|
Crepuscolo 5 fejezet
Fekete Krisztián 2010.04.08. 19:47
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
5. fejezet
5.FEJEZET:A NAGY SZERELEM
A BIOLÓGIA TEREMBEN MINDENKI MINKET NÉZETT, ahogy egymás mellett odaballagtunk az
asztalunkhoz. Nyugtáztam, hogy Edward már nem fordítja el a székét, nem húzódik messzire
tőlem. Most egészen közel ült, a karunk majdnem összeért.
Mr. Banner ebben a pillanatban behátrált a terembe - remekül időzítette a bevonulását,
meg kell hagyni -, egy kerekeken gördülő, magas fémállványt vonszolt, rajta egy súlyosnak
látszó, régimódi tévékészülék és egy videó. Szóval ma vetítés lesz - szinte tapintható volt az
osztály megkönnyebbülése.
Mr. Banner belökte a kazettát a vonakodó videólejátszóba, és a falhoz lépett, hogy
lekapcsolja a villanyt.
Amint a terem elsötétült, hihetetlen erősen érzékeltem Edward közelségét, hogy mindössze
egy-két ujjnyi távolság választ el egymástól bennünket. Szinte áramütésként futott végig
rajtam a gondolat, s megbabonázott, hogy lehetséges még erősebben érzékelni a jelenlétét,
mint addig. Sajgó vágy fogott el, hogy kinyújtsam a kezem és megérintsem, hogy
megsimogassam a sötétben, legalább egyetlenegyszer... Alig bírtam uralkodni magamon.
Szorosan összefontam a karomat a mellemen, a kezemet ökölbe szorítottam, és közben úgy
éreztem, mindjárt megőrülök.
Elkezdődött a film, a képernyő derengése megtörte a sötétséget. Önkéntelenül Edwardra
pillantottam. Zavartan elmosolyodtam, amikor láttam, hogy pontosan olyan pózban ül, mint
én, összefont karral, ökölbe szorított kézzel, ráadásul ő is éppen engem les a szeme sarkából.
Visszavigyorgott rám, és még a sötétben is megperzselt a tekintetével. Gyorsan elfordultam,
mielőtt légszomjam támadt volna. Kész röhej, bele is szédültem!
Az óra rettentő hosszúnak tűnt. Nem bírtam odafigyelni a filmre - igazából azt sem tudom,
miről szólt. Megpróbáltam ellazulni, persze minden eredmény nélkül, mert egy pillanatra sem
enyhült az a feszültség, ami mintha Edward testéből áradt volna. Időnként engedélyeztem
magamnak egy gyors pillantást felé, ő sem bírt lazítani. A szinte leküzdhetetlen vágy, hogy
megérintsem, szintén nem csökkent, úgyhogy a biztonság kedvéért olyan erővel nyomtam az
öklömet a bordáimnak, hogy végül az ujjam is sajgott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor vége lett az órának, és Mr. Banner felkapcsolta
a villanyt. Kinyújtóztattam a karom, és megmozgattam a görcsbe merevedett ujjaimat.
Edward halkan kuncogott mellettem.
- Hát ez érdekes volt - mormolta.
- Ühüm - mindössze ennyit bírtam kinyögni.
- Akkor megyünk? - kérdezte, és könnyed mozdulattal felállt.
Majdnem felsírtam. Te jó ég, tornaóra következik! Óvatosan tápászkodtam fel, félve, hogy
ez a köztünk keletkezett furcsa, újfajta erő az egyensúlyérzékemet is megbolygatta.
Edward némán kísért át az udvaron, az ajtónál megálltunk, megfordultam, hogy
elbúcsúzzak tőle. Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem - annyira elgyötört,
majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant
bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.
Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja
begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol
megérintett, a bőröm ijesztően forró lett - mintha megégettem volna magam, csak még nem
érezném a fájdalmat.
Aztán sarkon fordult, és otthagyott.
Szédelegve imbolyogtam a tornaterembe. Besodródtam az öltözőbe, félájultan átöltöztem,
és nemigen jutott el a tudatomig, hogy körülöttem mások is vannak. Mindaddig lebegtem, míg
a kezembe nem nyomtak egy ütőt. Nem volt különösebben súlyos, de azért nagyonbizonytalan fogása volt. Néhányan lopva máris kétkedő pillantásokat vetettek rám. Clapp, a
tornatanár ránk dörrent, hogy alkossunk párokat.
Hála istennek, Mike-ban maradt annyi lovagiasság, hogy odajött hozzám:
- Akarsz velem lenni?
- Kösz, Mike, de egyáltalán nem kellene ekkora kockázatot vállalnod!
- Ne aggódj, majd igyekszem kitérni az utadból! - vigyorgott. Néha olyan könnyű
kedvelni Mike-ot.
A dolog azért így sem ment olyan simán. Valahogy sikerült fejbe kólintanom magam az
ütőmmel, és ugyanezzel a lendülettel odasóztam Mike vállára. Az óra hátralévő részét a pálya
egyik sarkában töltöttem, az ütőmet a biztonság kedvéért a hátam mögé dugtam. Bár miattam
hátrányba került, Mike még így is igen jó teljesítményt nyújtott: egymagában megnyert három
játszmát a négyből. Mikor az edző lefújta az órát, a tenyerembe csapott, mintha nekem is
járna a gratula-pacsi.
- Szóval így állunk - mondta Mike, miközben lementünk a pályáról.
- Szóval hogy?
- Te és Cullen, he? - kérdezte dacosan. A rokonszenvem abban a pillanatban elpárolgott.
- Ez nem rád tartozik, Mike! - figyelmeztettem, és magamban a pokol tüzes fenekére
kívántam Jessicát.
- Nem tetszik ez nekem - morogta mégis.
- Nem is kell, hogy tessék! - fakadtam ki.
- Úgy néz rád, mintha... fel akarna falni - folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit
mondtam.
Sikerült még időben visszafojtanom a kitörni készülő, hisztérikus nevetést, de egy halk kis
vihogás így is kicsúszott a számon. Mike sötéten nézett rám. Búcsút intettem neki, és
bemenekültem az öltözőbe.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat, a gyomromban immár nem is pillangók, hanem
jóval erőteljesebb szárnyasok verdestek egyfolytában. Iménti vitám Mike-kal máris alig volt
több távoli emléknél. Azon töprengem, vajon Edward az ajtóban vár-e rám, vagy az autójánál
találkozunk. És mi van akkor, ha ott lesz vele az egész családja? Hirtelen igazi félelemhullám
söpört végig rajtam. Tudják, hogy én tudom? És én vajon tudhatok-e róla, hogy ők tudják,
hogy én tudom, vagy sem?
Mire kiléptem a tornateremből, már odáig jutottam, hogy eldöntöttem, gyalog megyek
haza, és még csak egy pillantást sem vetek a parkoló felé. De aggodalmaim feleslegesnek
bizonyultak. Edward már várt, hanyagul a tornaterem falának támaszkodva, nyugodt, derűs
arccal. Nagy kő esett le a szívemről.
- Szia! - leheltem szélesen mosolyogva.
- Hello! - ugyanolyan sugárzó mosollyal válaszolt. - Milyen volt a tornaórád?
A képem kissé megnyúlt.
- Remek - hazudtam.
- Tényleg? - Szemlátomást nem győztem meg. A hátam mögött bámult valamit résnyire
szűkült szemmel. Megfordultam én is, és még láttam Mike távolodó hátát.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Mike Newton kezd az idegeimre menni.
- Csak nem hallgatóztál már megint? - háborogtam. Hirtelen minden jókedvem
elpárolgott.
- Hogy van a fejed? - kérdezte ártatlanul.
- Hát te hihetetlen vagy! - Faképnél hagytam, és eltrappoltam úgy nagyjából a parkoló
irányába, bár ezen a ponton a hazagyaloglás lehetőségét sem zártam ki.
Edward azonban könnyedén lépést tartott velem.- Te említetted, hogy még sose láttalak tornaóra közben, úgyhogy kíváncsi lettem! - Ez
nem hangzott túl bűnbánóan, úgyhogy továbbra sem vettem róla tudomást.
Némán mentünk az autójáig - bár az én némaságom mögött csak úgy fortyogott a düh.
Amikor már csak néhány lépésnyire jártunk, megtorpantam - a kocsija körül valóságos
csoportosulás támadt, főleg fiúk. Aztán rádöbbentem, hogy nem is a Volvót, hanem Rosalie
piros sportkocsiját bámulják tátott szájjal. Ránk se bagóztak, amikor Edward átcsusszant
közöttük, és kinyitotta a kocsi ajtaját, én meg gyorsan bemásztam az ülésre.
- Én mondtam, hogy túl feltűnő! - morogta Edward.
- Miféle autó ez? - kérdeztem.
- Egy M3-as.
- Nem vagyok perfekt az Autósmagazin-ból.
- Egy BMW! - Fintorgott, miközben megpróbált kitolatni anélkül, hogy egyetlen
bámészkodót is elütne.
Bólogattam - erről a típusról még én is hallottam.
- Még mindig haragszol? - kérdezte, miközben óvatosan manőverezett kifelé.
- Az nem kifejezés. Felsóhajtott.
- És ha bocsánatot kérek, megbocsátasz?
- Talán... ha komolyan gondolod. És ha megígéred, hogy nem teszed többé! - mondtam
határozottan.
- Tegyük fel, hogy komolyan gondolom, és ráadásul engedlek vezetni szombaton? -
alkudozott ravaszul.
Megfontoltam, és úgy döntöttem, ennél jobb ajánlatot úgysem kapok.
- Megegyeztünk!
- Hát akkor nagyon sajnálom, hogy felbosszantottalak! - Egy hosszú pillanatig égő
szemmel, komolyan nézett rám, amitől egyből félrevert a szívem, aztán megint évődő lett. -
És szombaton reggel az első napsugárral megjelenek a házatok előtt!
- Uhm, Charlie mindenesetre alaposan el fog csodálkozni, ha derült égből egy gazdátlan
Volvót talál a felhajtón.
Leereszkedően rám mosolygott.
- Nem állt szándékomban kocsival menni.
- De akkor hogyan...
- Ezzel te ne törődj! - intett le. - Ott leszek, autó nélkül, és kész! Annyiban hagytam a
dolgot. Ennél fontosabb kérdésem is volt.
- Most már később van? - kérdeztem jelentőségteljesen. Edward elhúzta a száját.
- Gondolom, igen. Igyekeztem udvariasan várakozni.
Edward megállította a kocsit. Meglepetten észleltem, hogy máris Charlie háza előtt álltunk,
és a furgonom mögött parkolunk. Sokkal praktikusabb úgy utazni Edward kocsijában, hogy az
ember nem néz semerre útközben.
- És te még mindig tudni szeretnéd, miért nem láthatsz vadászat közben? - Mintha
valami vidámság csillant volna a szemében.
- Hát - igyekeztem helyesbíteni -, leginkább az érdekelne, miért reagáltál olyan hevesen,
amikor megkérdeztem.
- Megijesztettelek? - Igen, egészen határozottan mulatott rajtam.
- Nem - hazudtam, de nem hitte el.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek! - mondta újra, és futólag rám mosolygott, de aztán
minden játékosság eltűnt a szeméből. - De micsoda gondolat, hogy ott legyél, amikor
vadászunk...! - Megfeszítette az állkapcsát.
- Miért, olyan szörnyű lenne?
- Kimondhatatlanul! - lökte ki a szót az összeszorított fogán keresztül.- Mert...?
Mély lélegzetet vett, és kibámult a szélvédőn a vastag, tovaúszó felhőkre. Olyan
alacsonyan vonultak, hogy úgy tűnt, elérhetnénk őket, ha kinyújtjuk a kezünk.
- Amikor vadászunk - kezdte lassan, vonakodva -, akkor teljesen átengedjük magunkat az
ösztöneinknek... nem az agyunk irányít minket, mint máskor. Főként a szaglásunkra
hagyatkozunk. Ha ott lennél a közelemben, amikor így elveszítem az uralmat önmagam
fölött... - Megrázta a fejét.
Keményen uralkodtam az arcizmaimon, mert tudtam, hogy a következő másodpercben
felméri, milyen hatással volt rám, amit mondott, és csakugyan így is történt. Az arcom nem
árult el semmit.
De a pillantásunk összekapcsolódott, és a csend egyre mélyebb lett - és valahogy más,
mint korábban. A délutáni elektromos szikrák újra kipattantak, vibrált tőlük a levegő,
miközben elmerültünk egymásban. Levegőt is elfelejtettem venni, így idővel szédülni
kezdtem. Amikor végre oxigén után sóhajtottam, s megtört a csend, lehunyta a szemét.
- Bella, azt hiszem, jobb, ha most bemész!
Kinyitottam az ajtót, és a kocsiba áramló, jeges huzattól egy kicsit kitisztult a fejem.
Óvatosan kiszálltam, attól félve, hogy ebben a kábulatban a saját lábamban is elbotlom, és
becsuktam magam mögött az ajtót, anélkül, hogy visszanéztem volna. Aztán meghallottam a
leereszkedő kocsiablak zümmögését, és hátrafordultam.
- Ja, és Bella...! - Kihajolt a nyitott ablakon, és halványan rám mosolygott.
- Igen?
- Holnap rajtam a sor!
- Miben?
Még szélesebben elmosolyodott, rám villantotta ragyogó fogsorát.
- Holnap én kérdezek tőled!
Azzal már ott sem volt, végigsöpört az utcán, és eltűnt a sarok mögött. Kuncogva mentem
a ház felé. Ha más nem is, annyi legalább világos volt, hogy holnap is látni akar.
Aznap éjjel Edward megint főszerepet játszott az álmaimban, mint mostanában mindig. De
valahogy a tudattalanom hangulata is megváltozott, azt is átjárta a kettőnk közt keletkezett
elektromos feszültség, így egész éjszaka nyugtalanul forgolódtam, és többször fölriadtam.
Csak hajnaltájt sikerült végre kimerült, álomtalan álomba zuhannom.
Amikor fölébredtem, még mindig fáradt voltam, ráadásul ideges. Fölhúztam a barna,
magas nyakú pulóveremet és az elmaradhatatlan farmert, és a Phoenixben megszokott
vállpántos blúzokról és sortokról ábrándoztam. Csöndben reggeliztünk, ahogy szoktunk, de
nem is számítottam másra. Charlie tojást sütött magának, én pedig bekanalaztam a szokásos
müzlimet. Azon töprengtem, vajon Charlie elfeledkezett-e a szombati programomról. De ő
rögtön meg is válaszolta ki nem mondott kérdésemet, miközben felállt, és a mosogatóhoz vitte
a tányérját.
- Ami a most szombatot illeti... - kezdte, és megeresztette a csapot. Összerezzentem.
- Igen, Apu?
- Még mindig úgy gondolod, hogy bemész Seattle-be?
- Igen, úgy tervezem. - Jobb lett volna, ha nem hozza szóba a témát, mert akkor nem
kellene óvatosságból mindenféle féligazságokat kitalálnom.
Kinyomott egy kis mosogatószert a tányérjára, aztán szétmázolta a szivaccsal.
- És biztos nem érsz vissza időben a bálra?
- De hát én nem megyek a bálba, Apu!
- De ugye, nem azért, mert nem hívott meg senki? - buzgón mosogatásba rejtette
aggodalmát.
Ügyesen kikerültem a taposóaknát.- Erre a bálra a lányok hívják meg a fiúkat!
- Vagy úgy... - motyogta, és eltörölgette a tányért.
Együttéreztem Charlie-val. Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a
lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit. Ha Charlie-nak
akár csak halvány sejtelme is lenne róla, mi tetszik nekem igazából! Húha!
Charlie elköszönt, és elindult a munkába, én pedig fölmentem, hogy fogat mossak, és
összeszedjem a tankönyveimet. Amikor hallottam, hogy a járőrkocsi elhajtott, csak pár
pillanatig bírtam, aztán kikukucskáltam az ablakon. Az ezüst autó már ott várt rám a felhajtón,
ahol Charlie szokott parkolni. Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtón, és közben azon agyaltam,
meddig fog még így folytatódni ez a bizarr reggeli szertartás. Én a magam részéről azt
reméltem, örökké.
Edward az autóban maradt, amíg becsuktam a házajtót, de még arra se vettem a fáradságot,
hogy betoljam a reteszt. Szégyellősen toporogtam a Volvo mellett pár pillanatig, mielőtt
kinyitottam, és beszálltam. Edward felszabadultan mosolygott - és mint mindig, szinte
elviselhetetienül vonzó és tökéletes volt.
- Jó reggelt! - köszöntött bársonyos hangon. - Hogy vagy ma reggel?
Mintha a kérdése több lett volna puszta udvariasságnál.
- Jól, kösz szépen! - Ha vele lehetek, mindig jól vagyok, sőt, annál is jobban.
Azonnal kiszúrta a sötét karikákat a szemem alatt.
- Fáradtnak látszol.
- Nem tudtam aludni. - Automatikusan előreráztam a hajamat, hogy legalább valamelyest
eltakarjon.
- Én sem! - viccelődött, miközben beindította a motort. Kezdtem már hozzászokni ehhez
a halk, doromboló hanghoz. A furgonom dübörgése már a frászt hozná rám a volánnál.
Elnevettem magam.
- Jogos! Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam, mint te!
- Azt lefogadom!
- Na és mit csináltál az éjszaka? - kérdeztem. Halkan fölnevetett.
- Ne is reménykedj! Ma én kérdezek!
- Oké, igazad van. Mit szeretnél tudni? - El se tudtam képzelni, mi érdekelheti velem
kapcsolatban.
- Mi a kedvenc színed?
- Napról napra változik.
- Oké, akkor mi ma a kedvenc színed?
- Valószínűleg a barna. - Ezt abból gondoltam, hogy általában a hangulatomnak
megfelelően választottam ki, milyen színű ruhát vegyek fel aznap.
Felhorkant, az arcáról eltűnt a komolyság.
- A barna? - kérdezte hitetlenkedve.
- Aha. A barna meleg szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának
kellene lennie, a fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó -
panaszkodtam.
Úgy láttam, komolyan gondolkodóba ejtette a kifakadásom.
- Igazad van - mondta végül. - A barna meleg szín!
Gyors mozdulattal, de mégis habozva hátrasimította a hajamat a vállam mögé.
Közben odaértünk az iskolához. Míg beállt egy üres parkolóhelyre, újra felém fordult.
- Milyen zene van ebben a pillanatban a CD-lejátszódban? - Mintha arra szólított volna
föl, hogy vallják be egy gyilkosságot.
Meghökkentem, mert még mindig nem vettem ki a lejátszóból azt a bizonyos CD-t,
amelyet Philtől kaptam. Amikor megmondtam az együttes nevét, hamiskásan elmosolyodott,és furcsa kifejezés jelent meg a szemében. Fölpattintott egy rekeszt a CD-lejátszó alatt,
kihúzott egyet a harminc-egynéhány CD közül, és a kezembe nyomta.
- Nemcsak Debussy, hanem még ez is? - kérdőn fölvonta a szemöldökét.
Ugyanaz a CD volt. Az ismerős borítót nézegettem szívdobogva.
És ez így ment egész nap. Miközben elkísért angolra, amikor megvárt spanyol után, és
egész ebéd alatt egyre csak kérdezgetett, könyörtelenül kifaggatott az életem minden
jelentéktelen kis részletéről. Melyik film tetszett, melyiket utáltam, milyen helyeken jártam
már (ilyenből elég kevés volt), milyen helyekre szeretnék eljutni (ilyenből sokkal több), és
könyvekről - könyvekről, és megint csak könyvekről.
Nem emlékszem, mikor beszéltem utoljára ennyit. Az idő nagyobbik részében zavarban
voltam, és féltem, hogy untatom. De láttam az arcán, hogy komolyan érdekli, amit mondok,
és egyre újabb kérdéseket zúdított rám, percnyi szünet nélkül, úgyhogy nem volt más
választásom, beszélnem kellett. A legtöbb kérdésére könnyű volt felelni, csak egy-kettő akadt,
amitől elpirultam, igaz, hogy elég pirulós vagyok. És valahányszor elvörösödtem, még több
kérdést kaptam a nyakamba.
Például kíváncsi volt, mi a kedvenc drágakövem, nekem meg kiszaladt a számon, hogy a
topáz. Olyan gyorsan sorjáztak a kérdései, mint abban az asszociálós pszichológiai tesztben,
amikor az embernek ki kell mondania az első szót, ami az eszébe jut. Lefogadom, hogy egy
egész kérdéslista állt készen a fejében, és mindet fel is tette volna egytől egyig, ha nem
pirulok el a topáz említésekor. Ugyanis egészen a legutóbbi időkig a gránát volt a kedvenc
drágakövem. De Edward topáz színű szemébe merülve magam előtt nem tagadhattam, miért
változott meg hirtelen az ízlésem. Edward természetesen mindenáron tudni akarta, mitől
jöttem zavarba.
- Mondd meg! - követelte, amikor szépszerével nem tudta kiszedni belőlem. Naná, mert
ügyeltem, hogy véletlenül se nézzek a szemébe.
- Mert ma topáz színű a szemed - adtam meg magam végül. Közben a kezemet
bámultam, és a hajamat babráltam. - Gondolom, ha két hét múlva kérdeztél volna meg, azt
feleltem volna, hogy az ónix. - Tudtam, a kelleténél többet árultam el. Bár ő erőltette, hogy
valljam be az igazságot, most mégis attól féltem, hogy elfogja az a különös harag, mint
mindig, amikor nyíltan kikotyogom, menynyire odavagyok érte.
De a csönd most csak nagyon rövid ideig tartott.
- Mi a kedvenc virágod? - szegezte nekem a következő kérdést. Megkönnyebbülten
folytattam a pszichoanalízist.
A biológián megint nem volt egyszerű a helyzet. Edward egészen addig kérdezgetett, míg
csak be nem lépett Mr. Banner az audiovizuális állványával. Edward távolabb húzta a székét
az enyémtől. Nem használt semmit. Amint sötét lett a teremben, újra pattogni kezdtek
köztünk az elektromos szikrák, és újra heves vágy fogott el, hogy áthidaljam a kettőnket
elválasztó kis távolságot, és megérintsem Edward jéghideg bőrét.
Rádőltem az asztalra, az államat keresztbe font karomra fektettem, miközben az ujjaim
görcsösen szorongatták az asztal szélét, és megpróbáltam elhessegetni az őrült vágyakozást.
Nem néztem felé, attól féltem, ha rám néz, csak még nehezebben tudok uralkodni magamon.
Komolyan megpróbáltam odafigyelni a filmre, de az óra végén megint fogalmam sem volt
róla, mit láttam. Végre Mr. Banner fölkapcsolta a villanyt, és én felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől. Ekkor végre rá mertem nézni Edwardra - ő is vívódott.
Hangtalanul fölkelt, aztán csak állt mozdulatlanul, és várt. Némán ballagtunk a
tornateremhez, akárcsak tegnap. És akárcsak tegnap, most is megérintette az arcomat - ezúttal
hideg kézfeje hátával cirógatta végig egyetlenegyszer a járomcsontomtól az államig -, aztán
sarkon fordult, és elment.
A tornaóra gyorsan eltelt azzal, hogy Mike egyszemélyes tollaslabda-bemutatójátcsodáltam. Nem szólt hozzám. Vagy azért, mert látta rajtam, hogy másutt jár az eszem, vagy
azért, mert még mindig dühös volt rám a tegnapi szóváltásunk miatt. Valahol a lelkem mélyén
nekem is rossz érzésem volt miatta. De nem bírtam igazán Mike-ra figyelni.
Óra után rohantam átöltözni. Minél hamarabb elkészülök, annál hamarabb lehetek megint
Edwarddal. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy még többet szerencsétlenkedtem, mint
általában, de végül épségben kiléptem az ajtón, és megint végtelen boldogságot éreztem,
amikor láttam, hogy ott áll. Edward nevetett, aztán újra kérdésekkel kezdett bombázni.
Ezek azonban mások voltak, mint a korábbiak, nem volt olyan könnyű felelni rájuk. Azt
akarta tudni, mi hiányzik legjobban a régi otthonomból, és ragaszkodott hozzá, hogy mindent
részletesen leírjak. Órákon át ültünk a kocsiban Charlie háza előtt, közben besötétedett, és,
özönvízszerű eső zuhogott körülöttünk.
Egészen képtelen dolgokat kellett leírnom, például a karbolsav szagát - kesernyés, kissé
gyantaszerű, de azért kellemes. Az éles, magas hangú cirpelést, amit a tücskök hallatnak
júliusban; a fák pikkelyesre csupaszodott ágait, sőt még azt is, milyen hatalmas ott az ég,
hogyan nyúlik el kékesfehéren egyik láthatártól a másikig, miközben végtelen síkját alig törik
meg az alacsony, bíborvörös vulkanikus kőzettel borított hegyek. A legnehezebb azt volt
megmagyarázni, miért találom én mindezt olyan szépnek - megmagyarázni, hogy létezik
olyan szépség, amely a nem növényzetnek köszönhető; hisz az különben is ritkás, vézna és
többnyire félig halottnak látszik, hanem inkább annak, hogy szabadon kitárulkozik a föld,
körös-körül völgyek és dombok töredezett körvonalai, cs minden a nap felé fordul. Azon
kaptam magam, hogy hevesen gesztikulálva próbálom érzékeltetni ezt a szépséget.
Halk, sürgető kérdései felszabadító hatással voltak rám, és a vihar félhomályában arról is
megfeledkeztem, hogy zavarban kellene lennem, amiért annyit beszélek. Végül befejeztem
otthoni, rémesen rendetlen szobám leírását is, és vártam a következő kérdést, de Edward
hallgatott.
- Befejezted? - reménykedtem.
- Távolról sem, de apád rövidesen hazaér.
- Charlie! - A létezéséről is elfeledkeztem. - Hány óra lehet? - Az órára nézve
meghökkentem, milyen későre jár. Charlie már bizonyára hazafelé tart.
- Alkonyodik - mormolta Edward, és a nyugati szemhatár felé nézett, bár az eget felhők
takarták. Mintha az esze valahol egész másutt járna. Amikor újra felém fordult, a pillantásunk
találkozott.
- Ez a nap legbiztonságosabb része a mi számunkra - válaszolta kimondatlan kérdésemre.
- A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége,
az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod? -
Sóvár mosollyal nézett rám.
- Én szeretem az éjszakát. Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat. Igaz, itt úgyse
nagyon látjuk őket - fintorogtam.
Edward fölnevetett, és a hangulat hirtelen megenyhült.
- Charlie pár percen belül itt lesz. Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani neki,
hogy velem töltöd a szombatot...
- Kösz, de inkább nem! - Fölkaptam a táskámat, és csak most éreztem, mennyire
elmerevedtek a tagjaim a hosszas üldögélésben. - Akkor holnap rajtam a sor, igaz?
- Szó sincs róla! - vágta rá tréfás fölháborodással. - Nem megmondtam, hogy még nem
végeztem?
- Mit akarsz még tudni rólam?
- Majd holnap megtudod. - Átnyúlt előttem, hogy kinyissa az ajtót, és közelségétől
megint összevissza kezdett verni a szívem.
De a keze megállt félúton.- Már csak ez hiányzott! - szűrte a foga közt.
- Mi történt?
Állkapcsát összeszorította, tekintete nyugtalanul rebbent.
- Újabb komplikációk - mondta rosszkedvűen.
Sietősen föltárta az ajtót, aztán gyorsan, csaknem rémülten, elhúzódott tőlem.
Fényszóró villant fel az esőben, s egy sötét autó állt meg a járda mellett, néhány lépésnyire
tőlünk, velünk szemközt.
- Charlie most fordul be a sarkon - figyelmeztetett Edward, és a szakadó esőn keresztül a
másik kocsira bámult.
A fejemben dúló zűrzavar és mohó kíváncsiságom ellenére kiugrottam a Volvóból. Az eső
irtó hangosan kopogott a dzsekimen.
Meresztgettem a szememet, hátha ki tudom venni a másik kocsiban ülők alakját, de
túlságosan sötét volt. Fényszórójuk megvilágította Edwardot: még mindig maga elé meredt,
de onnan, ahol én álltam, nem láthattam, micsoda - vagy kicsoda - tartja fogva a pillantását,
amelyben furcsán keveredett a tehetetlen harag és a dac.
Aztán felpörgette a motort, a kerekek fölvisítottak a nedves úttesten. A Volvo másodpercek
alatt eltűnt.
- Szia, Bella! - kiáltotta egy ismerős, mély hang a fekete autó volánja felől.
-Jacob, te vagy? - kérdeztem. Ebben a pillanatban Charlie cirkálója is befordult a sarkon,
reflektorfénye végigsiklott a másik kocsi utasain.
Jacob már mászott is kifelé, széles vigyorát még a sötétségben is jól láttam. Mellette egy
jóval idősebb férfi ült, nagydarab ember, nem egykönnyen elfelejthető arcú - ez az arc
túlcsordult a tulajdon körvonalain, orcái vállig csüngtek, és a rézszínű bőrt olyan sűrűn
barázdálták a ráncok, mint egy öreg bőrkabátot. És azok a meglepően ismerős szemek...
Fekete szemek, melyek egyszerre látszanak fiatalnak és vénségesen vénnek a széles
járomcsont felett... Jacob apja volt az, Billy Black... Azonnal megismertem, bár már több mint
öt éve láttam utoljára, és a nevére sem emlékeztem, amikor Charlie megemlítette a
megérkezésem napján. Billy Black mozdulatlanul ült, én pedig tétován rámosolyogtam. A
szeme kimeredt, mintha valami riasztót vagy félelmetest látott volna, az orrlyuka kitágult. A
mosoly lefagyott az arcomról.
Jól mondta Edward: egy újabb komplikáció.
Billy még mindig engem figyelt, komoran, idegesen. Magamban felnyögtem. Billy tényleg
ilyen könnyen felismerte Edwardot? És tényleg hisz azokban a képtelen legendákban,
amelyeken a fia csak nevetett?
A választ világosan kiolvashattam Billy szeméből. Igen. Igen, hisz bennük.- BILLY! - KIÁLTOTTA CHARLIE, AMINT KISZÁLLT AZ AUTÓBÓL. A verandára érve intettem
Jacobnak, hogy kövessen. Charlie a hátam mögött harsányan üdvözölte a két Blacket.
- Nem fogok úgy tenni, mintha nem láttam volna, hogy te ültél a kormánynál, Jake! -
mondta szigorúan.
- Mi a rezervátumban hamarabb kapunk jogsit! - bizonygatta Jacob, miközben én
kinyitottam az ajtót, és felkattintottam a villanyt a verandán.
- Ezt el is higgyem? - nevetett Charlie.
- Valahogy be kell jutnom a városba! - Bár sok év telt el azóta, hogy utoljára hallottam
Billy zengő hangját, könnyen felismertem. Ettől a hangtól hirtelen újra gyereknek éreztem
magam.
Bementem a házba, nyitva hagytam magam mögött az ajtót, és fölkapcsoltam a villanyt,
aztán felakasztottam a dzsekimet a fogasra. Utána a küszöbről figyelem, ahogy Charlie és
Jacob kisegítik Billyt a kocsiból, és beültetik a tolószékébe.
Félreálltam az útból, azok hárman pedig beviharzottak a székkel a házba, és lerázták
magukról az esővizet.
- Ez ám a meglepetés! - örvendezett Charlie.
- Rég jártam itt - felelte Billy. - Remélem, nem jöttem rosszkor! Sötét szeme újra felém
villant, a pillantása kifürkészhetetlen
volt.
- Dehogyis, nagyszerű, hogy eljöttél! Remélem, itt maradsz és megnézed a meccset.
Jacob elvigyorodott.
- Szerintem apám is pont így gondolja, a mi tévénk ugyanis lerobbant a múlt héten.
Billy csúnyán nézett a fiára.
- És persze Jacob is alig várta már, hogy viszontlássa Bellát! - kontrázott az idősebb
Black. Jacob haragosan pislogott az apjára, és lesunyta a fejét, nekem pedig lelkifurdalásom
támadt. Lehet, hogy túlságosan meggyőző voltam a tengerparton?
- Éhesek vagytok? - A konyha felé iramodtam, csak hogy kikerüljek Billy hatósugarából.
- Nem, ettünk már, mielőtt elindultunk - felelte Jacob.
- És te, Charlie? - Bemenekültem a sarok mögé.
- Meghiszem azt! - harsogta Charlie, útban a nappali és a tévé felé. Billy tolószéke
nyikorogva követte.
A sajtos melegszendvicsek már sültek, és épp egy paradicsomot szeleteltem, amikor valaki
a hátam mögé lépett.
- Mi újság? Hogy vagy? - kérdezte Jacob.
- Elég jól! - Jacob jókedve ragadósnak bizonyult. - Na, és veled mi a helyzet? Befejezted
már az autódat?
- Még nem. - Összeráncolta a homlokát. - Még mindig hiányzik pár alkatrész. Ezt, amivel
jöttünk, úgy kértük kölcsön! - Hüvelykujjával az udvar felé bökött.
- Sajnálom. Eddig még nem találkoztam olyan izével... mit is mondtál a múltkor, mire van
még szükséged?
- Hengerfejre. - Elvigyorodott. - Valami baj van a furgonnal? - kérdezte váratlanul.
- Nem, miért?
- Hát csak mert nem azzal jöttél haza.
Lebámultam a szendvicsre, megemeltem a szélét, hogy nem égett-e még oda az alja.
- Egy barátom hozott haza.
- Jó kis kocsija van! - csettintett Jacob elismerően. - De nem ismertem meg a fickót, aki
vezette. Pedig azt hittem, a legtöbb helybéli srácot ismerem.Diplomatikusan biccentettem, és közben megfordítottam a szendvicseket.
- Apám viszont mintha ismerné valahonnan.
- Jacob, adnál pár tányért? Ott vannak a polcon, a mosogató fölött.
- Persze.
É már hozta is a tányérokat. Abban reménykedtem, hogy ezzel letudtuk a témát.
- Szóval ki volt az? - feszegette mégis. Fölsóhajtottam: úgy látszik, nincs menekvés.
- Edward Cullen.
Jacob felkacagott. Csodálkozva néztem rá. Ettől mintha kissé zavarba jött volna.
- Ez mindent megmagyaráz - mondta. - Nem értettem, miért viselkedik apám olyan
furán.
- Aha - ártatlan képet vágtam. - Nem szereti Cullenéket.
- Babonás vénember - mormolta Jacob alig hallhatóan.
- De azért, ugye, szerinted se fog szólni Charlie-nak? - szaladt ki a számon, mielőtt észbe
kaptam volna.
Jacob egy pillanatig rám bámult, de fekete szeméből semmit nem tudtam kiolvasni.
- Nem hinném - felelte végül. - Azt hiszem, Charlie már a múltkor is nagyon lehordta,
amikor szóba hozta ezt a dolgot. Azóta nem is igen beszéltek egymással. Szerintem a mai este
afféle kibékülés. Nem, nem hinném, hogy apa újra szóba hozná Cullenéket.
- Értem - mondtam tőlem telhetőlen közömbös hangon. Bevittem Charlie vacsoráját, úgy
tettem, mintha én is a meccset nézném, Jacob pedig mellém telepedett. Valójában azért ültem
oda, hogy halljam, miről beszélnek a férfiak, feszülten figyeltem minden szóra, és azon
rágódtam, hogy ha Billy mégis árulkodásra vetemedne, miként akadályozzam meg.
Hosszúra nyúlt az este. Lett volna egy csomó leckém, de nem mertem Billyt egyedül
hagyni Charlie-val. Végre vége lett a meccsnek.
- Lejöttök valamikor a barátaiddal a partra? - firtatta Jacob, miközben áttolta az apja
székét a küszöbön.
- Még nem tudom - hárítottam el.
- Kellemes este volt, Charlie - mondta Billy.
- Gyertek át a következő meccsre is! - biztatta Charlie.
- Persze, persze - bólogatott Billy. - Ne félj, itt leszünk! Jó éjszakát! - Felém fordult,
és a mosoly eltűnt az arcáról. - Vigyázz magadra, Bella! - mondta komolyan.
- Köszönöm! - motyogtam, és nem néztem rá.
Az emeletre vezető lépcső felé tartottam, de Charlie utánam szólt.
- Várj egy kicsit, Bella!
Összerezzentem. Mégiscsak mondott valamit Billy, mielőtt csatlakoztam hozzájuk?
De Charlie nyugodt volt és derűs, és még mindig vigyorgott a váratlan látogatás feletti
örömében.
- Ma este még nem is tudtunk beszélgetni. Milyen napod volt?
- Jó. - Fél lábbal az első lépcsőfokon azon törtem a fejem, a napom melyik részletéről
számolhatnék be neki. - A tollaslabdában mi nyertük mind a négy játszmát.
- Tyűha, nem is tudtam, hogy tudsz tollasozni.
- Hát, ami azt illeti, nem tudok, de a partnerem tényleg jól játszik.
- Ki az? - érdeklődött.
- Öhm... Mike Newton - feleltem kelletlenül.
- Tényleg... már említetted, hogy jóban vagy a Newton-gyerekkel - mondta felélénkülve.
- Nagyon rendes család. - Egy pillanatra eltöprengett. - Miért nem hívod meg a szombati
bálra?
- Apu! - nyögtem fel. - A barátnőmmel, Jessicával jár. És különben is, tudod, hogy nem tudok táncolni.- Na igen - motyogta. Aztán bocsánatkérően rám mosolygott. - Különben talán jobb is,
ha nem leszel itthon szombaton. Úgy tervezem, elmegyek horgászni pár fickóval az őrsről.
Állítólag remek idő lesz. De ha elhalasztód a Seattle-i kirándulást, és mégis megvárod, amíg
akad valaki, aki elkísér, akkor inkább itthon maradok. Tudom, hogy túl sokat hagylak
egyedül.
- Dehogy, nagyszerű apa vagy! - Reméltem, hogy nem látszik rajtam a megkönnyebbülés.
- Különben is, én szeretek egyedül lenni, ebben meglehetősen hasonlítok hozzád! -
Rákacsintottam, mire szeme körül csak úgy táncolt a sok kis ránc a mosolytól.
Aznap éjjel jobban aludtam, mert olyan fáradt voltam, hogy nem álmodtam semmit.
Amikor másnap felébredtem a gyöngyszürke reggeli világosságra, nagyszerű kedvem támadt.
Innen nézve az előző, feszült este, Billy és Jacob látogatása teljesen ártalmatlannak tűnt: úgy
döntöttem, nem foglalkozom vele többet. Azon kaptam magam, hogy fütyörészek, miközben
a hajamat beszorítottam a hajpánt alá, és később is, amikor lefelé szökdécseltem a lépcsőn.
Charlie-nak is feltűnt.
- Jó kedved van ma reggel!
- Péntek van - vontam vállat.
Kapkodva készülődtem, hogy amint Charlie kiteszi a lábát, startra kész legyek. A
könyveimet már beraktam a táskámba, fölvettem a cipőmet, fogat mostam, de hiába rohantam
az ajtóhoz abban a pillanatban, ahogy Charlie látótávolságon kívül került, Edward megint
gyorsabb volt nálam. Ott várt a csillogó-villogó autójában, az ablakok lecsavarva, a motor
kikapcsolva.
Ezúttal nem haboztam, gyorsan beültem mellé, hogy minél előbb láthassam az arcát.
Szokott féloldalas mosolyával köszöntött, amitől máris elállt a lélegzetem és a szívverésem.
Lehetséges, hogy az angyalok még nála is szebbek, gondoltam, de én azt már el sem tudom
képzelni. Minden vonása tökéletes volt.
- Hogy aludtál? - kérdezte. Vajon tudja, milyen vonzó a hangja?
- Remekül. És neked milyen éjszakád volt?
- Kellemes. - Láttam rajta, hogy mulat valamin, amibe én nem vagyok beavatva.
- Megkérdezhetem, hogy mit csináltál? - kérdeztem.
- Nem. - Elvigyorodott. - Ma még én kérdezek!
Az életemben szerepet játszó emberekről kérdezgetett: minél többet meg akart tudni
Renée-ről, a hobbijairól, arról, hogy mivel töltöttük a szabad időnket. Aztán arról a
nagyanyámról, akit ismertem, az egy-két barátomról a suliból - később pedig, nagy
zavaromra, fiúkról kezdett kérdezgetni, akikkel jártam. Még szerencse, hogy sose jártam
igazából senkivel, úgyhogy a beszélgetésnek ez a része hamar befejeződött. Ugyanúgy
meglepődött, mint Jessica és Angela, amikor meghallotta, hogy még sose voltam szerelmes.
- Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked?
- kérdezte nagyon komolyan, én meg azon rágódtam, vajon mi járhat a fejében.
- Phoenixben soha - vallottam be vonakodva. Ajka vékony, kemény vonallá keskenyedett.
Ekkor már a menzán ültünk. A nap egyetlen összefüggő kábulatban suhant el, de ezt már
kezdtem megszokni. Kihasználva az alkalmat, hogy egy pillanatra elhallgatott, gyorsan
beleharaptam a szendvicsembe.
- Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere! - jelentette ki váratlanul.
- Miért? - csodálkoztam.
- Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel.
- Ó... - csalódottan pislogtam. - Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek...
- Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni! Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt
fog várni!
- Nem hoztam magammal a kocsikulcsot... - Felsóhajtottam.- Tényleg nem bánom, ha gyalogolnom kell! - Azt viszont nagyon is bánom, hogy nem
lehetek vele a hazafelé úton.
Edward megrázta a fejét.
- A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban, hacsak nem félsz attól, hogy
valaki el találja lopni! - Felnevetett: ezt a gondolatot szemlátomást igen mulatságosnak
találta.
- Rendben van - hagytam rá. Nagyjából biztos voltam benne, hogy a kocsikulcsom a
szerdán viselt farmerom zsebében lapul, egy halom koszos ruha alatt a mosókonyhában. Még
ha be is tör a házba, ha esetleg ezt tervezi, akkor se fogja megtalálni. Edward látta rajtam:
csak azért egyeztem bele a dologba, mert úgysem tudja megoldani.
- Na és hová mentek? - kérdeztem könnyedén.
- Vadászni - felelte komoran. - Ha holnap egész nap kettesben leszek veled, akkor meg
kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. - Mogorván nézett... és könyörögve. - Még
mindig lemondhatod, tudod.
Lesütöttem a szemem. Attól tartottam, hogy hipnotikus tekintetével épp erre akar rávenni.
Nem voltam hajlandó félni tőle, nem számít, miféle veszélyt jelent a közelléte. Nem számít,
ismételgettem magamban.
- Nem - suttogtam, és újra fölnéztem az arcába. - Nem bírom.
- Talán igazad van. - A szeme mintha pillanatról pillanatra sötétebb lett volna.
Megpróbáltam másra terelni a szót.
- Hány órakor jössz értem holnap? - Máris teljesen lehangolt a gondolat, hogy mindjárt el
kell válnom tőle.
- Az attól függ... holnap szombat, nem akarsz kicsit tovább aludni? - ajánlotta fel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
