkérlek rá!
Vártam.
- Mármost nagyon fontos, hogy a barátaid ne gyanakodjanak, amikor visszamész
hozzájuk. Mondd nekik azt, hogy anyád felhívott, és te lebeszélted róla, hogy egyelőre
hazajöjjön. Most pedig ismételd utánam: „Köszönöm, Anyu!” Most.
- Köszönöm, Anyu! - Szememet szúrták a könnyek. Megpróbáltam visszatartani őket.
- Most mondd azt, hogy: „Szeretlek, Anyu. Nemsokára látjuk egymást!” Most!
- Szeretlek, Anyu! - dadogtam. - Nemsokára látjuk egymást!
- Viszlát, Bella! Alig várom, hogy viszontlássalak! - Azzal letette a kagylót.
Én meg csak álltam a fülemhez szorított telefonnal. Minden porcikám görcsbe dermedt a
rémülettől - nem tudtam kiegyenesíteni az ujjaimat, hogy eleresszem.
Tudtam, hogy gondolkodnom kellene, de nem bírtam kiverni a fejemből anyám rettegő
hangját. Teltek a másodpercek, próbáltam visszanyerni az önuralmamat.
Lassan-lassan áttörtek a gondolataim a fájdalom kőfalán. Egy terv körvonalazódott
bennem. Mert most már nem maradt választásom, csak egyet tehetek: elmegyek abba a
tükörterembe, és meghalok. Egyáltalán nem biztos, hogy ezzel sikerül megmentenem anyám
életét: a nyomkövető semmiféle biztosítékot nem kínált. Csak remélhettem, hogy James beéri
azzal, hogy megnyerte a játszmát, hogy sikerült legyőznie Edwardot. A torkom összeszorult a
kétségbeeséstől: nem volt lehetőségem alkudozni, semmit sem kínálhattam vagy tagadhattam
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
