|
Crepuscolo 5. fejezet 3.része
Fekete Krisztián 2010.04.08. 19:54
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
5. fejezet 3.része
- Tudod, minden embernek más az illata, más az eszenciája. Ha bezárnál egy alkoholistát
egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott. De ha éppen leszokófélben lenne
az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy ugyanebben a
szobában talál egy pohár százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek
meleg illata belengi a helyiséget. .. Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel?
Némán ültünk, egymás szemébe nézve próbáltunk olvasni a másik gondolataiban.
Edward törte meg a csöndet.
- De talán nem is ez a jó hasonlat. A brandynek talán túl könnyű lenne ellenállni. Az
alkoholista helyett inkább heroinistát kellett volna mondanom.
- Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered? - ugrattam, hogy enyhítsek egy kicsit a
hangulat komolyságán.
Futólag elmosolyodott, láthatólag méltányolta az erőfeszítésemet.
- Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin!
- És ez gyakran előfordul? - kérdeztem.
Elnézett a fák csúcsa felé, miközben a válaszon gondolkodott.
- Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan egyformák vagytok.
Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még állandó küzdelmet jelent, hogy
ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje, hogy kifejlessze magában a különféle illatok,
aromák iránti érzékenységet. - Gyors, bocsánatkérő pillantást vetett rám. - Sajnálom.
- Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy megijesztesz,
vagy bármi! Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis megpróbálom. Magyarázd el
úgy, ahogy neked a legegyszerűbb.
Mély lélegzetet vett, és újra felbámult az égre.
- Szóval Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem találkozott senkivel, aki annyira... -
Habozott, a megfelelő szót kereste. - ...annyira vonzotta volna, mint te engem. Márpedig ha
így véli, akkor szerintem sem élt át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta egy csónakban
evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta, vele ez kétszer megesett, és hát
az egyik esetben erősebb volt a vonzás...
- És veled előfordult már?
- Soha.
A szó mintha megállt volna a meleg levegőben.
- És mit csinált Emmett? - kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet.
De rögtön láttam, hogy ez rossz kérdés volt. Edward arca elsötétült, két tenyerem közt
ökölbe szorult a keze. Elfordította a fejét. Vártam, de tudtam, hogy nem fog válaszolni.
- Azt hiszem, sejtem - mondtam végül. Könyörgőn, sóváran nézett rám.
- Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz?
- Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? - kérdeztem élesebben, mint ahogy szerettem volna.
Megpróbáltam kedvesebb hangot megütni, hiszen nehezére eshetett nyíltan beszélni ezekről a
dolgokról. - Úgy értsem, hogy nincs remény? - Milyen nyugodtan tudok beszélni a tulajdon
halálomról!
- Nem, nem! - Már meg is bánta, amit egy pillanattal előbb mondott. - Hát persze, hogy
van remény! Már úgy értem, persze, hogy nem foglak... - Félbehagyta a mondatot. Izzótekintete az enyémbe fúródott. - Velünk egészen más a helyzet. Emmett... Azok idegenek
voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt ennyire... gyakorlott,
ennyire óvatos, mint most.
Feszült figyelemmel fürkészett, míg átgondoltam a dolgot.
- Szóval, ha véletlenül találkoztunk volna... egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi... -
kezdtem, de aztán elakadtam.
- Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az osztályterem kellős
közepén, és... - Hirtelen elhallgatott, és elfordította a fejét. - Amikor elmentél mellettem,
kevésen múlott, hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített
számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem a
szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam... - Szünetet tartott, megint a fákat
fixírozta.
Mindkettőnknek az a bizonyos első találkozás járt a fejében.
- Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod.
- Csak nem értettem, miért. Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen...
- Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból szállt fel a
földre, hogy tönkretegyen. A bőrödből áradó illat... azt hittem, megőrjít, azon az első napon.
Egyeden óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a teremből,
hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést, mert a családomra
gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett rohannom a teremből, el kellett
menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess...
Fölnézett, és látta, milyen megrendült arccal próbálom megemészteni a keserű emlékeket.
Aranyszínű szeme izzó, veszedelmes pillantást lövellt rám a pillái alól.
- Velem jöttél volna! Megpróbáltam nyugodtan felelni.
- Kétségtelenül.
Hipnotikus tekintete végre eleresztette az enyémet.
- Amikor megpróbáltam átalakítani az órarendemet, remélve, hogy akkor el tudlak
kerülni, egyszer csak ott termettél abban a szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az
illatod! Akkor hajszál híján rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi
lény volt a helyiségben, könnyedén elintézhettem volna.
Összeborzongtam a meleg napsütés ellenére. Most, hogy az ő szemén keresztül láttam újra
a történeteket, most ébredtem rá, mekkora veszélyben forogtam. Szegény Ms. Cope... kis
híján a halálát okoztam.
- De ellenálltam a kísértésnek. Magam sem tudom, hogy sikerült. Kényszerítettem magam,
hogy ne várjak rád, ne kövesselek hazáig. A szabad levegőn, amikor már nem éreztem az
illatodat, könnyebb volt világosan gondolkozni és helyesen dönteni. A többieket kitettem a
házunk közelében, szégyelltem bevallani nekik, milyen gyönge vagyok, csak annyit vettek
észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem, aztán egyenesen bementem Carlisle-hoz a
kórházba, hogy megmondjam neki, elmegyek. Meglepetten meredtem rá.
- Kocsit cseréltünk, az övének tele volt a tankja, és én nem akartam sehol megállni. Nem
mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével.
Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre semmi szükség... Másnap reggel már Alaszkában
voltam. - Ezt úgy mondta, mint aki valami szégyenletes gyöngeséget ismer be. - Két napot
töltöttem ott, pár régi ismerősömmel... de honvágyam támadt. Fájt a gondolat, hogy
aggodalmat okozok Esmének és a többieknek, a fogadott családomnak. A hegyek tiszta
levegőjében nehéz volt elhinnem, hogy te tényleg olyan ellenállhatatlan vagy. Meggyőztem
magam, hogy gyöngeség elmenekülni. Már máskor is sikerült megküzdenem a kísértéssel,
igaz, az közel sem volt ilyen erős. Végtére is ki vagy te, csak egy jelentéktelen kislány... -
Elvigyorodott. -- hogy jössz te ahhoz, hogy elűzz engem arról a helyről, ahol lenni szeretnék? így hát
visszajöttem... - Elrévedt.
Meg se bírtam szólalni.
- Megtettem minden óvintézkedést, a szokásosnál többet vadásztam és táplálkoztam,
mielőtt viszontláttalak. Biztosra vettem, elég erős vagyok hozzá, hogy ugyanúgy bánjak
veled, mint bármely más emberi lénnyel. Ilyen elbizakodott voltam. Az kétségkívül komoly
nehézséget jelentett, hogy nem tudtam egyszerűen olvasni a gondolataidban, így nem
tudhattam, hogyan vélekedsz rólam. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen körülményes
módon lessem ki valakinek a gondolatait, a tieidet Jessica agyából hallgattam ki... Jessicának
meglehetősen hétköznapi elméje van, és bosszantott, hogy az ő színvonalára kell süllyednem.
Ráadásul nem tudhattam, komolyan gondolod-e, amit mondasz neki. Rendkívül idegesítő
volt...
A puszta emléktől is bosszús ráncokba szaladt a homloka. Hallgattam tovább.
- Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem az első
napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. Ami azt illeti, kíváncsi
is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl
érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz és ahogy mondod...
időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra
elkábultam attól az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára.
Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közbe abban a pillanatban:
ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi
önuralmam, hogy ne leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk. De csak később
hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: „Őt
ne!”.
Lehunyta a szemét, vallomása nyomán újraélte a gyötrelmes emlékeket. Mohón ittam a
szavait, minden ésszerűségről megfeledkezve. A józan ész azt parancsolta volna, hogy féljek
tőle. Ehelyett megkönnyebbültem, hogy végre mindent értek. És elöntött a részvét Edward
iránt, hogy annyit kellett szenvednie, holott éppen azt vallotta be, hogy ki akarta oltani az
életemet. Végre meg bírtam szólalni, bár még mindig csak suttogtam.
- És a kórházban?
Fölpattant a szeme, és az enyémbe villant.
- Megrémültem. Nem tudtam elhinni, hogy végül mégis veszélybe sodortam
mindnyájunkat, hogy a kezedbe adtam magam - és éppen a te kezedbe. Mintha szükségem
lett volna további indokra, hogy megöljelek! - Mindketten összerezzentünk, amikor ez a szó
kicsúszott a száján. - De végül éppen az ellenkező hatást érte el - folytatta gyorsan. -
Rettenetesen összevesztem Rosalie-val, Emmett-tel és Jasperrel, amikor fölvetették, hogy itt
az ideje... soha még ilyen komolyan nem vesztünk össze. De Carlisle a pártomra állt, és Alice
is. - Grimaszt vágott, amikor kimondta Alice nevét. El sem tudtam képzelni, miért. - Esme
azt mondta, tegyek meg mindent, amit jónak látok, annak érdekében, hogy maradhassak. -
Elnézően csóválta a fejét.
- Másnap belehallgattam mindenkinek a gondolataiba, akivel szót váltottál, és döbbenten
tapasztaltam, hogy megtartottad a szavadat. Egyáltalán nem értettem, miért teszed. De azt
tudtam, hogy nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba veled. Megtettem minden tőlem telhetőt,
hogy olyan távol maradjak tőled, amennyire csak lehetséges. És minden áldott nap a bőröd
illata, a lélegzeted, a hajad... ugyanolyan erővel hatott rám, mint az első alkalommal.
A pillantása újra az enyémet kereste, és meglepően gyöngéd volt.
- És mindennek ellenére - folytatta -, jobban tettem volna, ha tényleg leleplezem
mindnyájunkat az első pillanatban, mint ha itt és most, itt, ahol nincsenek tanúk, és semmi
nem állíthat meg, kárt tennék benned!Kibújt belőlem az embere úgyhogy muszáj volt megkérdeznem:
- De hát miért?
- Isabella! - Lágyan, puhán ejtette ki a teljes nevemet, aztán játékosan összeborzolta a
hajamat a szabad kezével. Ettől a könnyed érintéstől mintha áramütés szaladt volna végig a
testemen. - Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak! El sem tudod képzelni,
mennyit kínzott a gondolat. - Újra szégyenkezve lesütötte a szemét. - Elképzeltelek, amint
ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen... hogy sose látom többet, amint elpirulsz, hogy
nem látom felvillanni a szemedben a megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam...
elviselhetetlen lenne! - Csodálatos, elgyötört tekintete az enyémet kereste. - Nekem most te
vagy a legfontosabb dolog az életemben! És mindig is az maradsz!
Beleszédültem, olyan hirtelen vett új fordulatot a beszélgetésünk. Közeli elhalálozásom
kedélyes témájáról hirtelen áttértünk a vallomásokra. Elmerültem kettőnk közt nyugvó kezünk
tanulmányozásában, de éreztem, hogy aranyszín szemét le nem veszi rólam.
- Azt már úgyis tudod, hogy én miként érzek - mondtam végül. - Itt vagyok... amit
nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled -
fintorogtam. -Vagyis bolond vagyok.
- Tényleg bolond vagy! - helyeselt nevetve. Összenéztünk, és én is felnevettem. Együtt
kacagtunk az egész őrületen és a helyzetünk képtelenségén.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... - suttogta, és én lesunytam a fejem,
nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
- Micsoda buta bárány! - sóhajtottam.
- Micsoda beteg, mazochista oroszlán! - Megint az árnyas erdő felé bámult, én meg azon
töprengtem, hová ragadhatták a gondolatai.
- Miért...? - kezdtem, aztán elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam.
Rám nézett, és elmosolyodott: a napfény csillogva verődött vissza arcáról és fogsoráról.
- Igen?
- Mondd meg, miért menekültél el előlem? A mosolya lehervadt.
- Tudod, hogy miért.
- Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy
legjobb, ha minél előbb megtanulom, mit nem szabad tennem. Ezzel például -
megcirógattam a keze fejét -, úgy látom, nincs semmi baj.
Edward újra elmosolyodott.
- Semmit nem csináltál rosszul, Bella! Az egész az én hibám volt.
- De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod.
- Nos... Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember ösztönösen
hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk... Nem számítottam rá, hogy
olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad illata... - Elhallgatott, és rám nézett, nem
ijesztett-e meg.
- Oké, rendben! - mondtam hetykén, hogy enyhítsek a hirtelen támadt feszültségen.
Leszegtem az államat. -A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől!
Sikerült. Edward elnevette magát.
- De nem, tényleg, inkább csak az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért!
Felemelte a szabad kezét, és gyöngéden a nyakam oldalára helyezte. Mozdulatlanul ültem,
érintésének hűvösségével mintha maga a Természet figyelmeztetett volna arra, hogy
rettegnem kellene tőle. De bennem nem volt semmi félelem. Másféle érzések viszont annál
inkább...
- Látod! - mondta. - Minden a legnagyobb rendben van!
A vér vadul száguldott az ereimben, és én azt kívántam, bárcsak fékezni tudnám ezt a
száguldást, mert féltem, hogy ez még jobban megnehezíti a helyzetét, hiszen érzi, milyengyorsan lüktet a pulzusom.
- Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz! - mormolta. Gyöngéden kiszabadította a másik kezét.
Az én kezem ernyedten hullott az ölembe. Finoman megcirógatta az arcomat, aztán két
márvány tenyere közé vette.
- Ülj nagyon nyugodtan! - suttogta, mintha nem dermedtem volna mozdulatlanná már
amúgy is.
Nagyon lassan hajolt felém, és közben egyfolytában a szemembe nézett. Aztán hirtelen, de
nagyon gyöngéden hozzásimította hideg arcát a nyakam tövében lévő gödröcskéhez. Akkor
sem bírtam volna moccanni, ha akartam volna. Hallgattam Edward egyenletes lélegzetét,
néztem, ahogy a napsugár és a szél játszik bronzszínű hajával, amely a legemberibb volt rajta.
Megfontolt lassúsággal lecsúsztatta a kezét a nyakam két oldalán. Megborzongtam, és
hallottam, ahogy ő is sebesebben lélegzik. De a keze gyöngéden továbbcsúszott a vállamra, és
ott megpihent.
Az arcát oldalt fordította, az orra súrolta a kulcscsontomat. Aztán ismét mozdulatlanná
vált, a fél arcát gyöngéden a mellemhez szorította.
És hallgatta a szívverésemet.
- Ah - sóhajtott fel.
Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom
lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik
pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége - olyan gyorsan,
hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak
arra, hogy átölel.
Aztán, túl hamar, eleresztett. A pillantása békés volt.
- Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz - mondta elégedetten.
- Nagyon nehéz volt?
- Közel sem olyan rossz, mint hittem. És neked?
- Nem, nem volt rossz... nekem.
Edward elmosolyodott ezen a hangsúlyozáson.
- Tudod, mire gondolok. Elmosolyodtam.
- Nézd csak! - Megfogta a kezem, és az arcára helyezte. - Érzed, milyen meleg?
És tényleg, Edward máskor jéghideg bőre most csaknem meleg volt. De erre alig
figyeltem, mert megtörtént, amiről az első naptól fogva egyfolytában álmodoztam:
megérinthettem az arcát.
- Ne mozdulj! - suttogtam.
Senki nem tudott olyan mozdulatlanul ülni, mint Edward. Lehunyta a szemét, és kővé vált,
mintha egy szobrot simogatnék.
Még lassabban, mint ő az előbb, megsimítottam az arcát, ügyelve, hogy semmiféle váratlan
mozdulatot ne tegyek. Finoman végighúztam a kezem a szemhéján és a szeme alatti, lilás
árnyékon. Követtem ujjammal hibátlan orrának ívét, és aztán, még óvatosabban, tökéletes
ajkáét is. Az ajka elnyílt a kezem alatt, ujjam hegyén éreztem hűvös lélegzetét. Szerettem
volna ráhajolni, és belélegezni az illatát. De nem akartam tovább feszíteni a húrt. Kezem
visszahullott az ölembe.
Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. Nem azzal az ijesztő fajta éhséggel, hanem úgy,
hogy a gyomrom összerándult, és a vérem megint vadul meglódult.
- Bárcsak... - suttogta -, bárcsak te is éreznéd ezt a... zűrzavart... hogy milyen bonyolult
nekem ez az egész! Hogy könnyebben megértsed!
A hajamhoz emelte a kezét, aztán óvatosan végigsimított az arcomon.
- Mondd el! - leheltem.
- Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ott van egyfelől az az éhség... az a szomjúság...amit én, amilyen szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni
bizonyos fokig. Bár - mondta kis félmosollyal - mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott
anyagnak, valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együtt érezni velem.
- De... - Az ujjai könnyedén megérintették az ajkamat, és megborzongtam. - Vannak
bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik idegenek nekem.
- Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod.
- Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzék. Ez mindig ilyen?
- Nekem? - Elhallgattam. - Nem, soha. Soha ezelőtt.
A két kezemet a tenyere közé vette, törékeny semmiségnek tűntek az ő vasmarkában.
- Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád - vallotta be. - Nem tudom, hogy képes
vagyok-e rá.
Nagyon lassan előredőltem, közben a szememmel figyelmeztettem, hogy ne moccanjon.
Aztán az arcomat odasimítottam Edward márvány mellkasához. Hallottam a lélegzetét, és
semmi mást.
- Ennyi elég - sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nagyon is embermód átölelt, és az
arcát a hajamba fúrta. -Jobban csinálod, mint hinnéd - jegyeztem meg.
- Élnek bennem emberi ösztönök, ha mélyen eltemetve is.
Így ültünk egy újabb, végtelen percig; közben azon járt az eszem, vajon Edwardnak is
annyira ellenére van-e, hogy megmozduljon, mint nekem. De aztán láttam, hogy a napfény
már fakulni kezd, az erdő árnyéka lassan felénk kúszik, és felsóhajtottam.
- Menned kell!
- Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!
- Kezdek beletanulni! - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megfogta a vállamat.
- Mutathatok neked valamit? - kérdezte, és az izgalomtól csillogott a szeme.
- Mit akarsz mutatni?
- Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben! Ne aggódj! - tette hozzá
rémületem láttán. - Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.
Az ajka arra a féloldalas, huncut mosolyra húzódott, amit úgy imádtam, hogy kis híján
elállt tőle a szívverésem.
- De ugye nem akarsz denevérré változni? - gyanakodtam. Még soha ilyen hangosan nem
nevetett, mint most.
- Ezt mintha már hallottam volna!
- Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled.
- Ne gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra!
Vártam, hátha csak ugrat, de szemlátomást komolyan gondolta. Elmosolyodott, amikor
megértette, miért habozok, és utánam nyúlt. A szívem azonnal reagált: bár a gondolataimban
nem tudott olvasni, a pulzusom mindig elárult. A következő pillanatban fellendített a hátára -
én a magam részéről jóformán semmit nem tettem annak érdekében, hogy feljussak, azon
kívül, hogy amikor már ott voltam, olyan szorosan fontam köré kezem-lábam, hogy egy
átlagembert simán megfojtottam volna. Mintha egy kőszoborba csimpaszkodnék.
- Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! - figyelmeztettem.
- Eh! - horkant fel fölényesen. Még sose láttam ilyen jókedvűnek. Hirtelen megragadta a
kezemet, az arcához húzta a tenyeremet, és mélyen beleszagolt.
- Egyre könnyebb és könnyebb! - mormolta. És aztán rohanni kezdett.
Ha volt valaha halálfélelmem a jelenlétében, az semmiségnek bizonyult ahhoz képest, amit
most éreztem.
Úgy süvített át az erdő sötét, sűrű aljnövényzetén, mint egy puskagolyó, mint egy kísértet.
Egyeden hang nélkül, a legkisebb nesz sem utalt arra, hogy a lába érintené a földet. Még a
lélegzetének ritmusa sem változott, mintha a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem kerülne amutatvány. De a fák szédületes gyorsasággal száguldottak el mellettünk, és mindig csak
centiken múlt, hogy nem ütköztünk beléjük.
A hideg erdei levegő az arcomba csapott, égette a szememet, mégsem mertem lehunyni,
annyira féltem. Úgy éreztem magam, mintha bolond módon kidugtam volna a fejemet egy
repülő ablakából, repülés közben. Eletemben először megtudtam, milyen érzés a
tengeribetegség: ájulás és hányinger kerülgetett.
Aztán egyszer csak vége lett. Odafelé órákig kutyagoltunk Edward kedvenc rétjéig, most
viszont percek alatt visszaértünk a furgonomhoz.
- Ez remek volt, igaz? - lelkesen, felajzottan kacagott.
De hiába várta, hogy lemásszak a hátáról, az izmaim nem engedelmeskedtek. A karom és a
lábam továbbra is görcsösen szorította, miközben forgott velem a világ.
- Bella, jól vagy? - kezdett aggódni.
- Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit! - ziháltam.
- Sajnálom! - Várta, hogy leszálljak róla, de képtelen voltam megmozdulni.
- Azt hiszem, segítségre van szükségem - ismertem be. Halkan nevetett, és gyöngéden
meglazította a nyakát fojtogató karjaim. A vasmaroknak azonnal engedett a görcsös szorítás.
Aztán maga elé húzott, és a karjaiba vett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig átölelve tartott,
aztán gondosan lefektetett a páfrányokra.
- Hogy érzed magad?
A fejem annyira kóválygott, hogy fogalmam sem volt, voltaképpen hogyan is érzem
magam.
- Azt hiszem, szédülök.
- Tedd a fejed a két térded közé!
Ez valamicskét tényleg segített. Lassan ki- és belélegeztem, előretartott fejjel. Edward
leült mellém. Teltek a másodpercek, és végül úgy éreztem, hogy már baj nélkül fel tudom
emelni a fejemet. A fülem tompán csöngött.
- Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet - szabadkozott. Próbáltam valami biztatót
mondani, de a hangom még mindig gyönge volt:
- Dehogyis, nagyon érdekes volt!
- Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én!
- Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.
- Legközelebb majd ne felejtsd el!
- Legközelebb! - nyögtem fel.
Edward nevetett, még mindig ragyogó kedvében volt.
- Felvágós! - mormoltam.
- Nyisd ki a szemed, Bella! - mondta csöndesen.
Kinyitottam. Ott volt előttem, az arca egészen közel az enyémhez... A szépségétől
valósággal elkábultam - túl sok volt nekem, képtelen voltam megszokni.
- Azon gondolkodtam, amíg futottam... - Elhallgatott.
- Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
- Buta Bella! - kuncogott. - A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom
rajta!
- Felvágós! - morogtam újra. Elmosolyodott.
- Nem - folytatta. - Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!
- És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.
Elakadt a lélegzetem.
Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon.
Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb
kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogymeghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a
csók.
Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy
megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.
Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.
Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.
A vérem forrni kezdett, és égett az ajkam. Vadul, zihálva lélegeztem. Az ujjaim görcsösen
túrtak a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz a fejét. Az ajkam elnyílt, és belélegeztem
kábító illatát.
Kővé vált. Gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel eltolta magától az arcomat. Kinyitottam a
szemem, és láttam, hogy az arca kemény, fegyelmezett.
- Hoppá! - leheltem.
- Az nem kifejezés!
Szeme vadul villogott, a fogát keményen összeszorította, de most is ugyanolyan tisztán
ejtette a szavakat, mint mindig. Kissé eltartott magától. Arcának látványa elkápráztatott.
- Nem kellene inkább...? - Megpróbáltam elhúzódni tőle, hogy nagyobb mozgásteret
adjak neki.
De erős keze nem engedett.
- Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! - A hangja udvarias volt és
fegyelmezett.
A tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét, figyeltem, ahogy lassan kihuny és
megszelídül a szemében az izgalom. Aztán csibészes mosollyal ajándékozott meg.
- Na tessék! - mondta, és szemlátomást elégedett volt magával.
- Elviselhető? - kérdeztem. Hangosan felnevetett.
- Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni.
- Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom...
- Végtére is, te csak ember vagy!
- Nagyon köszönöm! - mondtam maró gúnnyal.
Talpra szökkent, a tőle megszokott ruganyos, szinte érzékelhetedenül gyors mozdulattal.
Odanyújtotta nekem a kezét, amin meglepődtem. Már annyira megszoktam, hogy alaposan
meggondolunk minden testi érintkezést... De nagyobb szükségem volt a segítségre, mint
gondoltam. Az egyensúlyérzékem még mindig nem állt helyre.
- Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? - Milyen
vidámnak, milyen emberinek tűnt most, ahogy nevetett, angyalarca nyugodt volt és derűs. Ez
egy egészen más Edward volt, mint akit megismertem. Ettől csak még jobban
belehabarodtam. Most már szinte fizikai fájdalmat okozna elszakadnom tőle.
- Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok -ennyit bírtam kinyögni. - De
azt hiszem, ettől is, attól is.
- Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.
- Megőrültél? - tiltakoztam.
- Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon! - ugratott. -Jobbak a
reflexeim.
- Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják
viselni a vezetési stílusodat.
- Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem!
Zsebre dugtam a kezem, és a markomba szorítottam a kulcsot. Töprengtem egy pillanatig,
aztán fülig érő szájjal nemet intettem.
- Szó sem lehet róla! Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
Megpróbáltam megkerülni: a vezetőülés felé tartottam. Odaengedett volna, ha nem ingokmeg egy pillanatra, de az is lehet, hogy nem. A karja úgy zárult össze a derekam körül, mint
egy csapda, amelyből nem lehet kitörni.
- Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy
életben tartsalak. Ugye, nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem
tudsz egyenesen? És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen
vezessen!
- Részegen? - tiltakoztam.
- Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! - Megint azzal a vicces-gúnyos
mosollyal szédített.
- Ezzel nem tudok vitatkozni... - sóhajtottam. Hiába is tagadnám: semmiben nem tudok
ellenállni neki. Magasra emeltem a kulcsot és elengedtem, aztán figyeltem, amint a keze
villámként kinyúl érte, és hang nélkül elkapja.
- De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van!
- Efelől szemernyi kétségem sincs - nyugtatott meg.
- És terád egyáltalán nem hat? - bosszankodtam. - Mármint a jelenlétem.
Arca megint átalakult, lágy lett, meleg. Először nem válaszolt; egyszerűen odahajtotta az
arcát az enyémhez, és lassan végigsúrolta az ajkával az állam vonalát, a fülemtől a nyakamig,
oda-vissza. Remegni kezdtem.
- Dehogynem - susogta végül. - De akkor is jobbak a reflexeim!EL KELLETT ISMERNEM, normális sebességnél Edward kifejezetten jól vezet. Mint annyi
mindent, ezt is erőfeszítés nélkül művelte. Alig nézett az útra, fél kézzel a volánt fogta, a
másikkal a kezemet. Néha belebámult a lenyugvó napba, néha egy pillantást vetett rám - az
arcomra, a nyitott ablaktól lobogó hajamra, egymásba fonódó ujjainkra.
Egy régi slágereket játszó állomásra tekerte a rádiót, és az előadóval együtt énekelt egy
dalt, amelyet én még sose hallottam. O kívülről fújta a teljes szövegét.
- Szereted az ötvenes évek zenéjét? - kérdeztem.
- Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a hetvenes éveké,
uhh! - Megborzongott. - A nyolcvanas éveké tűrhető volt.
- Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy? - puhatolóztam óvatosan, mert
nem akartam kizökkenteni jókedvéből.
- Nem mindegy? - Továbbra is felhőtlen maradt a mosolya.
- Mindegy, de azért én kíváncsi lennék... - grimaszoltam. - Semmi nem űzi el úgy az
álmot, mint egy megoldatlan rejtély.
- Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni. - Belebámult a napba, teltek a percek.
- Próbáld ki! - javasoltam végül.
Felsóhajtott, aztán a szemembe nézett, és úgy tűnt, teljesen megfeledkezett az útról.
Akármit is olvasott ki a tekintetemből, biztatónak találta. Megint a nap felé fordult - az
alkonyat fénye rubin árnyalatú szikrákban verődött vissza a bőréről -, és beszélni kezdett.
- Chicagóban születtem 1901-ben. - A szeme sarkából rám lesett. Ügyeltem rá, hogy az
arcomon ne látsszék meglepetés. Kicsit elmosolyodott, és folytatta. - Carlisle talált egy
kórházban 1918 nyarán. Tizenhét éves voltam, és spanyolnáthában haldokoltam.
Akaratlanul is felszisszentem. - Nem nagyon emlékszem rá. Régen történt, és az emberi
emlékek elhalványulnak. - Egy kis időre a gondolataiba merült, aztán folytatta. - De arra
nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle megmentett, azt nehéz lenne
elfelejteni.
- A szüleid?
- Ők már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam. Ezért választott Carlisle
éppen engem. Abban a káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy
eltűntem.
- És hogyan... mentett meg?
Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt. Úgy láttam, gondosan megválogatja a szavait.
- Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy képes legyen rá.
De Carlisle mindig is a legembersége-sebb volt köztünk, a leginkább együtt érző... Nem
hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a világ. Számomra egyszerűen csak nagyon,
nagyon fájdalmas volt.
Szorosra zárt ajka láttán sejtettem, hogy ennél többet erről nem hajlandó mondani.
Leküzdöttem hát a kíváncsiságomat, bár ez korántsem volt csak puszta kíváncsiság. Egy
csomó olyasmit végig kellett gondolnom ezzel kapcsolatban, amik mindeddig eszembe se
jutottak. Edward azonban a maga gyors észjárásával már jóval korábban átgondolta ezeket is.
Lágy hangja kizökkentett a mélázásból.
- Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire ezért teszi. Én
voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal utánam találta. Egy szikláról
zuhant le. Egyenesen a kórház halottasházába szállították, noha a szíve még dobogott.
- Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy... - Azt a szót soha nem
használtuk, és én most se bírtam kimondani.
- Nem. De Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más esélye az életbenmaradásra. - Valahányszor fogadott apjáról beszélt, mélységes tiszteletről árulkodott a
hangja. - De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a vér már gyönge. - Előrenézett az
immár sötét országútra, és éreztem, hogy a témát tanácsosabb nem feszegetni tovább.
- És Emmett meg Rosalie?
- Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba. Csak sokkal később jöttem rá, hogy
abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az ő számára Esme. Úgyhogy
amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose gondoljon ilyesmire. De én Rosalie-t mindig
is csak a tesvéremnek tekintettem. Két évvel később ő találta meg Emmettet. Az Appalachehegységben
vadásztunk, és Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült
vele. Több mint száz mérföldön át cipelte Carlisle-hoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes
megtenni, amire szükség van. Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út!
- Jelentőségteljesen felém villant a szeme, aztán megemelte egymásba kulcsolódó
kezünket, hogy kézfejével végigsimítson az arcomon.
- De megtette - mondtam biztatóan, és elfordítottam a tekintetemet Edward gyötrelmesen
szép szeméről.
- Igen, meg - mormolta. - Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki.
És azóta is együtt vannak. Néha különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. De
minél fiatalabbnak tettetjük magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen.
Forks tökéletesnek tűnt, így aztán mindnyájan beiratkoztunk a középiskolába. - Felnevetett. -
Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a lakodalmukat.
- És Alice és Jasper?
- Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ok mindenfajta külső irányítás nélkül,
önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi nevezzük. Jasper korábban egy másik
családhoz tartozott, egy nagyon-nagyon másfajta családhoz. De ott depresszióba esett, és
egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá. Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos
különleges képességei a fajtánkra jellemző tulajdonságokon kívül is.
- Tényleg? - vágtam közbe kíváncsian. - De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki
olvasni tud mások gondolataiban!
- Így is van. Alice-nak másféle képességei vannak. Ő látja a dolgokat... dolgokat, amik
megtörténhetnek, amik még csak ezután jönnek majd el. De mindez persze nagyon szubjektív.
A jövő nincsen kőbe vésve. Minden változik.
Az arca megkeményedett, amikor ezt mondta.
- És miféle dolgokat lát Alice?
- Látta Jaspert, és tudta, hogy az őt keresi, mielőtt még maga Jasper tudta volna. Látta
Carlisle-t és a családunkat, és együtt elindultak, hogy megkeressenek minket. Rendkívül
érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport felbukkan a közelünkben. És
hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt.
- Sokan vannak a... te fajtádból? - Meglepődtem. Vajon hányan sétálgatnak közöttünk,
anélkül, hogy tudnánk róluk?
- Nem, nem sokan. De a többségük nem telepszik le sehol. Csak azok, akik hozzánk
hasonlóan, nem vadásznak többé rátok, emberekre... - Sejtelmes pillantást vetett felém. -
Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a miénkhez
hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig együtt laktunk, de olyan
sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a környezetünknek. Akik közülünk másként élnek,
általában összetartanak.
- És a többiek?
- Ők többségükben nomádok. Mindannyian úgy éltünk egy darabig. Idővel unalmassá
válik, mint bármi más. De néha összefutunk egymással, mert többségünk az északi vidékeket
részesíti előnyben.- Miért?
Ekkor már a házunk előtt parkoltunk, és Edward leállította a motort. Teljes volt a csönd és
a sötétség: nem sütött a hold. A verandán nem égett a villany, innen tudtam, hogy apám még
nem ért haza.
- Hát hová tetted a szemedet ma délután? - ugratott. - Szerinted végigmehetnék egy
napsütötte utcán anélkül, hogy egész sor közlekedési balesetet ne okoznék? Megvan az oka,
hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely akad a világon, ahol ilyen
keveset sütne a nap. El nem tudod képzelni, mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év
alatt a sötétséget, ha kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki.
- Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék?
- Valószínűleg.
- És Alice is egy másik családból jött hozzátok, mint Jasper?
- Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az emberi életére. És azt
sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát. Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette
azzá, ami, elsétált onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. Ha nem rendelkezne azzal
a bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja előre, hogy egy
nap a családunkhoz fog tartozni, akkor, azt hiszem, Alice teljesen elvadult volna.
Annyi minden volt, amit át kellett gondolnom, annyi mindent szerettem volna még
kérdezni! De ekkor, szörnyű zavaromra, megkordult a gyomrom. Észre sem vettem eddig,
hogy éhes lennék. Ekkor azonban rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok.
- Sajnálom, hogy föltartottalak. Ideje vacsoráznod.
- Nem, kösz, teljesen jól vagyok.
- Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik. Megfeledkeztem róla.
- Veled szeretnék maradni! - Könnyebb volt kimondani a sötétben, bár azonnal éreztem,
hogy a hangom elárulja, milyen menthetetlenül odavagyok érte.
- Nem jöhetnék be? - kérdezte.
- Szeretnél? - Nem tudtam elképzelni, amint ez a „görög isten” ott ül apám ütött-kopott
konyhai székén.
- Igen, ha nem gond. - Hallottam, amint a kocsiajtó halkan csukódik, és csaknem
ugyanabban a pillanatban már ott is állt az én oldalamon, és kitárta előttem az ajtót.
- Micsoda emberi gesztus! - bókoltam neki.
- Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim... Olyan hangtalanul lépdelt
mellettem, hogy örökösen oda kellett pislognom, vajon ott van-e még. A sötétben sokkal
hétköznapibbnak tűnt. Még mindig sápadt volt, még mindig olyan gyönyörű, mint egy álom,
de már nem az a fantasztikus csillámlény, aki a napsütötte délutánunkon volt.
Előbb ért az ajtóhoz, mint én, és szélesre tárta előttem. Beléptem, de a küszöbön
megtorpantam.
- Nem volt bezárva?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
