|
Crepuscolo 5. fejezet 2.része
Fekete Krisztián 2010.04.08. 19:51
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
5. fejezet 2.része
- Nem - vágtam rá. Edward elfojtott egy mosolyt.
- Hát akkor a szokott időben - döntött. - Charlie otthon lesz?
- Nem, holnap horgászni megy! - Tetszett, hogy ilyen szerencsésen alakultak a dolgok.
Edward hangja hirtelen éles lett.
- És mit fog gondolni, ha holnap nem kerülsz haza?
- Fogalmam sincs - feleltem hűvösen. - Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást.
Talán azt hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe.
Edward csúnyán nézett rám, én meg csúnyán néztem vissza. Viszont az ő haragja sokkal
erősebben hatott rám, mint az enyém őrá.
- Mire vadásztok ma este? - kérdeztem, amikor már biztos voltam benne, hogy én
veszítettem a „ki-néz-dühösebben-a-másik-ra?”-versenyben.
- Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire. - Mindig zavarba hozta,
amikor ilyen könnyed hangnemben társalogtam vele titkos életéről.
- És miért éppen Alice-szel mész? - kíváncsiskodtam.
- Mert leginkább Alice áll mellettem - mondta, és összeráncolta a homlokát.
- És a többiek? - kérdeztem félénken. - Ők mit csinálnak?
- Hitetlenkednek, leginkább.
Gyorsan végigtekintettem a testvérein. Ott ültek, és elbámultak valahová, mindnyájan más
irányba, pontosan úgy, mint amikor legelőször láttam őket. De most csak négyen voltak:
gyönyörű, bronzbarna hajú fivérük itt ült szemben velem, aranyszín szemében szorongás.
- Nem szeretnek engem - találgattam.
- Nem erről van szó - tiltakozott, de kicsit túlságosan is meg akart győzni. - Egyszerűen
nem értik, mit akarok tőled.
Fintorogtam.
- Hát azt én sem értem, ha már itt tartunk.
Edward lassan megcsóválta a fejét, tekintetét a mennyezet felé emelte, mielőtt újra aszemembe nézett volna.
- Már mondtam neked: te egyáltalán nem látod tisztán magad. Nem találkoztam még
hozzád foghatóval. Örökké rajtad gondolkodom.
Randán néztem rá, biztos voltam benne, hogy csak ugrat. Elmosolyodott, amikor rájött,
mért vágok olyan durcás képet.
- Tekintve, hogy rendelkezem bizonyos nem mindennapi képességekkel - diszkréten
megérintette a homlokát -, az adagosnál jobban ismerem az emberi természetet. A legtöbb
emberről pontosan lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. De te... sose azt teszed, amire
számítok. Mindig meglepsz!
Elfordítottam róla a szemem, a pillantásom újra a testvéreire vándorolt. Zavart voltam és
csalódott. Attól, amit mondott, kísérleti nyúlnak éreztem magam.
Nevetséges vagyok - dühöngtem -, mégis mi másra számítottam?
- Ezt a részét a dolognak könnyű megmagyarázni - folytatta. Nem bírtam ránézni, attól
féltem, meglátja a szememben a keserűséget. - De van valami más is... és azt nem könnyű
szavakba foglalni...
Miközben beszélt, egyfolytában a testvéreit bámultam. És ekkor hirtelen Rosalie, Edward
szőke, lélegzetelállítóan csinos nővére megfordult, és rám nézett. Nem, nem is nézett -
inkább rám meredt, sötét, hideg pillantással. Hiába akartam elfordulni, a tekintete fogva
tartott, míg csak Edward hirtelen el nem hallgatott egy mondat közepén, és halkan oda nem
mordult. Majdnem úgy hangzott, mint a sziszegés.
Rosalie elfordította a fejét, én pedig fellélegeztem.
- Sajnálom - mondta feszült arccal, érzékelve félelmemet. - Nem haragszik rád, csak
aggódik. Tudod... nemcsak magamat sodrom veszélybe, ha azok után, hogy mi ketten olyan
sűrűn mutatkoztunk együtt... - Lesütötte a szemét.
- Ha mi van?
- Ha ez a dolog... rosszul végződik. - A tenyerébe temette az arcát, akárcsak azon a Port
Angeles-i estén. Láttam, hogy szenved: borzasztóan szerettem volna megvigasztalni, de nem
tudtam, hogyan. A kezem önkéntelenül elindult felé, de aztán gyorsan visszakaptam, és
eldugtam az asztal alá: attól féltem, ha megérintem, csak rontok a helyzeten. Lassan
elszivárgóit a tudatomig, hogy attól, amit mondott, meg kellene ijednem. De nem éreztem
semmi mást, csak fájdalmat, amiért őt szenvedni látom.
És bosszúságot - amiért Rosalie félbeszakította. Nem tudtam, hogyan hozzam újra szóba a
dolgot. Edward még mindig a tenyerébe temette az arcát.
- Szóval most el kell menned? - kérdeztem. Igyekeztem teljesen hétköznapi hangon
beszélni.
- Igen. - Nehézkesen felemelte a fejét, komoly arccal nézett rám, aztán megváltozott a
hangulata, és elmosolyodott. - Talán jobb is így. Még mindig hátravan tizenöt perc abból a
nyavalyás filmből biológián. Kizárt, hogy el tudjam viselni.
Alice bukkant fel Edward válla mögött - rövid, tintafekete haja tüskésen meredezett
szanaszét pikáns tündérarca körül. Karcsú kis alakján még így, álltában is látszott, milyen
hajlékony és kecses.
- Szia, Alice! - üdvözölte Edward, de közben nem vette le rólam a szemét.
- Szia, Edward! - felelte Alice, hangja majdnem ugyanolyan kellemes volt, mint Edwardé,
csak szopránba hajló.
- Alice, ő Bella, Bella, ez itt Alice! - mutatott be minket egymásnak könnyedén, ide-oda
intve a kezével, és közben fanyarul mosolygott.
- Hello, Bella! - Alice ragyogó, obszidiánfekete szeme kifürkészhetetlen pillantással
nézett rám, de a mosolya barátságos volt. - Örülök, hogy végre megismerhetlek!
- Szia, Alice! - mormoltam szégyenlősen.- Készen vagy? - fordult Alice Edwardhoz.
- Majdnem - felelte Edward szenvtelenül. - Találkozunk az autónál!
Alice erre már nem felelt, hanem magunkra hagyott bennünket: a járása olyan könnyed és
ruganyos volt, hogy belém hasított az irigység.
- Mondhatom, hogy „jó szórakozást”, vagy ez nem az alkalomhoz illő kifejezés? -
kérdeztem Edwardhoz fordulva.
- Miért ne, a „jó szórakozást” ugyanúgy megteszi, mint bármi más! - Végre
elvigyorodott.
- Hát akkor szórakozz jól! - lezserkedtem, mintha tényleg szívből kívánnám.
Természetesen nem sikerült megtévesztenem.
- Majd igyekszem! - Még mindig vigyorgott. - Te pedig, kérlek, vigyázz magadra!
- Vigyázzak magamra Forksban? Komoly teljesítmény lesz!
- A te számodra igen! - Az arca megkeményedett. - ígérd meg!
- Esküszöm, hogy vigyázok magamra! - szavaltam. - Például ma este, amikor mosni
fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár!
- Ne fulladj bele a mosógépbe! - csúfolódott.
- Igyekszem.
Fölállt, erre én is fölkászálódtam.
- Akkor holnap látlak! - sóhajtottam.
- Ez neked hosszú időnek tűnik, igaz? Morcosan bólintottam.
- Reggel ott leszek! - bizonygatta, és megvillantotta hamiskás, féloldalas mosolyát.
Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette az arcomat, az ujja hegye megint épphogy súrolta a
járomcsontomat. Aztán megfordult, és otthagyott. Addig bámultam utána, míg csak el nem
tűnt. Óriási volt a kísértés, hogy a nap hátralévő részét ellógjam, legalábbis a tornaórát, de
valami belső hang arra intett, hogy ne tegyem. Tudtam, ha most eltűnök, Mike és a többiek
biztosra veszik, hogy Edwarddal vagyok. És Edward már amúgy is aggódott, hogy túl sokat
mutatkozunk együtt, és ebből baja lehet... ha valami történik. Nem voltam hajlandó
belegondolni, miféle baj történhet, inkább azon igyekeztem, hogy minél biztonságosabbá
tegyem a dolgokat.
Észámon, mint szokott.
- Ó... - Mike szemlátomást felélénkült. - Nyugodtan eljöhetnél akkor a bálba a mi
bandánkkal. Király lenne! Mindnyájan táncolnánk veled! - ígérte.
Elképzeltem, milyen képet vágna ehhez Jessica, és ezért a hangom talán kissé élesebbre
sikeredett a szükségesnél.
- Nem megyek a bálba, Mike, oké?
-Jó, jó! - nagyot nyelt. - Csak felajánlottam!
A nap végén nem nagy lelkesedéssel indultam a parkolóba. Semmi kedvem nem volt
hazáig gyalogolni, de el sem tudtam képzelni, hogyan hozhatta volna el Edward otthonról a
furgonomat. Bár ami azt illeti, kezdtem azt hinni, hogy számára semmi sem lehetetlen. És ez
az utóbbi megérzésem bizonyult helyesnek - a furgon ott állt, ahol reggel még Edward Volvo
ja parkolt. Hitetlenkedve nyitottam ki - nem volt bezárva -, és megláttam a kulcsot a
gyújtásban.
A vezetőülésen összehajtogatott, fehér papírlap feküdt. Beültem a kocsiba, és becsuktam
magam mögött az ajtót, mielőtt a lapot széthajtogattam volna. Mindössze két szó állt rajta
Edward elegáns kézírásával.
Vigyáz magadra!
Majd frászt kaptam, amikor a motor felbömbölt. Nevetnem kellett magamon.
Amikor hazaértem, az ajtónk kulcsra zárva, a retesz pedig nem volt behúzva, pontosan
úgy, ahogy reggel hagytam. Előkotortam a farmeremet a szennyesből, megnéztem a zsebét.
Üres volt. Lehet, hogy mégis felakasztottam a szögre a kulcsomat? Ugyanazt a sugallatot
követve, ami arra késztetett, hogy hazudjak Mike-nak a szombati programomról, fölhívtam
Jessicát is, azzal az ürüggyel, hogy sok szerencsét kívánjak neki a bálhoz. Amikor ő is
hasonló szép napot kívánt Edwarddal, közöltem vele, hogy elmarad, mert közbejött valami.
Jessica hangja sokkal csalódottabb volt, mint azt az ember egy kívülállótól várta volna.
Ezután gyorsan elbúcsúztam tőle.
Charlie szórakozott volt a vacsoránál. A munkahelyén történt valami, találgattam, vagy
talán kosárlabdameccsen agyai? De az is lehet, hogy egyszerűen csak ízlik neki a lasagne -
Charlie-nál az ember soha nem tudhatja...
- Tudod, apu... - kezdtem, fölriasztva töprengéseiből. -Mi az, Bell?
- Azt hiszem, igazad volt Seattle-vel kapcsolatban. Talán tényleg jobb lesz, ha megvárom,
amíg Jessica vagy valaki más el tud jönni velem.
- Ó - mondta meglepetten. -Jó, rendben. Szóval azt szeretnéd, ha itthon maradnék veled?
- Dehogyis, miattam a világért se változtass a programodon! Millió dolgom van itthon...
mosnom kell... meg kell csinálnom a matekleckét... el kell mennem a könyvtárba meg a
zöldségeshez.
Egész nap rohangálni fogok... úgyhogy csak menj, és érezd jól magad!
- Biztos?
- Teljesen biztos. Ráadásul veszedelmesen megfogyatkozott a halkészletünk. Alig kéthárom
évre elegendő csak, ami a hűtőben van!
- Igazán könnyű kijönni veled, Bella! - mosolygott.
- Ugyanezt rólad is el lehet mondani, apu! - feleltem nevetve. A kacagásom nem jött
szívből, de Charlie nem vette észre. Olyan bűntudatom volt, amiért becsaptam, hogy kis híján
megfogadtam Edward tanácsát, és elmondtam neki, mire készülök szombaton. Kis híján.
Vacsora után ruhákat hajtogattam, és beraktam egy újabb adagot a szárítóba. Sajnos, ez a
fajta munka csak a kezét foglalja le az embernek. A gondolataim szabadon csaponghattak
közben, és kezdtek kiszabadulni az ellenőrzésem alól. Ide-oda hányódtam a remény és a
félelem között: a remény olyan heves volt, hogy már-már fájt, a félelem azonban alattomban
kikezdte az elszántságomat. Állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy már meghoztam adöntést, és nem vagyok hajlandó visszavonni. Edward levélkéjét is gyakrabban húztam elő a
zsebemből, mint szükséges lett volna ahhoz, hogy megjegyezzem azt a két rövid szócskát. Azt
akarja, hogy vigyázzak magamra, ismételgettem. Belekapaszkodtam abba a hitbe, hogy végül
is ez a vágya kerekedik majd felül. És mi mást tehettem volna - hacsak nem akarom
mostantól kizárni az életemből? Az elviselhetetlen lenne. Különben is, amióta megérkeztem
Forksba, valójában őróla szól az életem.
De az a halk kis hang a lelkem mélyén csak tovább zümmögött. Azt latolgatta, vajon
nagyon fájna-e, ha... ha rosszul végződne a dolog.
Örültem, amikor végre beesteledett, és elmehettem lefeküdni. Tudtam, túlságosan feszült
vagyok ahhoz, hogy elaludjak, ezért olyasmit tettem, amit korábban soha. Lenyeltem egy
adagot a megfázás elleni gyógyszeremből - az mindig teljesen kiüt jó nyolc órára. Általában
nem művelek ilyesmit, de a holnapi nap éppen elég bonyolult lesz, az már végképp nem
hiányzik, hogy mindennek a tetejébe egész nap kába legyek a kialvatlanságtól. Míg vártam,
hogy a gyógyszer hatni kezdjen, a frissen mosott hajamat szárogattam szögegyenesre, és azon
morfondíroztam, mit vegyek föl reggel.
Amikor már mindent előkészítettem, lefeküdtem. De hiperaktívnak éreztem magam: az
izmaim egyfolytában rángatóztak. Fölkeltem, és addig matattam a CD-s cipődobozomban,
amíg meg nem találtam Chopin noktürnjeit. Jó halkra állítottam, aztán visszafeküdtem, és a
különféle testrészeim ellazítására koncentráltam. A relaxáció közepe táján hatni kezdett a
gyógyszer, és én boldogan süllyedtem az öntudatlanságba.
Korán ébredtem: hála a gyógyszernek, mélyen és álomtalanul aludtam. Bár pihenten és
lazán ébredtem, utána azonnal visszatért az előző esti, lázas izgalom. Magamra kapkodtam a
ruháimat, és addig igazgattam az őzbarna magas nyakú pulóveremet, amíg szorosan rá nem
simult a farmeremre. Lopva kilestem az ablakon, elment-e már Charlie. Az eget vékony, puha
felhőréteg fátyolozta, de úgy festett, mintha az első szél elfújhatná.
Megreggeliztem, de egyáltalán nem éreztem az étel ízét. Amikor befejeztem, gyorsan
elmosogattam, és újra kikukucskáltam, de nem változott semmi. Éppen elkészültem a
fogmosással, amikor a szívem vadul dörömbölni kezdett a bordáim falán, mert halk
kopogtatást hallottam.
Az ajtóhoz reppentem: kisebb bénázást követően sikerült elhúznom a reteszt, végül sarkig
tártam az ajtót, és ott állt Edward. Minden nyugtalanságom elillant, amint megláttam az arcát,
és mélységes nyugalom szállt meg - most, hogy itt állt előttem, a tegnapi félelmeim egyszerű
butaságnak tűntek.
Komor volt az arca. De aztán, ahogy végignézett rajtam, megenyhült, és felnevetett.
-Jó reggelt! - mondta somolyogva.
- Mi olyan nevetséges? - Végignéztem magamon, hátha megfeledkeztem valami
fontosról, mondjuk a cipőről vagy a nadrágról.
- Jól összeillünk! - Most láttam csak, hogy ő is hosszú, világos őzbarna pulóvert visel, a
nyakánál kilátszik a fehér ing gallérja, és farmert. Én is vele kacagtam, noha megszólalt
bennem a kisördög: ő bezzeg úgy fest, mint egy modell a kifutón. Én miért vagyok erre
képtelen?
Bezártam a házat, Edward pedig a furgonhoz vonszolta magát, és megállt az utasülés felőli
ajtónál, mint egy mártír.
- Megállapodtunk! - emlékeztettem elégedetten, aztán a volánhoz ültem, és átnyúltam az
ülés fölött, hogy kinyissam neki az ajtót.
- És most hová? - kérdeztem.
- Kapcsold be a biztonsági övedet - közölte a vértanú -, már most ideges vagyok!
Csúnyán néztem rá, de azért engedelmeskedtem.
- És most hová? - ismételtem meg sóhajtva.- Indulj el a százegyesen észak felé! - rendelkezett. Meglepően nehezen sikerült az útra
koncentrálnom így, hogy a
tekintetét ott éreztem az arcomon. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy még a
szokottnál is óvatosabban vezettem a még alvó városon keresztül.
- Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból?
- Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen, úgyhogy több
tiszteletet! - vágtam vissza.
Edward minden kétkedése ellenére rövidesen mégiscsak kiértünk a városból. Sűrű
aljnövényzet és zölddel benőtt fatörzsek váltották fel a házakat és gyepes udvarokat.
- Fordulj jobbra a nulla-tizesnél! - utasított, amikor éppen meg akartam kérdezni, hogy
most merre. Némán engedelmeskedtem.
- És most addig hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak. Hallottam a hangján, hogy
mosolyog, de nem néztem oda, nehogy igaza legyen, és leszaladjunk az útról.
- És vajon mi van ott, ahol a köves út véget ér?
- Egy ösvény.
- Gyalogolni fogunk? - Hála Istennek, teniszcipőt húztam.
- Baj? - Mintha számított volna rá, hogy nem örülök neki.
- Nem, dehogy! - bizonygattam. De ha a furgonomat is lassúnak találta...
- Ne aggódj, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi sem, van elég időnk!
Öt mérföld! Ha megnyikkanok, biztos meghallja, ahogy a hangom elcsuklik a rémülettől.
Öt mérföld alattomos gyökerek és ingatag kövek között, amelyek mind azon igyekeznek,
hogy kificamítsák a bokámat, vagy valami más módon tegyenek mozgásképtelenné. Ez kínos
lesz...
Egy ideig némán haladtunk: az elkövetkező borzalmakon járt az eszem.
- Mire gondolsz? - kérdezte pár perc múlva Edward türelmetlenül.
- Azon gondolkodom, vajon hová megyünk! - hazudtam megint.
- Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő.
Miközben beszélt, mindketten az egyre vékonyodó felhőkre néztünk.
- Charlie szerint ma meleg lesz.
- És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz?
- Hogyisne!
- De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem? - Ez a gondolat mintha kissé
felvidította volna.
- Nem, azt mondtam neki, hogy lemondtad.
- Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy? - Már megint dühös volt.
- Az attól függ... te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz?
- Kösz, Bella, ez aztán sokat segít! - fakadt ki. Úgy tettem, mintha ezt meg se hallottam
volna.
- Annyira depressziós lettél Forksban, hogy öngyilkos akarsz lenni? - förmedt rám,
amikor már egy ideje nem vettem róla tudomást.
- Azt mondtad, bajt okozhat neked, ha... sokan látnak minket együtt - emlékeztettem.
- Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem mi bajom lehet abból, ha te nem kerülsz haza? -
A hangja még mindig dühös és metsző volt.
Bólintottam, de az útra szegeztem a szememet.
Edward morgott valamit halkan, de olyan gyorsan, hogy nem értettem, mit mond.
Az autóút hátralévő részében mindketten hallgattunk. Ereztem a hullámokban felém áradó
tehetetlen dühét, de nem tudtam, mit mondhatnék még.
Aztán az út elfogyott, szűk ösvénybe futott, amelynek kezdetét egy fából készült táblácska
jelezte. Leparkoltam a keskeny útpadkán. Edward haragja megijesztett, és attól is féltem,- Indulj el a százegyesen észak felé! - rendelkezett. Meglepően nehezen sikerült az útra
koncentrálnom így, hogy a
tekintetét ott éreztem az arcomon. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy még a
szokottnál is óvatosabban vezettem a még alvó városon keresztül.
- Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból?
- Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen, úgyhogy több
tiszteletet! - vágtam vissza.
Edward minden kétkedése ellenére rövidesen mégiscsak kiértünk a városból. Sűrű
aljnövényzet és zölddel benőtt fatörzsek váltották fel a házakat és gyepes udvarokat.
- Fordulj jobbra a nulla-tizesnél! - utasított, amikor éppen meg akartam kérdezni, hogy
most merre. Némán engedelmeskedtem.
- És most addig hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak. Hallottam a hangján, hogy
mosolyog, de nem néztem oda, nehogy igaza legyen, és leszaladjunk az útról.
- És vajon mi van ott, ahol a köves út véget ér?
- Egy ösvény.
- Gyalogolni fogunk? - Hála Istennek, teniszcipőt húztam.
- Baj? - Mintha számított volna rá, hogy nem örülök neki.
- Nem, dehogy! - bizonygattam. De ha a furgonomat is lassúnak találta...
- Ne aggódj, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi sem, van elég időnk!
Öt mérföld! Ha megnyikkanok, biztos meghallja, ahogy a hangom elcsuklik a rémülettől.
Öt mérföld alattomos gyökerek és ingatag kövek között, amelyek mind azon igyekeznek,
hogy kificamítsák a bokámat, vagy valami más módon tegyenek mozgásképtelenné. Ez kínos
lesz...
Egy ideig némán haladtunk: az elkövetkező borzalmakon járt az eszem.
- Mire gondolsz? - kérdezte pár perc múlva Edward türelmetlenül.
- Azon gondolkodom, vajon hová megyünk! - hazudtam megint.
- Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő.
Miközben beszélt, mindketten az egyre vékonyodó felhőkre néztünk.
- Charlie szerint ma meleg lesz.
- És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz?
- Hogyisne!
- De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem? - Ez a gondolat mintha kissé
felvidította volna.
- Nem, azt mondtam neki, hogy lemondtad.
- Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy? - Már megint dühös volt.
- Az attól függ... te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz?
- Kösz, Bella, ez aztán sokat segít! - fakadt ki. Úgy tettem, mintha ezt meg se hallottam
volna.
- Annyira depressziós lettél Forksban, hogy öngyilkos akarsz lenni? - förmedt rám,
amikor már egy ideje nem vettem róla tudomást.
- Azt mondtad, bajt okozhat neked, ha... sokan látnak minket együtt - emlékeztettem.
- Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem mi bajom lehet abból, ha te nem kerülsz haza? -
A hangja még mindig dühös és metsző volt.
Bólintottam, de az útra szegeztem a szememet.
Edward morgott valamit halkan, de olyan gyorsan, hogy nem értettem, mit mond.
Az autóút hátralévő részében mindketten hallgattunk. Ereztem a hullámokban felém áradó
tehetetlen dühét, de nem tudtam, mit mondhatnék még.
Aztán az út elfogyott, szűk ösvénybe futott, amelynek kezdetét egy fából készült táblácska
jelezte. Leparkoltam a keskeny útpadkán. Edward haragja megijesztett, és attól is féltem,hogy most, hogy már nem vezetek, rá kell majd néznem. Meleg volt, melegebb, mint
bármikor azóta, hogy Forksba érkeztem, majdnem fülledt volt a levegő a felhős ég alatt.
Kibújtam a pulóveremből, a derekamra kötöttem, és örültem, hogy könnyű, ujjatlan blúzt
vettem alája - különösen így, hogy öt mérföldet fogunk gyalogolni.
Edward bevágta a furgonajtót, ő is levette a pulóverét. Az úttalan, sűrű bozótot vizsgálta.
- Erre! - mutatta. Azzal elindult befelé a sűrűbe.
- Na és az ösvény? - A hangomból nyilván kiérződött a pánik, miközben sietve
megkerültem a furgont, hogy utolérjem.
- Csak azt mondtam, hogy van egy ösvény az út végén, nem azt, hogy azon megyünk.
- Nem az ösvényen? - riadoztam.
- Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! - fordult vissza csúfondáros mosollyal, és nekem
elállt a lélegzetem. Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be, és a nyaka fehér bőre
megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe, tökéletes izomzatát többé már
nem rejtette-sejtette pulóver. Túl tökéletes, hasított belém a kétségbeesés. Kizárt, hogy ezt az
isteni teremtményt nekem szánta a sors...
Félreértette fájdalmas arckifejezésem.
- Haza akarsz menni? - kérdezte csöndesen, és most már az ő hangja is teli volt
fájdalommal, ha másfélével is, mint az enyém.
- Nem! - Elindultam feléje, míg csak ott nem álltam szorosan mellette. Bármennyi
közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.
- Mi a baj? - kérdezte nagyon gyöngéden.
- Nem vagyok jó túrázó - feleltem tompán. - Nagyon türelmesnek kell lenned velem.
- Tudok türelmes is lenni, ha nagyon akarok! - Mosolyogva nézett a szemembe, szeretett
volna kiemelni hirtelen, megmagyarázhatatlan csüggedésemből.
De az én mosolyom nem sikerült valami meggyőzőre.
- Haza foglak vinni - ígérte. Nem tudtam eldönteni, úgy értette-e, hogy minden
körülmények között, vagy úgy, hogy akkor, ha most rögtön hazaindulunk. Tudtam, azt hiszi, a
félelem zaklatott fel, és újra hálát adtam az égnek, hogy én vagyok az egyeden ember, akinek
a gondolataiban nem tud olvasni.
- Ha azt akarod, hogy még naplemente előtt megtegyem azt az öt mérföldet ebben a
dzsungelben, akkor jobb, ha azonnal elindulsz, és mutatod az utat! - mondtam gúnyosan.
Edward próbált kiigazodni rajtam, a hanghordozásomon és az arckifejezésemen. Egy perccel
később föladta, és elindult befelé az erdőbe.
Nem is volt olyan nehéz, mint hittem. A talaj többnyire egyenletes volt, és Edward
félrehúzta előlem a nedves páfrányok és indák szövevényét. Nyílegyenesen haladt előre:
amikor kidőlt fatörzs vagy szikla került az utunkba, segített átmászni rajta, a könyökömnél
fogva megemelt, aztán abban a pillanatban el is engedett, amint szerencsésen átértem.
Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal
láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.
Megpróbáltam nem egyfolytában a tökéletes testében gyönyörködni. Hiába. Valahányszor
ránéztem, a szépsége láttán mindig élesen belém hasított a szomorúság.
Az idő nagy részében némán haladtunk. Olykor találomra kérdezett valamit, amit még nem
sikerült kiszednie belőlem az elmúlt két napban. Megkérdezte, hogyan szoktuk megünnepelni
a születésnapomat, milyen tanáraim voltak az általánosban, tartottam-e állatot
gyerekkoromban - és kénytelen voltam bevallani, hogy miután sorozatban három aranyhalat
sikerült kinyírnom, fölhagytam a kísérletezéssel. Ezen nevetett, hangosabban, mint ahogy
megszoktam tőle - a nevetése úgy visszhangzott a néptelen erdőben, mint a harangszó.
Az öt mérföldre ráment az egész délelőtt, de Edward semmi jelét nem adta, hogy
türelmetlen lenne. Az erdő úgy terült el körülöttünk, mint valami vénséges vén fákból álló,végeérhetetlen labirintus, és én már kezdtem nyugtalankodni, hogy soha nem találunk ki
belőle. Edward viszont teljesen nyugodtan, otthonosan mozgott a zöld útvesztőben, és meg se
fordult a fejében, hogy esetleg nem jó felé megyünk.
Néhány órával később a lombok sátrán átszűrődő fény sötét olajzöldből ragyogó jádezöldre
változott. Kisütött a nap, ahogy Edward megjósolta. Először, amióta elindultunk befelé az
erdőbe, végigfutott rajtam az izgalom - aztán a következő pillanatban felváltotta a
türelmetlenség.
- Csak nem megérkeztünk? - kérdeztem zsörtölődést színlelve.
- Majdnem. - Elmosolyodott, érzékelte megváltozott hangulatomat. - Látod ott elöl a
világosságot?
Hunyorogtam.
- Uhm, látnom kellene? Elvigyorodott.
- Lehet, hogy a te szemednek innen még túl távoli.
- Ideje szemorvoshoz mennem - morogtam, mire Edward még szélesebben vigyorgott.
Újabb száz lépés után már én is tisztán láttam, hogy világosodni kezd a fák közt, a zöld
derengés átadja helyét a sárga fénynek.
Minden lépéssel nőttön, nőtt a türelmetlenségem. Edward előreengedett, és nesztelenül
követett.
Elértem a fényfolt szélét, és a páfrányok függönye mögül kiléptem a leggyönyörűbb
helyre, amelyet életemben láttam. A kis rét tökéletesen kerek volt, és teljesen benőtték a
vadvirágok - sárga és halvány fehér violák miriádja. Valahonnét a közelből patakcsobogás
muzsikáját hallottam. A nap pontosan a fejünk fölött állt, és elárasztotta a kerek rétet sárgás,
kápráztató fényével. Lassan, megrendülten lépkedtem a puha fűben, a hullámzó
virágszőnyegen keresztül a meleg, aranyfényű levegőben. Félúton hátranéztem, meg akartam
osztani vele mindezt a szépséget, de nem volt ott mögöttem, mint hittem. Megpördültem,
rémülten kutattam, merre lehet. Végre megláttam: még mindig ott állt a tisztás szélén a
lombok sűrű sátra alatt, és engem nézett. Csak ekkor jutott eszembe, amiről a rét szépsége
láttán megfeledkeztem - hogy van valami rejtély Edwarddal és a napfénnyel kapcsolatban, és
azt ígérte, ma megmutatja nekem.
Egy lépést tettem feléje, a szemem kíváncsian felragyogott. Az ő pillantása óvatos volt és
tétovázó. Bátorítóan rámosolyogtam, integetve hívtam, és megint közelebb léptem hozzá.
Figyelmeztetően fölemelte a kezét. Megtorpantam.
Edward mély lélegzetet vett, aztán kilépett a déli nap ragyogó fényébe.Egy olasz anyanyelvü vámpir azt mondta furcsa akcentussal:
-Kezdődik a Crepuscolo!!
-Mi az a Crepuscolo, Edward?
-Azt jelenti,hogy Alkonyat!
MEGDÖBBENTŐ LÁTVÁNYT NYÚJTOTT A NAPFÉNYBEN. Egész délután egyfolytában bámultam,
mégsem tudtam betelni vele. A bőre, amely a tegnapi vadászkiránduláson kapott ugyan egy
kis színt, de azért hófehér volt, a szó szoros értelmében szikrázott, mintha sok ezer parányi
gyémánttal lenne kirakva. Mozdulatlanul feküdt a fűben, inge szétnyílt szoborszerű, sugárzó
mellkasán, szikrázó karja meztelen. Csillámló, halvány levendulaszín szemhéja csukva, bár
természetesen nem aludt. Olyan volt, mint egy ismeretien, márványsima és kristálycsillámos
kőből faragott tökéletes szobor.
Időnként megmoccant az ajka, mintha remegne. Amikor megkérdeztem, azt felelte,
dúdolgat magában, csak olyan halkan, hogy én nem hallom.
Élveztem a napsütést, bár az én ízlésemnek a levegő nem volt elég száraz. Szerettem volna
én is hanyatt dőlni, mint Edward, és átengedni magam a napnak. De ülve maradtam,
összegömbölyödve, államat felhúzott térdemen nyugtattam, és nem bírtam levenni róla a
szememet. Enyhe szél fújt, összekócolta a hajamat, és megborzongatta a mozdulatlan alakja
körül hullámzó füvet.
A rét, amelynek látványa annyira lenyűgözött az első pillanatban, jelentéktelenné
halványult Edward szépsége mellett.
Még most is attól féltem, hogy a következő pillanatban eltűnik, mint egy látomás, mert túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen... Tétován kinyújtottam a ujjam, és megcirógattam csillámló
kézfejét. Újra elálmélkodtam bőrének tökéletes, selymes simaságán és márványos
hűvösségén. Amikor újra felnéztem, a szeme nyitva volt, engem figyelt. Ma karamella színe
volt a szemének, világosabb és melegebb, mint vadászat után mindig. Tökéletes ajka futó
mosolyra húzódott.
- Nem félsz tőlem? - kérdezte játékosan, de kihallottam mögüle az igazi kíváncsiságot.
- Nem jobban, mint máskor.
Még szélesebben elmosolyodott, fogsora megvillant a napfényben.
Közelebb araszoltam hozzá, most már az egész kezemet feléje nyújtottam, és az ujjam
hegyével körülrajzoltam a felsőkarját. Megremegtem, és tudtam, hogy ezt ő is észrevette.
- Nem baj? - kérdeztem, mert újra lehunyta a szemét.
- Nem - felelte, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. - El nem tudod képzelni,
milyen érzés! - Felsóhajtott.
Könnyedén végighúztam az ujjam tökéletes karizmain, követtem a könyökhajlatában
kékesen kanyargó erek halvány mintázatát. A másik kezemmel már nyúltam, hogy
megfordítsam a kezét, de rájött, mit szeretnék, és fölfelé fordította a tenyerét azzal a
szemfényvesztő gyorsasággal, ahogy mozogni szokott. Ettől megriadtam: az ujjaim egy
pillanatra megdermedtek a karján.
- Sajnálom - lehelte. Még időben néztem fel, hogy lássam, amint aranyszínű szeme újra
lecsukódik. - Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni.
Fölemeltem a kezét, ide-oda forgattam, és néztem, ahogy a nap megcsillan a tenyerén.
Közelebb húztam az arcomhoz, megpróbáltam benézni a bőre alá.
- Mondd el, hogy mire gondolsz most! - suttogta. Lenéztem, és láttam, hogy nyitva a
szeme, és hogy most egyszerre feszült figyelemmel néz rám. - Még mindig fura érzés, hogy
sose tudom, mit gondolsz!
- Tudod, mi többiek egyfolytában így érezzük magunkat.
- Nehéz élet lehet... - Csak képzeltem volna, hogy a hangjában szomorúság bujkál? - De
még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz.
- Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz... - Haboztam.
- És?- Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel. És azt is kívántam,
bárcsak ne félnék!
- Nem akarom, hogy félj! - mormolta nagyon halkan. De én azt is meghallottam, mi volt
az, amit nem mondott, mert nem mondhatott ki: azt, hogy nem kell félnem, hogy nincs mitől
félnem.
- Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se kellene
megfeledkeznem.
Olyan hirtelen ült fel, hogy észre se vettem, csak arra eszméltem, hogy ott ül, a jobb
karjára támaszkodva, a bal tenyere még mindig a kezemben. Angyali szépségű arca néhány
centire volt az enyémtől. Hátrahőkölhettem volna - hátra kellett volna hőkölnöm - ettől a
váratlan közelségtől, de nem bírtam megmozdulni. Aranyszeme mozdulatlanná bűvölt.
- Hát akkor mitől félsz? - sürgetett.
De én nem tudtam felelni. Mint ahogy egyszer már korábban is, az arcomon éreztem hűvös
lélegzetét. Olyan csodálatosan édes, olyan jó illatú volt, hogy összefutott a nyál a számban.
Soha nem éreztem még hasonlót. Ösztönösen, mielőtt ráébredtem volna, hogy mit teszek,
közelebb hajoltam hozzá, hogy belélegezzem.
A következő pillanatban már ott sem volt: kitépte a kezét az enyémből, és mire át tudtam
fókuszálni a szememet, húsz lépésnyire tőlem, a kis rét szélén, egy hatalmas fenyőfa sötét
árnyékában állt. Mintha pofon vágtak volna. Az üres kezem valósággal fájt.
- Sajnálom... Edward! - suttogtam, de tudtam, hogy úgyis meghallja.
- Várj egy kicsit! - szólt vissza, kicsit hangosabban, hogy az én kevésbé érzékeny fülem is
meghallja. Mozdulatlanul ültem.
Tíz hihetetlenül hosszú másodperc telt el így, aztán elindult felém. Lassabban mozgott,
mint szokott. Néhány lépésnyire tőlem megállt, kecsesen leereszkedett a fűre, és leült,
törökülésben. Közben egyfolytában a szemembe nézett. Mély lélegzetet vett, aztán
bocsánatkérően elmosolyodott.
- Nagyon sajnálom! - Egy pillanatig habozott. - Megértenéd, hogy gondolom, ha most
azt mondanám, hogy én is csak ember vagyok?
Bólintottam egyet, de nem igazán bírtam nevetni a tréfáján. A vércukorszintem az egekbe
szökött, ahogy lassan ráébredtem, milyen veszélyben forogtam. Hiába ült messzebbre tőlem,
mégis megorrontotta. A mosolya csúfondárossá változott.
- Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? Minden porcikámmal magamhoz
csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is! Mintha bizony
szükségem lenne rá! - Váratlanul megint talpra szökkent és eliramodott, eltűnt a szemem elől,
hogy aztán felbukkanjon ugyanannál a fánál, ahol az előbb állt, miután fél másodperc alatt
megkerülte a rétet. - Mintha bizony el tudnál futni előlem! - nevetett keserűen.
Aztán felnyúlt fél kézzel, és fülsiketítő reccsenéssel, minden erőfeszítés nélkül letört egy
fél méter vastag ágat egy fenyő törzséről. Egy pillanatig az egyik kezében egyensúlyozta,
aztán villámsebesen elhajította, neki egy másik hatalmas fának - az megrázkódott és hosszan
reszketett az ütéstől.
És aztán megint ott állt előttem, mozdulatlanul, mint egy kőszobor.
- Mintha bizony meg tudnád védeni magad tőlem! - mondta gyöngéden.
Mozdulatlanul ültem, és elfogott a félelem, ahogy még soha. Eddig még sose láttam így,
teljesen megszabadulva attól a gondosan őrzött látszattól, amelyet a külvilág felé mutatni
szokott. Még sose volt kevésbé emberi... sem ennél gyönyörűbb. Tágra nyílt szemmel,
hamuszürke arccal ültem, mint egy madár, amelyet megbűvölt a kígyó pillantása.
- Ne félj! - bársonyos hangja csábító volt, ha akarta, ha nem. - Megígérem... - Egy
pillanatig habozott. - Megesküszöm rá, hogy nem bántalak! - Láttam, hogy nem is annyira
engem akar meggyőzni, mint inkább saját magát.- Ne félj! - suttogta újra, miközben lassan, nagyon lassan közelebb lépett. Könnyedén, de
szándékos lassúsággal leereszkedett a fűre, míg csak az arcunk egy magasságba nem került,
karnyújtásnyira egymástól.
- Kérlek, bocsáss meg! - mondta merev udvariassággal. - Általában tudok uralkodni
magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem, kifogástalanul
fogok viselkedni.
Várt, de én még mindig nem bírtam megszólalni.
- Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas! - Rám kacsintott.
Ezen már nevetnem kellett, bár a hangom reszketett és kissé elfulladt.
- Jól vagy? - kérdezte gyöngéden, aztán lassan, óvatosan kinyújtotta márványfehér kezét,
és az enyémbe helyezte.
Lenéztem sima, hűvös kezére, aztán a szemébe. A pillantása gyöngéd volt, bűnbánó. Újra a
kezére néztem, aztán az ujjam hegyével ismét végigsimítottam a vonalakat a tenyerében.
Félénken elmosolyodtam.
Kápráztató mosollyal válaszolt.
- Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? - kérdezte olyan előkelő
hanghordozással, ahogy az elmúlt századokban beszélhettek az emberek.
- Esküszöm, nem emlékszem. Még mindig szégyenkezett.
- Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz, a legkézenfekvőbb okoktól eltekintve.
- Aha, tényleg. - Nos?
Ujjam szórakozottan kóborolt sima, csillámló tenyerén. Teltek a másodpercek.
- Milyen könnyen elveszítem a türelmemet! - sóhajtott fel. És hirtelen ráébredtem, hogy
ez a dolog pontosan ugyanolyan új az ő számára is, mint nekem. Hiába van annyi év
felmérhetetlen
tapasztalat a birtokában, ez az egész neki is nehéz. Ebből a gondolatból bátorságot
merítettem.
- Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És
attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna. - Nehéz
volt mindezt hangosan kimondani.
- Igen - helyeselt lassan, elgondolkodva. - Ettől csakugyan félned kell. Attól, hogy velem
akarsz lenni. Óvakodnod kell tőlem, a saját érdekedben. Már régen el kellett volna mennem -
sóhajtott. - Legalább most meg kéne tennem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.
- De én nem akarom, hogy elmenj! - motyogtam, és megint a kezét néztem.
- Pontosan ezért kellene elmennem. De ne aggódj! Alapjában véve önző alak vagyok.
Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.
- Örülök neki.
- De ne örülj! - Megint elhúzta a kezét, igaz, most gyöngédebben, de a hangja élesebb
lett. Élesebb, mint máskor, de mégis gyönyörűbb bármilyen más emberi hangnál. Nehéz volt
lépést tartani a hirtelen hangulatváltozásaival - elkábultam tőlük, és mindig lemaradtam egy
lépéssel.
- De én nemcsak a társaságodra vágyódom! Ezt sose felejtsd el! Ne felejtsd el, hogy rád
nézve veszélyesebb vagyok, mint bárki másra! - Elhallgatott, és ködös tekintettel meredt az
erdő felé.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
- Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem - mondtam.
Mosolygott megint, a hangulata szemlátomást újra megváltozott.
- Hogy magyarázzam meg neked? - kezdte elgondolkodva. - Méghozzá anélkül, hogy
megint megijesztenélek? ...Hmmm. - Ösztönösen visszacsúsztatta kezét az enyémbe: én
szorosan a két tenyerem közé fogtam. Edward lenézett összekulcsolódó ujjainkra.- Ez elképesztően kellemes érzés, ez a meleg! - Fölsóhajtott. Kis időbe telt, amíg
összeszedte a gondolatait.
- Azt tudod, ugye, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a csokoládéfagylaltot,
mások az epret?
Bólintottam.
- Elnézést, ezért az ennivalós hasonlatért, de máshogy nem tudom megmagyarázni.
Nevettem.
- Tudod, minden embernek más az illata, más az eszenciája. Ha bezárnál egy alkoholistát
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
