|
Cullenék a kezdetektől
Cárliiii 2010.03.19. 17:51
szerző: Cárliiii blogja: katt ide
Cullenék a kezdetektől
Váratlan
Egy korszak vége
Dühroham
9. fejezet
Váratlan
- Ez meg hogy lehet?! – kiáltott fel Rose.
- Fogalmam sincs. – sápadt el Alice – Én, én még nem… láttam, részeg vámpírt. Hisz elvileg a mérgünk elégeti az alkoholt. Én, n-nem tudom.
- Meg kell tudnom! – csattant fel Rose.
- És még is hogyan képzelted? Odamész hozzá: Szevasz, én vagyok Rosalie, és azt szeretném tudni, hogy lehet részeg egy vámpír? – az utolsó szót csak suttogta.
- Öhm, ja.
- Hát hajrá édesem! Ez még szerintem a tulajdon nevére sem emlékszik.
- Nem érdekel, én tudni akarom, holnap lesz úgy is Bella lánybú… - az utolsó szót nem tudta befejezni, mert Alice befogta a száját.
- Rosalie! – kiáltott rá.
- T-te még nem mondtad el neki?! De hát joga van tudni végére is az ő …khm.. partija.
- Ha holnap tudta volna meg, nem lett volna ideje ellenkezni. De most már mindegy! Kösz! Inkább használd a szádat arra, hogy elmész és megtudod, hogy lehet egy magunkfajta részeg. Jól jönne holnapra. – Alice ördögien elmosolyodott.
- Khm, Alice, Milyen parti? – kérdeztem
- Ááá, semmi.
- Edward tud róla? – ő úgy is elmondja, gondoltam magamban.
- Nem – sütötte le bűnbánóan a szemét – neki is meglepetés lesz a holnapi nap.
- Szóval ezek szerint mindenki be volt avatva, csak én nem? – ordítottam. Éreztem, hogy a dühtől elvörösödik az arcom. Még is mi a jó élet folyik itt?
- Tudom, hogy ez most nem segít, de Edward sem. – próbált mosolyogni.
- Fúú – nyugtattam magam, lélegezz ki – be, beszív – ki fúj emlékeztettem magam– Fúú. Alice! Még-is-mi-folyik-itt? – próbáltam minden szót tagolni.
- Mennyire szeretsz te engem Bella?
- Mennyire kéne? – ajjaj. Ez nem jó mikor már ezzel kezdi.
- Hát – beszéd közben végig a lábát nézte – igazából, nagyon.
- Jó, Alice. Tudod, hogy én nagyon szeretlek!
- Bella.
- Igen? – most már komolyan görcsbe rándult a hasam.
- A helyzet az, hogy izé, szóval láttam, hogy meg volt Edwarddal az eljegyzés, meg hát, utána volt az eljegyzési parti is, és én meg Rose meg mindenki, még Charlie is úgy gondolta, hogy most már fél év után ideje lenne összeházasodni. És én megszerveztem az esküvődet. – látszott rajta, hogy szinte retteg a reakciómtól. Éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból és a végtagjaimból, a fal pedig furcsán mozgott. – Bells, Bella? Jól vagy, halál sápadt vagy!
- Mikor?- leheltem elhalóan.
- Hát…
- Mikor? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben.
- Holnap utánra! – nyögte.
- És, ezt mikor szándékoztad elmondani? Itt egy büdös bárban? Hogy holnap után lesz az ÉN esküvőm, ja, amiről nem is tudtam. Meg Edward sem! Ezt, hogy gondoltad? És, hogy titkoltad el tőle? És Rosalie milyen partiról beszél? És még is hol szándékozod megtartani? Mi lesz a ruhámmal? Alice! – markoltam meg a vállát – még is hogy képzelted ezt? Legalább mondtad volna el! Hisz tudod, hogy úgy sem tudok nemet mondani! Minek kellett így elárulnod? Én nem akarok férjhez menni ilyen hamar! nekem fel kellene készülnöm! Hogy tehetted ezt? – ordítottam, és éreztem, hogy az arcomat elárasztják a könnyek. Elengedtem a vállát és elkezdtem kifelé futni. emberek közt vagyunk, nem jöhet utánam. Magányra vágytam, át kellet gondolnom mindent, amit hallottam. Most sem hiszem, hogy Alice megtette ezt velem. Szóval erre volt a cirkusz, hogy jöjjünk el L.A-ba. Itt akarta megtartani az ÉN esküvőmet. Remélem nem értette félre, hogy nem akarok férjhez menni, de… hogy mondhattam ilyet? És ha elmondja Edwardnak? Én… csak… nem tudom. Nekem olyan nehéz. De mi?
- Bella! Állj! Várj! Beszéljük meg! Kérlek! – kiáltott utánam Alice. Nem érdekelt. Csak rohantam ki, volt kb. 5 méter előnyöm. Nem tudja behozni emberi tempóban.
- Na, gratulálok. Ezt jól megcsináltad. Tényleg! Hogy tehettél ilyet Alice! Én már azt hittem rég elmondtad. De most gyere, keressük meg, mert ha elveszik, vagy elüti egy busz, Edward… - itt Rose elharapta a szót. Most még erősebben rohantam kifelé. Végre kijutottam az utcára, elég késérő járt kint. Már teljesen sötét volt az égbolt.
- Taxi! – ordítottam. De a hangom fájdalmasan gyenge volt. Elárulva, meggyalázva és szánalmasan éreztem magam.
- Hová vihetem kisasszony! – hajolt ki egy 20-as éveiben járó, elég helyes férfi.
- Valami jó bárba! – igen az kell nekem – Magára bízom.
- Megbeszéltük! – mosolygott – szálljon be!
- Köszönöm. – kinyitottam az ajtót és beültem. Roset és Alicet még nem láttam. Ez jó jel.
- Nem idevalósi igaz? A helyiek mind ismerik a menő bárokat.
- Nem. – szipogtam. – Forksból jöttem.
- Ó. Az jó messze van. – ezzel be is fejeztük a beszélgetést. Legalább is azt hittem. – Hátradőltem és néztem az elsuhanó tájat. Próbáltam elfelejteni, hogy mit tett velem Alice. Én megenhettem volna neki. Csak, csak szólt volna!
- És, mond csak. Nincs kedved elmenni valahová… velem? Ihatnánk együtt, mert izé, nekem lejárt a műszakom, és ha gondolod, mi ketten… - ezt nem hiszem el. Csak ez hiányzott. Nem akarom megbántani, de Edwardot sem. Ő nem tehet semmiről. Őt nem akarom bántani. És ez a pasi a volán mögött 100%-ra veszem, nem fogja beérni egy itallal.
- Öhm. Köszi. De inkább ma egyedül lennék.
- Megbántott a barátod? – hallottam a hangjából a kicsendülő örömöt.
- Nem. Ő nem csinált semmit. Az egyik barátnőm. – ezzel részemről le is zártam a témát.
- Értem.
Erre meg csörrent a telefonom, a kijelzőn: „Edward”. Hát persze. Gondolom, aggódik.
- Haló? – szipogtam még mindig.
- Bella? – hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült – Bella! Hol vagy? Még is… Mindegy. Én sem hiszem el mit tett Alice. De nézd a jó oldalát. Legalább hamarabb egymáshoz tartozhatunk. Hallod, amit mondok? Akár, hol is vagy, hívd fel Alicet menjen érted. Akkor holnap után találkozunk. Szerelmem, ne haragudj rá. Tudod milyen.
- Edward! – ezt nem hiszem el, hogy védheti – Te, te semmit nem értesz? Meggyalázott! Nem törődik, azzal én mit akarok. Én… ehhez nem volt joga! Legalább nekem elmondhatta volna! Én… ez az ÉN vagy is a mi esküvőnk. Nekem jogom volt tudni! Hogy tehette ezt? Mégis… hogy képzelte?! Te meg, hogy védheted? Igazán megérthetnél. és tudod mit? Nem fogok visszamenni. Legalább is most nem – ordítottam, és a szememet megint szúrták a könnyek.
- Bella! Azt akarom, hogy menj vissza! – hallottam a hangján, hogy dühős, de inkább aggódó.
- Én meg azt akarom, hogy kopj le! – ordítottam?
- Mi? - zihálta
- Amit hallottál! – bőgtem. Hogy mondhattam ilyet? Szörnyű vagyok! Ő nem tehet róla. De még is, hogy védhette? De én meg, hogy mondhattam ilyet? Ezzel kinyomtam a telefont. Nem volt kedvem tovább beszélni, nehogy nagyobb hülyeséget mondjak. A telefonom újra megszólalt: „Edward”. De én csak kinyomtam, majd ugyan azzal a mozdulattal kikapcsoltam a telefonomat. Nem volt kedvem semmihez, senkihez. Csak ahhoz, hogy leigyam magam a sárgaföldig. Hogy már senki és semmi ne számítson, és semmi ne fájjon. Igaz még sohasem tettem ilyet. De most még is tudtam erre van szükségem.
- Megérkeztünk. – szólt a sofőr – Akkor biztos nincs kedved… velem egy italra? – kédezte reménykedve.
- Tudod mit? De van! – jajj ne. Egyre hülyébb dolgokat beszélek. Nincs! Nincs! ordította az agyam, és a testem minden apró porcikája. De amit mondtam úgy ledöbbentem, hogy meg sem bírtam szólalni. Most legalább is nem.
- Mesés! Akkor gyere. - Kiszállt a kocsiból, de az lábam még meg sem mozdult. Hogy tehettem ilyet? A pasas odajött, és kisegített, majd a kezét a derekamra tette. De én még mindig nem találtam a számat és a végtagjaimat. Megálltunk egy pillanatra, egy nagy ajtó előtt, majd felnéztem. Egy nagy neon táblát láttam, rajta: „Gold Bar”. Kinyitotta az ajtót, majd benéztünk. Az emberek nem néztek ki leszakadtan, bár a jelentős többség igazán be volt csípve, de én úgy gondolom, ez az előkelők bárja. Leültünk egy helyes kis kanapéra, egy asztallal szemben. Egy pincérnő odasietett hozzánk:
- Üdvözlöm Önöket! Mit hozhatok?
- Én kérek egy martinit. Hát te?
- Én, öhm, egy milyen erős italaik vannak? – kérdeztem végül.
- Én személy szerint a „White Russian” (vodka alapú, nagyon erős ital-a szerk)-t ajánlanám.
- Remek. Akkor azt kérek. – azzal a pincérnő eltipegett.
- Olyan jó, hogy eljöttél. Amúgy Jacob vagyok. Jacob Black.
- Ezt tiszta James Bondos volt – nevettem – Én meg Bella. Bella Swan.
- Ez is. – nevetett – és mit csinálsz itt L.A-ban.
- Én éppen csajos bulin vagyok. – fintorogtam.
- És hol vannak a többiek?
- Magányra vágytam. – sóhajtottam.
- Ó. Mi történt?
- Nem fontos. Majd megoldódik. – remélem.
- Értem. És, van barátod?
- Öhm, igazából vőlegényem van. – feleltem az igazságnak megfelelően. Meg ezzel is célozni akartam, hogy nekem csak egy barátság fér bele. Bekapcsoltam a telefonomat. 32 nem fogadott hívás. 46 új üzenet. Mind Edwardtól. Sóhajtottam, de most nem akartam vele beszélni. 47 új üzenet. Megint sóhajtottam.
- Ó. – felelte csüggedten – Szerencsés pasas. – erre elfojtottam egy mosolyt.
- Igen, de én meg egy szerencsés nő vagyok.
- aha. – 48 új üzenet.
- Itt vannak. – a nő letette elénk az italokat. Én meg fogtam és lehúztam az italomat. Köhögtem.
- Kérem, hozzon még egyet. – fuldokoltam.
- Már is.
10.fejezet
Egy korszak vége
Éreztem, hogy mindennek vége lesz. Undorodom magamtól, ráadásul még a fejem is fáj. Én nem akarom ezt. Harcolni fogok, bár kétségtelen a cérna szakad, és én le fogok zuhanni. De ameddig még élek, és ameddig még nem történt semmi, én harcolni fogok. Nem magam miatt. Edward miatt. És Alice és Rose miatt. Nem akarom, hogy bűntudatuk legyen.
- Állj meg te rohadék! – üvöltöttem egyet.
- Nem megmondtam, hogy fogd be te cafka? – nevetett. Semmi kétség. Be volt rúgva. Ő kétszer annyit ivott, mint én.
- Állj! Nem akarom! Állj meg, ha jót akarsz! – azzal ágyékon térdeltem.
- Áú! Büdös kurva! Várj csak! – gúnyosan elvigyorodott, majd letépte a blúzomat.
- Állj! – sikítottam.
- Miért? Mi lesz? Idejön a nagy benga barátod, aki most mellékesen Forksban sütteti a hasát, és majd jól elporolja a hátsómat? – röhögött fel.
- Rosszabb. – jelentettem, ki.
- Aha persze. Na, Bells. Lazíts, élvezd, velem együtt! – nevetett, majd megcsókolt. Egészen más volt mind Edwardé. Durva és nyálas. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy én mit akarok. Egészen hányingerem lett. Már éreztem, hogy zöldülök.
- Rosszul vagyok! – bokákoltam.
- Hamarosan jobban leszel. – vigyorgott, majd újra lecsapott a számra. Meggyalázva éreztem magam. A felsőrészemet egyetlen vacak melltartó takarta, az övét pedig semmi. Már lerángatta magáról. A keze a combomon vándorolt, majd felvándorolt a nadrággombomhoz. Kinyitotta.
- Ne! – sírtam – kérlek ne!
- Lazíts. – vigyorgott. A szeme fura volt. Egészen üveges, mintha… nem. Csak nem. De lehet! Nem emlékszem. Szóval egészen olyan volt, mintha be lenne szívva. – Lazíts. – nevetett fel.
- Hagyj! – megpróbáltam arrébb kúszni. De az egyik keze, szorította a derekamat. A másik pedig lehúzta a nadrágomat.
- Állj! Nem akarom! – bömböltem. De mit sem törődött velem. Tovább csókolta a nyakamat, a keze pedig a tarkómat szorította. Komolyan hánynom kellett. De semmi erőm nem volt. A testem reszketett a sírástól, de a könnyeim hamarosan kifogynak. Edward! Edward, szeretlek. Rá gondoltam. Erre egy kicsit lenyugodtam, és sikerült erőt vennem magamon. Egyik kezemmel megfogtam a tarkóját, és a számhoz húztam az ajkát, hogy ne vegye, észre mire készülök. Az ajka lecsapott az enyémre, én meg belementem a játékba. Közben a másik szabad kezem, felkúszott a mosdóra – épp, hogy elértem – és levettem a növényt. A cseréppel pedig fejbe vágtam. Megszédült, és egy pillanatra, feltérdelt, és a fejét fogta. Kihasználtam a pillanatot, összeszedtem magam, felálltam, és elkezdtem kifelé imbolyogni. De két vaskéz megfogta a derekamat és magához húzott, és a falhoz lapított. Majd a fülembe suttogott, a lehelet égette a bőrömet:
- Ez nagyon rossz ötlet volt Isabella! Ezért most meg kell, hogy büntessek. – kuncogott.
Megfordultam és a kezében egy bicskát tartott.
- N-ne! – krákogtam. – Kérlek.
- Te akartad szívem. – kuncogott. Majd közelebb jött, és a nyakamhoz feszítette a kést. – Egy rossz mozdulat és véged. Érted. Ha igen bólogass. – bólintottam, közben a testem megint rázkódni kezdett a sírástól. – Rendben, ezt már szeretem. – vigyorgott, majd lehúzta a nadrágját. Majd egy suhanást éreztem, és nem volt már mellettem senki. A félelemtől kitágult a pupillám, de nem láttam senkit. Hová tűnt? Egy puffanást hallottam, mire lenéztem. Ott hevert, a feje vérben úszott. Gondolom az ütközéstől. Halálfélelmem lett. Ki az? Mi történt? Előre léptem egyet, a szívem örülten kalimpált, a szemem pedig cikázott. De nem láttam semmit. Léptem még egyet. Majd valaki megfogta a derekamat. Megijedtem. Valamelyik haverja? Vagy valaki más?
- Mit akar tőlem? – bőgtem.
- Sss, Bella. – lehelte a fülembe.
- Edward? Hát eljöttél! – sírtam továbbra is. Bár ezek inkább örömkönnyek voltak.
- Persze, Édesem. – mondta. Megfordultam. Tényleg ő volt az. A szeme éjfekete volt a haragtól, az állkapcsa megfeszülve, a keze ökölben. Hátráltam egyet.
- N-ne haragudj!
- Bella, én nem haragszom rád. Azonban arra a mocsok ott a földön sokkal inkább. – majd közelebb lépett, és átölelt. A fülembe suttogott. Már teljes biztonságban éreztem magam.:
- Jól vagy szerelmem? – kérdezte fojtott hangon.
- Igen. – krákogtam - Hála nekem.
- Soha! Soha, ígérd meg soha, nem teszel ilyet velem! – zokogott, könnyek nélkül. – Mikor hallottam, hogy az a szemét rád mászik, olyan tehetetlenül éreztem magam! Én azt hittem elkésem, és… én… - nem tudta befejezni, mert a hangja elcsuklott.
- Sajnálom. – ennyit telt tőlem. Egy hülye kis picsának éreztem magam. Hogy tehettem ilyet vele?!
- És ne aggódj, Szívem. Nem lesz esküvő, ha nem akarod. Majd én beszél Aliccel, meg a vendégekke…. – nem engedtem, hogy befejezze. Befogtam a száját reszkető kezemmel.
- Lesz esküvő. A tiéd akarok lenni. Örökre! Én akarom, hogy most legyen esküvőnk. – suttogtam. Kételkedve nézett rám.
- De Bella, nem k… - újra a szájára tapasztottam a kezem.
- Semmi de. Csak te meg én. Mindörökké. – mosolyogtam rá.
- Ezt el sem hiszem! – nevetett, és a szemén láttam, hogy az örömtől csillogott.
- Én sem hiszem el, hogy milyen hülye volta… - de nem tudtam befejezni. Elfogott a hányinger. Kibontakoztam az öleléséből, és rohantam a legközelebbi WC felé. Bevágtam magam mögött az ajtót, bár nem hallottam, hogy csattana. Megfogtam a két kezemmel a WC peremét, és fölé hajoltam. A homlokomon, és a hátamon egy-egy hűvös tenyeret éreztem.
- Menj el! – kiáltottam rá
- Nem valószínű Bella. – jelentette ki. Közben a keze végig egyenletesen simogatta a hátamat.
- Nem kell látnod. – bokákoltam, és már alig bírtam visszatartani.
- Semmi gond. – nem bírtam tovább.
2 perccel később
Lehúztam a WC-t, és rápillantottam. Az arca nem árult el semmit, de a szemén láttam, hogy szörnyen aggódik.
- Semmi gond. Most már jól vagyok. – félig meddig hazudtam, mert nagyon fájt a fejem, és kótyagos voltam. Elléptem mellőle. Jacob még mindig a földön feküdt.
- Él? – kérdeztem.
- Igen. – szűrte a foga között.
- Jól van. – sóhajtottam. Majd lehajoltam, hogy összeszedjem a ruháimat. Mondjuk rendesen szét voltak szakadva, főleg a blúzom. De még is jobb, mint a semmi. Mint mondtam, lehajoltam, de Edward megelőzött.
- Csak lazíts kicsim. – mosolygott rám. Majd a kezembe adta a blúzomat és a nadrágomat. Felhúztam őket gyorsan, de a hajbókolástól ismét elzöldültem.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha haza mennénk. – próbáltam lazán beszélni, hogy ne lássa, hogy rosszul vagyok. – Alicék már biztos aggódnak.
- Jól vagy? – nézett rám.
- Persze. – feleltem. De nem voltam jól. – Csak, csak menjünk haza.
- Rendben. – azzal kisétáltunk.
- És mi lesz vele. – böktem az ajtó felé.
- Semmi. Majd magához tér. – jelentette ki. Bár láttam, hogy az említéséra a szeme ismét haragtól izzik.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy értem jöttél. Én, én nem tudom mit csináltam volna egyedül. – dőltem a mellkasának. – Köszönöm.
- Én köszönöm, hogy kitartottál. De soha, soha ne igyál idegenekkel. Ígérd meg.
- Ígérem.
- Köszönöm. – azzal felkapott a karjába, majd elkezdett futni. 2 percen belül a szálloda szobájában voltunk.
- Bella! Bella! – sikított fel két női hang. Edward letett, mire a két nő mellettem termett, és szorosan átöleltek.
- Hát jól vagy. Hogy tehettél velünk ilyet? én tudom, hogy szörnyű voltam! De, de megbeszéltük volna. – zokogott az egyik.
- Hagyd, Alice. Egyébként tényleg hülye voltál, Bella! Nem piálunk idegenekkel. Én megértelek. De ne tedd ez velem legközelebb. – suttogta Rose.
- És velem se! – csattant fel Alice.
- Ne haragudjatok! – suttogtam.
- Bella! Te se haragudj rám. Lemondom holnap az esküvőt, jó? Csak ne haragudj! – zokogott továbbra.
- Nem. Ne mondj le semmit.
- Tessék? – szipogta.
- Akarom ezt az esküvőt. Akarom Edwardot, örökre. De legközelebb, kérlek, beszéljük meg.
- Imádlak! Persze, persze! Tanultam az esetből! Neked lesz a legeslegszebb esküvőd! Holnap pedig olyan lánybúcsút rendezek, hogy azt egész L.A. megemlegeti. – dörzsölte a tenyerét Alice.
- Pontosabban ma. Már éjjel három óra van. – jelentette ki Rose.
- Uram atyám! Rengeteg dolgom van! –ezzel Allie el is tűnt mellőlem.
- Neked pedig, egyetlenem, aludnod kéne, hogy bírd a holnapi partit. – duruzsolta a fülembe Edward.
- Igen. Tényleg aludnom kéne. – helyeseltem. Bár még mindig zsibbadt voltam, de egyben nagyon álmos is. Mire felnéztem már az ágyon voltam. Edward betakart, majd mellém feküdt. Ráhajoltam a mellkasára mire ő elkezdte az altatómat dúdolni a fülembe. 2 perc alatt elnyomott az álom. Az álmom ismét jól kezdődött. Edwardot láttam. A leggyönyörűbb angyalomat. Szemben állt velem, és megindult felém. Kitártam a karom, én is közelebb léptem, és felágaskodtam, hogy átkaroljam a nyakát. Ő azonban eltolt, és megkerült. Az álom, hirtelen a jól ismert rémálommá változott. Megfordultam, hogy lássam, merre megy, bár tudtam. És akkor megláttam őt. Edward megállt vele szemben átfogta a derekát, és megcsókolta, közben a nevét suttogta: „Tanya”. Én összeroskadtam a padlón a fájdalomtól. „Ne! Edward! NE” ordítottam. Ugyanaz az álom volt, mikor utaztunk. Ugyanazt a fájdalmat éreztem most is. „Ne!” sikítottam.
- Sss, Bella! sss! Semmi gond! – suttogta a fülembe valaki. Kipattant a szemem. Felültem, és hangosan ziháltam. Megfogtam a homlokomat, megint csak egy merő víz volt. Körbe néztem, nem láttam semmit. Túl sötét volt, az én szememnek. – Mi a baj, életem? – kérdezte egy aggódó hang.
- S-semmi. Csak rosszat álmodtam. – mondtam Edwardnak.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte, mire én visszafeküdtem mellé.
- Nem. Majd ha felébredek. – mosolyogtam rá.
- Rendben. Nyugodj meg, és aludj tovább. – majd ismét elkezdte dúdolni az altatómat. Ismét hamar elaludtam, és egyre öntudatlanabb állapotba kerültem.
*
- Fel akarom kelteni! – sipákolt egy szírén hang.
- Ne nyúlj hozzá! – parancsolt rá egy angyal hang.
- De készülődnie kell, ha nem akar lemaradni a saját partijáról! – sikított ismét egy szirénhang.
- Szerintem pedig aludnia kéne! – szólt földöntúli hangon az én angyalom.
- Fel akarom kelteni – kezdett rá megint a szirénhang.
- Alice? – kérdeztem.
- Na ezt jól megcsináltad! – dörrent rá Edward – Most boldog vagy?
- Tökéletesen! – csilingelte Allie.
- Semmi gond Edward. – krákogtam – Mennyi az idő?
- Este fél 7. – jelentette ki Alice.
- Te jó ég! Készülődnöm kell! – siettem Alice védelmére.
- Látod Edward! – öltötte ki a nyelvét Alice. – Én tudom, mi kell neki. – Edward csak a szemét forgatta.
- Hát persze, Alice! – szólt gúnyosan Edward.
- Igenis tudom! – vágott vissza Alice – Gyere Bella, készülődjünk.
2 óra múlva:
- Alice szerintem ez jó lesz így! – feleltem, mikor már a hajammal babrált vagy két órája.
- Várj, még egy perc. – csilingelte.
- Alice, indulnunk kéne. – mondta izgatottan Rose.
- Mondom, hogy egy perc.
- Mitől van ilyen jó kedved Rose? – kérdeztem.
- Rájöttem, hogyan lehet részeg egy vámpír. – csilingelte.
- Hát ez tényleg fantasztikus. – jelentettem ki.
- Ugye? – csilingelte Alice is.
- Még soha nem voltam részeg. – sóvárgott Rose.
- Én meg nem tudom, hogy voltam-e. – nevetett keserűen Alice.
- Higgyétek el, nem annyira jó. – fintorogtam.
- Na, ja! Te csak tudod! – hahotázott Rose.
- Kész! – csattant fel Allie.
- Na, végre! – nevetett Rose.
- Indulás! – szóltak szinkronban.
Beszálltunk a Liftbe, majd Alice megnyomta a „fölcint” gombot. Leértünk, majd a személyzetnek bólintott. Gondolom valamiféle jel lehetett. Ők összenéztek, majd kacsintottak. Beléptünk egy hatalmas terembe. Tele volt emberekkel. Láttam ismerősöket, nem ismerősöket, embereket, vámpírokat.
- Legalább 200-an vannak! – hitetlenkedtem.
- Pontosabban 289-en. – evetett Alice.
- Nekem nincs ennyi ismerősöm! – hápogtam
- Neked lehet, hogy nincs, de nekem van! – nevetett.
Körbenéztem. Az egész terem egy night klubhoz hasonlított. Neonfények, oldalt egy bár, különféle koktélokkal, élő DJ, másik oldalt egy hatalmas kajás asztal szendvicsekkel, üdítőkkel, apró sütikkel, pék sütikkel, chipssel, és még rengeteg más dologgal.
- Huh. – ennyit bírtam kinyögni.
- Talán túlzás? – nézett rám boci szemekkel Alice.
- Öhm, nem. – nyögtem.
- Akkor jó! – nevetett.
- Rose hol van?
- Beszerzi az alapanyagot a mi bulinkhoz. – nevetett.
- Tessék?
- Tudod, hogy mi is egy kicsit berúghassunk. – csilingelte.
- Ja! És mi kell hozzá?
- Van valami különleges készítmény! Nem tudom a nevét. Az hat a mérgünk ellen.
- Aaa-ha. – beljebb mentünk. A zenétől már nem hallottam Alice fecsegését.
- OTT VAN! – ordított
- KI? – kiáltottam vissza.
- ROSALIE! MENJÜNK ODA!
- OKÉ! - Majd kiverekedtük magunkat a tömegből, és odamentünk a bárhoz, ahol Rose várt minket csillogó szemekkel. Mikor odaértünk Alice kezébe nyomta a vérvörös italt, majd az enyémbe valami színes italt. Majd egyszerre felkiáltottak:
- Isten, Isten! – azzal lehúzták. Későn kapcsoltam, de én is belekortyoltam az italomba. Mindketten elkezdtek köhögni.
- Ez nagyon erős! – krákogott Alice!
- Az! És ütős! – köhögött Rose. Azzal még egyet nyomott Alice kezébe.
1 órával később
Alice és Rose már erősen becsíptek. Most is két idegen férfival táncoltak. Szegény Jazz és Emmet. Ha látnák. Ha látnák, szegény gyanútlan táncpartnerek. Én szinte nem ittam semmit. Hajnali egy is elmúlt mikor kiverekedtem magam a tömegből, azzal a szándékkal, hogy haza megyek aludni. Hisz holnap lesz életem legfontosabb napja. Aludnom kell. Bár Edward nem ért vissza szerintem még a legénybúcsúból, amit Jasperrel és Emmettel tartottak. Igen. Időközben ők is megjöttek egy jó kis partizásra. Kiértem mire megkocogtatta valaki a vállamat. Megfordultam és elsápadva leheltem:
- Jacob?!
*
Alice szemszöge (4 órával később)
Feltápászkodtam a nagy francia ágyról. Körbe pislogtam. Rose még mindig öntudatlan állapodban feküdt mellettem. Hol vagyok? Hol van Bella? Miért fáj így a fejem? Hol van Edward? Hány óra van?
A szoba ismerős volt. Minden. Hisz ez a lakosztályunk! A fejem! Úgy hasogat! Felpillantottam az órára: reggel 7.
- Rose! – veregettem meg a vállát. – Rose!
- Igen? Tessék! mi van? Hol vagyok? Mi történt? – kérdezte kótyagosan.
- A szobánkban. – feleltem nyöszörögve.
- Bella?
- Nem tudom!
- A fejem! Mi történt tegnap?
- Nem tudom. De aggódom Bella miatt. Felhívom Edwardot.
- Hívd. – nyögte.
Feltápászkodtam, majd imbolyogva megindultam a közelben lévő telefon felé. Beütöttem Edward számát. Első csörgésre felvette.
- Szia! Na, mi van Alice? Jó volt a tegnapi buli? – nevetett – Japert és Emmetett úgy kellett lefognom, hogy ne üsse le a gyanútlan khm táncpartnereiteket. Még mindig dühöngenek! – nevetett.
- Jó, jó. – bár meglepődtem. Milyen táncpartner? Ezt később meg kell tudnom. – Bella veled van?
- Tessék? – a hangja fakón csengett.
- Azt kérdeztem, Bella veled van-e! – ordítottam
- Nincs! Hol van? – kérdezte idegesen.
- N-nem, nem tudom. – nyögtem – Azt hittem veled van. Edward! Elhagytuk a mennyasszonyt! – mire a hangon elcsuklott. A szememet pedig szúrták a nem létező könnyek.
- Tessék?! – üvöltötte.
11.fejezet
Dühroham
Alice szemszöge
- Edward! Kérlek, kérlek, nyugodj meg! – zokogtam. Testemet átadtam a reszketésnek. Miért nem tudtam rá jobban vigyázni! Mi van, ha valami baja esett? Soha, soha nem fogom magamnak megbocsájtani.
- Alice! Alice! Hogy tehettél ilyet? Miért nem voltatok képesek jobban vigyázni? – üvöltötte – Eszednél vagy? Hogy nyugodjak meg! Eltűnt! Mi van, ha összefutott azzal a mocsokkal, és befejezte mind azt, amit elkezdett! EZ az egész csak is a TE hibád! Nem Rosalie-é, senki másé csak a tiéd! Mert nem voltál képes neki megmondani, hogy megszervezet az esküvőét! Most mind ez nem történt volna meg! – szavai mintha gyomorszájon vágtak volna. De a legrosszabb: igaza volt. Csak az én hibám. Senki másé. Az enyém.
- Igazad van! – bőgtem – csak az én hibám
- És most még is mit csináljunk?!
- Szerint… - nem tudtam befejezni, mert Rose elvette tőlem a telefont.
- Nyugi Edward. Megtaláljuk. Először is lemegyünk a bálterembe, és körbe szaglászunk. Ahol megérezzük Bella szagát, megérezzük azt is merre ment és azt is, hogy kivel. Onnantól a mi fajtánknak gyerekjáték. – mondta komoly, kimért hangon.
- De vámpírok is voltak! Mi van, ha ők bántották? – hallottam még a telefonon kívül is Edward fájdalomtól eltorzult hangját. Soha életemben nem fogom elfelejteni, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. Ez a hang, egész létezésemben kísérteni fog. És a legrosszabb, hogy nem „láttam” előre mi fog történni. Mostantól ráállok Bella jövőére. Hátha látok valamit. De most annyira szánalmasan éreztem magam. Hogy tehettem ezt velük? Vele?
- Nem bántották, Edward! Biztos, hogy nem. De ha igen – felelte még mindig nyugodtan – azt is megtudjuk, ha végre lemegyünk, jó?
- Hogy mondhatod ezt ilyen nyugodtan? – üvöltötte.
- Csak arra akarok kilyukadni te szerencsétlen, minél előbb lemegyünk, annál előbb megtudjuk mi lett vele! Leesett? – kérdezte Rose türelmetlenül.
- Jó menjünk le. – mondta kétségbeesett hangon.
- Na így kell ezt csinálni! – nevetett Rose.
- Te, hogy lehetsz ennyire nyugodt?! – sikítottam
- Úgy, hogy ahogy Bellát ismerem hamarabb csap bele a villám, mint, hogy most baja legyen. Azt a Jacob gyereket is, hogy fejbe vágta! – kacagott – Tiszta kék és zöld volt a feje tegnap a partin! – mosolygott
- Ott volt tegnap a partin? – üvöltöttem, mire Rosalie arcáról is lefagyott a mosoly. Felfogta mit jelenthet az, ha Jacob ott volt.
- Te jó ég! – visított ő is. Kifutottunk az ajtón és 2 mp-en belül a bálterem ajtaja előtt voltunk. Edward már bent volt. A padlón térdelt, és sírt.
- Itt volt ő is! – zokogott – itt volt az a szemét is! – odasuhantam mellé, és letérdeltem, majd a hátát kezdtem cirógatni.
- Nem lesz semmi gond! Megtaláljuk, hallasz? Meg kell, hogy találjuk! – komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne kezdjek el én is sírni.
- De vele ment el! – üvöltötte, majd egy fél másodpercen belül felpattant, és egy akkorát ütött az egyik oszlopba, hogy megrepedt, és az egész épület megrázkódott. – Vele ment el! És ha bántotta? A te hibád Alice! És az enyém is! Miért nem vigyáztam rá jobban! tudhattam volna, hogy nem bízhatom rád!
- Elég! Hagyd abba! – kiáltott fel Rose – Hagyd békén Alice-t! Senki nem tehet róla! Oké? Megtaláljuk, de azt nem tűröm, hogy bántsd Alice-t! Igen. Mindannyiunk hibája, nem csak az övé! Ne vetítsd ki rá az egészet! És önsajnálat helyett inkább törődjünk azzal, hogy megkeressük, mielőtt nem lesz késő. – mondta komoly, de a végén már elgyötört hangon. Edward kifújta a levegőt, majd megszólalt fojtott hangon:
- Rendben. Induljunk! – azzal kisuhant az ajtón, a szag nyomán. Bella és Jacob illata nagyon intenzív volt, és szerencsékre elég friss volt. Az egész gyerekjáték volt. 1 percen belül egy lepusztult ház előtt voltunk. Jaj, ne! Mi van, ha elkéstünk? Milyen hely ez? Mi van, ha még is bántotta? Jaj, ne, ne, ne! Nem! Nem lehet! Edward egy másodperc alatt berúgta az ajtót, és már bent is volt. Követtük. Egy nagy helyiségbe léptünk be. A legegyszerűbb berendezés volt. Semmi nem passzolt egymáshoz. Ez lenne a lakása? Jacob kint aludt a kanapén. Bella sehol! Bár nagyon erős az illata. Az agyam lebénult a fájdalomtól. Mi van, ha megölte és elásta?
- Elég volt Alice! – suttogta Edward – Ne gondolj rosszra. Szedjük, ki barátunkból merre van! – mondta gyilkos hangon. A hideg rázott ki. Bántani fogja a fiút, ha nem beszél. Ebben biztos voltam, megkínozza. Igazam volt. Pofon vágta, mire a fiúnak ijedten kipattant a szeme, majd rekedt, halálra ijedt hangon megszólalt:
- Kik vagytok ti? Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
- A legrosszabb rémálmod, ha kell, ha nem mondod el, amire kíváncsi vagyok!
- Nem tudok segíteni! – mondta meggondolatlanul. Erre Edward felemelte a pólójánál fogva, majd a falhoz vágta:
- Merre van Bella! – üvöltötte,
- Nem tudom, esküszöm, nem tudom! – sírta. Letérdelt mellé, majd megszorította a karját, hogy már reccsent egyet, bár még nem tört el.
- Vagy elmondod, merre van, és, hogy mit tudsz, vagy szánalmas életednek fájdalmas vége lesz. – sziszegte.
- N-nem tudom! – erre már Rosalie is odasuhant, majd megszólalt:
- Na, jó, elég a baszakodásból! – majd a tökéhez fogott egy ollót – Vagy elmondod, amit tudni akarunk, vagy búcsút vehetsz a barátodtól!
- Oké, oké! – sírta – Felfogtam! Este beszélgettünk egy kicsit, itt fent nálam. – Edward szeme erre felpattant, és a dühtől izzott – D-de nem bántottam. Múltkor egy kicsit be voltam rúgva, soha nem tennék ilyet józanul. Esküszöm! U-utána, olyan éjjel 4-5 körül elment.
- Igazat mond. – jelentette ki Edward. Ő csak tudja.
- Kösz, seggfej, azzal Rose elsuhant, de előtte még a fejét a falhoz vágta, úgy, hogy elvesztette az emlékezetét, bár még élt. Majd magához tér…
- Ez ügyes volt. – jelentette ki Edward.
- Ezekkel így kell bánni. – duruzsolta diadalmasan Rose.
- És most merre tovább? – kérdeztem.
- Követjük Bella szagát. – jelentette ki aggódó hangon Edward. Láttam, hogy megkönnyebbült, hogy nem bántotta, őt Jacob, de még mindig nem tudjuk, merre van Bella.
- Megtaláljuk, Alice. - mondta Edward, a ki nem mondott gondolatomra.
- Jól van. Induljunk. – azzal elkezdtünk suhanni a szag irányába. Az illat egy sikátorba vezetett. Jajj, mit csinált itt? Mi lesz így az esküvővel? Bántották? Ismét egy ajtó előtt találtuk magunkat. Mit csinál itt Bella? Éreztem egy nagyon ismerős fiú szagát. Talán vele van?
- Érzitek? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen. – felelte Edward, majd az arca megkeményedett. – Mike Newton.
- Mit csinál ő itt? – a meglepetéstől leesett az állam, és Rose arca is követte a példámat.
- Nem tudom. De mindjárt megtudjuk. – jól ismertem Edwardnak ezt az arckifejezését mostanában: féltékeny. Edward becsöngetett. 2x – 3x. Semmi. Láttam, hogy mindjárt betöri az ajtót, ezért figyelmeztettem.
- Nyugi. Mindjárt jön. Már hallom. – igazam volt. 10 mp-en belül megjelent Mike. Mikor meglátott minket, neki is leesett az álla.
- Sziasztok, hát ti? – Edward viszont nem kertelt.
- Itt van?!
- Ki? – tette a hülyét Mike.
- Bella.
- Ja, hogy ő. Nem is tudom.
- Ne játszás velem Mike, mert megbánod. – ebben a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy vámpír. Mike elsápadt ettől az arckifejezéstől majd megszólalt.
- Igen itt van, de még alszik. Gondolom fel mész hozzá. Öhm, 2. emelet balra a 2. ajtó. De ne aggódj, nem történt semmi olyan. Csak beszélgettünk. Edward először emberi tempóban haladt felfelé, majd ahogy kikerült a látótávolságból, felsuhant. Én is követtem, Rose pedig lent maradt Mike-kal. Igazából csak hallgatózni akartam. Kíváncsi voltam mi történt.
Bella szemszöge
Álmodtam. Az álmom ismét jól kezdődött. Edwardot láttam. A leggyönyörűbb angyalomat. Szemben állt velem, és megindult felém. Kitártam a karom, én is közelebb léptem, és felágaskodtam, hogy átkaroljam a nyakát. Ő azonban eltolt, és megkerült. Az álom, hirtelen a jól ismert rémálommá változott. Megfordultam, hogy lássam, merre megy, bár tudtam. És akkor megláttam őt. Edward megállt vele szemben átfogta a derekát, és megcsókolta, közben a nevét suttogta: „Tanya”. Én összeroskadtam a padlón a fájdalomtól. „Ne! Edward! NE” ordítottam. Ugyanaz az álom volt, mikor utaztunk. Ugyanazt a fájdalmat éreztem most is. „Ne!” Sikítottam.
- Sss, Bella! Sss! – simogatta meg a vállamat egy kemény, hideg, még is a számomra a leggyönyörűbb kéz a világon.
- Edward? – kérdeztem rekedt hangon.
- Igen.
- Jól vagyok. – próbáltam mosolyogni, mert láttam a szemén irtó dühös.
- El tudod képzelni mit éltem át az elmúlt 20 percben? Majdnem kinyírtam Jacobot, majd Mike-ot. Közben halálra aggódtam magam, hogy mi van veled. Persze a telefonod ki van kapcsolva. Bella! Hogy tehetted ezt velem?
- Igazából Jacobbal akkor futottam össze mikor mentem volna fel a szobánkba, aztán elmentünk sétálni, csak túl messze jutottunk ezért felhívott magához. Megbeszéltünk a múltkorit, bocsánatot kért majd én elmentem. Csak útközben megtámadtak, ekkor jött Mike. Nagyon meg voltam ijedve, ő meg nem tudta merre van a szállodánk, ezért felhívott a nagymamája házába. Ő is az esküvőre jött. És véletlenül pont arra sétált amerre én. – mondtam az igazságnak megfelelően. Edward leült mellém, majd átölelt, és a fülembe suttogta:
- Soha a hátralévő létezésemben nem hagylak magadra, megértette Mrs. Cullen? – kuncogott megkönnyebbülve. Egy kicsit megrezzentem az új nem hallatán, majd, visszasuttogtam:
- Igen. Megértettem. – majd átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. Ő pedig készségesen válaszolt minden mozdulatomra. A csókunkat Alice zavarta meg, amiért most nagyon utáltam:
- Fiatalok, ezt tartogassátok a Nászútra! – csattant fel – Jaj, Bella! Szörnyen aggódtam! Soha többé ne császkálj egyedül! De most mennünk kell, a mennyasszonynak el kell készülni. – mosolygott vakítóan Alice – Egyébként is ez elég sok idő lesz. Bella, szörnyen nézel ki! – fintorgott Alice – Komolyan. Táskás a szemed, a hajad, mint a szénaboglya, ráadásul sápadtabb vagy még nálam is! Ami szinte lehetetlen! Az arcod be van esve, és nyúzott vagy!
- Szerintem, gyönyörű vagy. – duruzsolta a fülembe Edward.
Azzal kimentek, én pedig felöltöztem, majd lement hozzájuk. Rose is ott volt, megkönnyebbült arccal. Mellette Mike sóvárgóan nézett rám. Csak ne kezdje el megint, hogy van másik lehetőségem is, ami persze nem lenne más, mint ő.
- Köszönöm Mike, hogy segítettél. Meg, hogy idejöhettem éjszakára. Találkozunk az esküvőn. Szia. – köszöntem el, és már ki is léptem az ajtón. Edward, Alice és Rose is mondott valamit, majd követték a példámat.
Edward felkapott, majd elkezdett velem suhanni. Pár percen belül már a szobánk ajtaja előtt voltunk. Edward be akart menni, de Alice megállította.
- Edward! – nézett rá dühösen.
- Mi van?
- Ismered a szabályt. Nem jöhetsz be! Nem láthatod Bellát!
- De ez hülyeség! Bent akarok lenni.
- Nem! Egyébként neked is készülnöd kéne. Te is szörnyen nézel ki! Véraláfutásos a szemed alatt, a hajad kócos, sápadt vagy! Menj el vadászni, öltözz át, majd Jasper és Emmet segít, ja és fésülködj meg! – mondta mindent tudó hangon Alice. Odasiklottam Edward mellé, majd a fülébe suttogtam:
- Szerintem pedig, jól nézel ki! – felkuncogott, majd megpuszilt és el is tűnt. Igazat mondtam. Szerintem mindig jól néz ki. Ő mindig tökéletes. Hogy láthatja mindezt Alice? Azzal az említett személy betuszkolt az ajtón, majd be a fürdőbe.
- Én a haját akarom meg csinálni! – mondta izgatottan Rose
- Rendben. Kezdjük. – mosolygott Alice.
*
6 órával később
- Kész vagy! – duruzsolta a fülembe Alice – Megnézheted magad. – Megfordultam. A tükörben egy idegen nőt láttam. Az arca olyan volt, mint egy szobornak. Krém színűm az orcája pedig halványan kipirulva. A sminkje tökéletes volt. A haja, mint az angyaloknak, göndör fürtökben omlott le a vállára. Minden összeillett. A ruhája gyönyörű volt. Mikor megmozdultam ő is megmozdult. Nem tudtam mire vélni. A szeme volt a legfurcsább: valami különös fény csillogott benne. Mintha felhőtlenül boldog és izgatott lenne egyben. Ez én lennék?
- Igen, szívem, – mosolygott Alice. – Ez te vagy. – felelte a ki nem mondott kérdésemre.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
