9. fejezet – Homework – Házi feladat

Miután Anyutól elkéredzkedtem már futottam is kifelé Alice-hez a kocsiba. Készségesen vállalta, hogy megvár, míg én odabent parádézok. Egyszer az életben örültem is ennek, hiszen magamtól sose találtam volna meg a házukat, vagy az ahhoz vezető utat. Lassan indult el, szinte észre sem vettem, mikor legördült a kocsifelhajtóról.

Nem nézett rám, csak azonnal beletaposott a gáza, miközben a rádiót csavargatta. Belepréselődtem az ülésbe, az apja is pontosan ilyen hevesen vezetett. Ez valamiért zavart. Lehet, hogy ők szeretik a gyorsaságot, de én nem nagyon. Amint ráhajtott a főútra, két dologra jöttem rá. Az első az volt, hogy Cullenék bizony a városon kívül laknak. Ez a gyanúm be is igazolódott, mikor az utolsó házaknál jártunk és Alice kicsit sem akart lassítani.

A második dolog, amire ráébredtem, hogy bizony tényleg megbukott a vámpír elméletem. Elvégre egy vámpírnak – vagy bármely más szörnynek -, minek kellene autó, ha természetfeletti? Semminek. És persze engem sem bántottak, pedig annyi alkalom lett volna rá. A kórházban, az úton, a vásárláson és ma is.

Azon kaptam magam, hogy már a Glan-tó partján hajtunk végig egy keskeny és eléggé elhagyatott ösvényen. A nap már lemenőben, vagyis alkonyodott. Lassan a távoli hegyek felé néztem, melyek északon húzódtak a kis városunk fölé. A csúcsuk havas volt ugyan, és bár én imádtam a havat, sosem mehettem fel. Most mégis úgy tűnt azokhoz közeledünk, mivel Alice elhagyta a kis ösvényt és a hegyek felé kanyarodó útra tért.

- Alice... Haza fogok érni még ma? - kérdeztem meg végül, mivel nem szándékoztam két óránál többet ott tölteni, viszont annyinak látszott maga az út is. - Hogy lehet, hogy ennyire messzire laktok mindentől?

- Tudod... Nem igazán szeretjük a szomszédokat. Bár... Ők se minket – mosolyodott el, majd halkan felnevetett. - Ne értsd félre a társaságot, szeretjük, de azt nem, ha folyamatosan vannak a közelünkben. Így, messzi mindentől szabadabbnak érezzük magunkat – magyarázta.

Lassan kis emelkedő következett, vagyis tényleg közeledtünk a hegységhez. Nem nagyon akartam odamenni vagy ezt megmondani a mellettem ülőnek, így csendben szorítottam övem. Biztonságérzetemhez az sem tartozott hozzá, hogy Alice nagyon gyorsan vezetett. Hamarosan elérkezett egy földútra és rá is kanyarodott. A pusztában kirajzolódtak egy magas ház körvonalai. Pont így képzeltem a Cullen házat. Fényűző, tökéletes, mégis szolid. A falak kívül más-más színűek voltak, nyilván attól függött, hogy kihez tartozott az adott falrész. A tető szinte szikrázott a halvány napfénytől, ami érte. A ház előtt pár autó már parkolt, de nem tudtam volna megmondani melyik melyiküké.

Alice hamarabb parkolt le, mint vártam és ki is húzott a kocsiból. Egyenesen a konyháig tolt, melynek ajtaját már a bejárattól lehetett látni. Azonban nem oda mentünk. Nem is feltételezte, hogy lenne ott bárki is. Egyenesen a lépcső mellett vezetett el és a lépcső aljából nyíló – gondolom a lépcső alatti gardróbot, nyitották össze a lépcső mögötti szobával – terembe vezetett. Azon látszott, hogy dolgozószobának használták.

Szinte lemerevedtem, mikor megláttam az asztalnál ülő férfit, viszont amikor felnézett és meglátott csak szélesen elmosolyodott. Felállt, majd megszorongatta kezem.

- Áh, mi szél hozott ide, kedves Yvonne? - kérdezte kedvesen, miközben visszasétált asztalához.

- Csak Edwardhoz jöttem. Közös házi feladatunk van – mondtam halkan, de kicsit hátraléptem, és pislogtam párat. - Ön, hogy van Dr. Cullen?

- Én remek egészségnek örvendek kedvesem – mondta mosolyogva. - Ajánlom, hogy menjetek és keressétek meg Edwardot. Fogalmam sincs, merre lehet, talán a szobájában – mondta mosolyogva, ahogy mindig is tette.

Beleegyezően bólintottam, majd elmosolyodtam, ahogy kiléptünk a szobából. Alice azonnal karon ragadott és felvonszolt az emeletre. A emeleti folyosó össze volt nyitva egy nappali szerű szobával, ahol a televízió és egy hatalmas kanapé, fotelekkel, üvegasztallal hevert. A két legidősebb Cullen fiú éppen ott nézte a meccset, bár látszott rajtuk, hogy egymás ellen vannak. Felszabadultabban köszöntem nekik, és integettem rájuk, majd közelebb is léptem.

- Ki vezet? – kérdeztem mosolyogva. – Én Emmettel vagyok – jelentettem ki mosolyogva, majd összepacsiztam az említettel. Jasper csak haragosan nézett rám, mire halkan elnevettem magam. – Nyugi, az én csapatom sose nyer.

- Ki tudja. Talán most szerencsénk lesz – mondta Emmett arcát ismét a képernyőre szegezve. Hálás voltam Alice-nek, amiért elmondta, hogy ki kicsoda.

Ekkor az egyik ajtó mögül Edward lépett ki. Csak mosolygott, és automatikusan köszöntött, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. Meg se kérdezte, mit keresek ott, biztosan neki is eszében volt, hogy házit kell írnunk.

- Gyere, minél hamarabb végzünk annál jobb – mordult rám, mire igen csúnyán pislantottam vissza. Nem tudtam mi baja, van, de nem is akartam megtudni. Ha nem mondja el, legyen az ő baja.

Követtem őt szobájába. Szép rendezett volt, és jóval nagyobb, mint az enyém. Mindene megvolt, amiről egy normális ember csak álmodhat. Már értettem, mire volt nagyképű, és kezdtem úgy érezni jogosan tette. Leültem egy székre, majd elővettem magammal hozott füzetem…

…Amikor befejeztük a tanulást, láttam, hogy már besötétedett és a Hold is régen fenn van. Gondoltam nem szólók, hogy ideje hazamennem, csak megköszörültem torkom és felálltam.

- Akkor, viszlát, holnap találkozunk, gondolom – mondtam egyértelműen, és kiléptem ajtaján. Csak bólintott, majd elmosolyodott és legyintett, hogy menjek csak.

A meccs már véget ért, így a fiúk nem voltam a nappaliban. Lesétáltam, és jobb ötletem nem lévén benyitottam a konyhába. Kicsit elcsodálkozva vizslattam azt a gyönyörű nőt. Egyszerűen csodálatos volt. Amikor észrevett kedvesen rám mosolygott. Elpirulva fordítottam el fejem zavaromban, de végül visszamosolyogtam.

- Jó estét. Alice-t keresem, nincs, aki hazavigyen – mondtam halkan, de közelebb lépve kezet nyújtottam a nőnek. – Yvonne Clodwight vagyok. Nagyon örvendek – mosolyogtam rá.

- Esme Cullen – mondta mosolyogva, és megszorítva kezem megölelt. – Alice sajnos most nincs itthon. Fontos dolga akadt, de talán a férjem… - mondta mosolyogva. – Igen, Carlisle biztosan szívesen hazavisz – mosolygott, mire kicsit megijedtem.

- Szóval maga Esme? Már annyit hallottam magáról, de ezt a találkozásunk csak alátámasztotta – mosolyodtam el, hiszen így átgondolva tényleg ők voltak a tökéletes pár. – Hol találom meg Dr. Cullent?

- A dolgozószobájában kedvesem. És nyugodtan tegezz csak – mondta mosolyogva, majd sütivel kínált. Természetesen pusztán udvariasságból – és, mert kezdtem éhes lenni,- elfogadtam.

Megköszöntem az információt, majd elmentem, és kopogás nélkül benyitottam az üres dolgozószobába. Pár percig a doktort kerestem, majd szétnéztem a szobában. A teremben volt pár kép, ami elég furcsán hatott. Az egyiken három alak volt, régi ruhákban, és a várost nézték. Az ezzel szemben lévő falon egy város látképe terült el. Látszott, hogy festve voltak. A vastag fa keretbe gyönyörű betűkkel volt vésve: „London, 1659. CC” Nem tudom, ki lehetett az a CC, de a biztos volt, hogy a kép készítője. Viszont az nagyon régen volt, majd háromszázötven évvel ezelőtt. Vagyis igazi műérték. Tekintetem egy keresztre siklott, amit már belépésemkor meg kellett volna látnom. A két ablak között volt, Carlisle széke fölött. Hatalmas, fából készült kereszt volt, ez is régi darabnak tűnt. Kezemmel lassan felé nyúltam, hogy megérintsem…

- Mit keresel itt? – kérdezte egy bársonyos, de ismerős hang. – Legalább leültél volna, és úgy vársz… Megkérhetlek, hogy ne nyúlj hozzá? – kérdezte kedvesen, bár tudtam, hogy haragszik. Elhúztam kezem és felé fordultam.

- Sajnálom, Esme mondta, hogy itt találom. Ideje hazamennem, de Alice nincs sehol – szabadkoztam lehunyva szemeimet. – Sajnálom. Ki készítette? – kérdeztem halkan, de nem akartam megbántani.

- Az édesapám. Tudod ő pap volt, még annak ideje – motyogta, bár halvány mosolyra gördült szája. – Tudod… Ő már nem lehet közöttünk. Csak ez maradt utána. Feltételezem a képeket is, megnézted – mondta, miközben felvette kabátját. Csak bólintottam. – Elég régiek, már nem is tudom, hogy kerültek hozzánk. Gyere!

Bólintottam, de vele tartottam egészen kocsijáig. Nem szóltam semmit, próbáltam megjegyezni finom illatát, amit bent is éreztem. Ahhoz foghatót még sosem éreztem, mint amit odabent. Végül elmosolyodva szálltam be az autóba, ahol még mindig a bőr ülések szaga terjengett. Belesüppedtem az anyagba és majdnem elaludtam. Rájöttem, hogy az Edwarddal való veszekedés jobban lefárasztott, mint a házi feladat maga.

- Készen vagytok mindennel? Remélem nem idegesítetted fel magad nagyon a fiam csípős megjegyzésein. Tudod… Eléggé erélyes fellépésű fiú. És nem lehet kinevelni belőle – mondta megrázva fejét. – Ahogy észrevettem nem sokszor készíted máshol, mással a házidat – mosolygott.

- Igen, pontosan így van. Valójában inkább otthon tanulok a magam csendességében. És, már nem bántás képen, de Edward sem a legjobb tanulótárs – mondtam elmosolyodva, majd hátratúrtam hajam. Carlisle közelében jól éreztem magam, talán, mert annyira elnéző volt. Ugyanakkor, egyre erősebben vonzódtam irányába. – Tulajdonképpen örülök, hogy eljöttem elkészíteni a házi feladatot Edwardhoz.

- Igen, miért? – kérdezte buzgósággal teli hangon.

- Igen, mert ismét találkoztam magával. És a családjával. Nagyon aranyos, kedves felesége van – mondtam mosolyogva. – Bár az én anyukám is ilyen lenne – mondtam őszinte mosollyal.

- Gyakrabban járhatnál hozzánk házit írni – jegyezte meg mosolyogva, majd az útra kanyarodott.

10. fejezet – Sleepwalker – Alvajáró

Amikor megállt házunk előtt egy pillanatig még néztem a sötét házat, a biztonsági övemet markolászva. Elhatároztam, ha másnak nem is, álmaimnak a végére járok.

- Köszönöm szépen, hogy elhozott… - mondtam hajamba túrva ujjaimmal, majd kicsatoltam övem. – További jó estét.

- Várj, kérlek – fogta meg óvatosan karom, hogy az autóban tarthasson. – Miért mondod azt az embereknek, hogy a szeretőm vagy? – kérdezte értetlenül rám pislogva.

- Nem mondtam. Anthony mondta azt mindenkinek. Én megvédtem magát, mondtam, hogy családja van – ráztam meg fejem, de kicsit közelebb csusszantam, miközben arcom felvett egy halványrózsaszínűbb árnyalatot.

Arcomat fürkészve bólintott, majd lassan közelebb hajolt és arcomra lehelt halvány puszit.

- Jó éjt, Yvonne – mondta elmosolyodva és megsimogatta fejem búbját. – Örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat. Remélem nem haragszol rám emiatt.

Csak megráztam fejem, majd kikászálódtam az autóból és elindultam ház felé. Hirtelen megtorpantam és hátam megfeszült, ahogy egy lehetett éreztem tarkómon és hátamon, majd éreztem, ahogy valaki hajam végéhez ér. Mire megfordultam nem állt mögöttem senki, és az autó is eltűnt. Megcsóváltam fejem, majd besétáltam. Anya s Robert a nappaliban aludtak a kanapén. Rikki apa mellkasára hajtotta fejét, mire elmosolyodtam. Odaléptem és lassan betakartam őket. Lehet, hogy ezúttal mégis ismét összejönnek? Ki tudja.

Felbandukoltam, majd még átnéztem a házit, mikor feltűnt, hogy a sütit füzetembe rejtettem. Gyorsan elmajszoltam, mert rájöttem, hogy nem is vacsoráztam. Agyon finom süti volt, de tudtam, hogy rosszat fogok álmodni tőle. Mindig így jártam az édességekkel.

Igazam is lett, rosszabb álmom volt, mint eddig bármikor. Álltam egy réten, bár lélegzetem látszott, nem éreztem hideget. Mintha nem is a saját testemben lettem volna. Iszonyatos szomjúságot éreztem, a torkomat marta a szárazság. Odanyúltam, de kezem csak porcelánszerű bőrt tapintott. Sikítani lett volna kedvem, mikor körbenéztem. Egy temetőben álltam a sír előtt. Azon az én nevem állt, cifra betűkkel, bár már nehezen olvasható volt. „Yvonne Mary Clodwight 1983-1999.” Megrémültem, és aprót szusszantottam, mikor valaki megérintette hátam. Ekkor jöttem rá, hogy eddig nem lélegeztem.

- Vonne… - suttogta egy kellemes férfihang, és én azonnal felismertem. A doktor megsimította hajam teljes hosszát, és vállamra csókolt, amely szabadon volt, bár nem éreztem a hópelyhek hidegét. – Miért?

Nem értettem a kérdését, ezért lendületesen fordultam felé. Szemeibe néztem, hiszen ez volt az első alkalom, mikor hallottam hangját. Szemei feketék voltak, de nem üresek. Minden érzés tükröződött tekintetében, bár magamat is láttam benne. Riadtan léptem hátra, mikor visszaköszöntek vörös szemeim. Értetlenül megráztam fejem, miközben kezeim elváltak nyakamtól és megérintettem arcát.

- Nem tettem semmit – mondtam halkan, megrázva fejem. Hangom furcsán csilingelő volt. – Nem én voltam. Kérlek…

- Nyugodj meg. Sajnálom - suttogta, miközben megsimogatta nyakam. Amikor elhúzta kezét az vérben úszott. Hirtelen éreztem, hogy fuldoklom. – Bocsáss meg… Tudtam, hogy nem szabadna a közelemben lenned – mondta lesütve szemeit, de mikor kinyitotta azok már vörösek voltak.

Fagyos tekintete szinte átfúrta testem, de szemeim ismét kékek voltak, ahogy térdre estem. Éreztem, ahogy térdem eltörik, de a nyakamba hasító fájdalom erősebb volt.

Könnyeim eleredtek, mikor gúnyosan nézett le rám. Fölényes volt, de még mindig tökéletes. Lassan felkelt a nap, és ahogy a sugarak elérték csodálatos alakját bőre csillogni kezdett, mintha gyémántból lenne. Beharaptam ajkam, majd erőt vettem magamon és felálltam. Szemeibe néztem, de elmosolyodtam.

- Tudtam, hogy nem vagy ember – mondtam halkan, bár éreztem valami belső remegést. – De nem érdekel. Szeretlek – suttogtam, mire értetlenül nézett rám.

- Butaságokat beszélsz! Nem szerethetsz egy szörnyeteget! Meg foglak ölni – jelentette ki teljes nyugalommal, mintha nem is érdekelné. Végtagjaim zsibbadtak, de odabotorkáltam hozzá, és a vérrel mit sem törődve megcsókoltam. Undorodva taszított el magától.

- Ölj meg! Lakj jól velem, ha akarsz, de ne tedd ezt! – mondtam határozottan, de torkomból erőteljes morgás tört fel.

Nevetett, majd erősen megpofozott, ami kihúzott álmomból. Sírva ébredtem, automatikusan ültem fel, és kuporodtam össze.

Ez biztosan nem lehetett annak a jele, hogy bebeszéltem magamnak: vámpír. Ezek után, már nem tudom elhinni róla, hogy ember akármennyire is szeretném. Viszont arra is rájöttem, hogy tényleg szeretem. Elhatároztam, hogy holnap elé fogok állni, és rákérdezek mi is ő valójában. Még akkor is, ha hülyének néz.

Reggel úgy tettem, mintha iskolába mennék, aztán elmentem a kórházba. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt bent. Az ápolók megmondták, hogy kirándul a családjával. Mondjuk… Hétágra sütött a nap, szóval nem lehetett meglepődni rajta. Azonban egy hétig napsütés köszöntött Goffstownra. Nem is találtam bent ez alatt az idő alatt. Hétvégén nem kerestem, csak hétfőn mentem be ismét hozzá. Kissé remegve sétáltam végig a folyosón, ajtaja előtt sóhajtottam, bár már úgy éreztem, tudja, hogy itt vagyok. Bekopogtam, és bebocsátást is nyertem. Nem szóltam semmit, mikor beléptem, csak álltam az ajtóban. Most teljesen hülyének éreztem magam.

- Jó napot kívánok – mondtam illedelmesen, miközben ujjaimat tördeltem. – Szeretnék beszélni magával, Dr. Cullen. Kérem, hallgasson végig. Lehet, hogy csak nagyon sokat olvasok, vagy túl naiv vagyok az álmaimmal szemben, de van egy olyan érzésem, hogy maga egy… Vámpír.

Nevetésre számítottam, ám ez elmaradt. Láttam, amint feláll és elém lép. Összerezzentem mikor vállamhoz ért. Beharaptam ajkam, nem tudtam mit fog reagálni. Kinyitotta az ajtót és végül óvatosan a kórház kertjébe vezetett egy eldugott padhoz.

- Hogy, hogy jöttél rá? – kérdezte halkan, kicsit döbbenten és ez ki is ült gyönyörű arcára.

Őszintén megdöbbentem és csak meredtem rá. Nem hittem volna, hogy tényleg igaz. Csak bámultam gyönyörű arcára, mely most még természetfelettibbnek tűnt, mint eddig bármikor is. Kicsit megráztam a fejem, majd végül nagyot sóhajtott.

- Most szórakozik igaz? Valójában, csak átver engem, és maga egy nagyon kedves, rendes ember – mondta halkan megrázva fejem, de elmosolyodtam. – Nem tudom… Megéreztem. Megálmodtam, amelyik tetszik. Magam sem tudom, hogy hogyan.

- Értem – nyugtázta bólintva. – félsz tőlem? – kérdezte halkan. – Őszintén kérdezem, nem foglak bántani. Tudod, én nem vagyok rossz – mondta halkan megrázva fejét.

- Tudom – mondtam halkan, majd egyenesen szemeibe néztem. – Nem félek. Jó, most megijedtem, de úgy érzem nincs mitől félnem – mondtam halkan.

- Ennek örülök, tényleg, de… Mit szólnál, ha ezt az irodámba beszélnénk meg. Itt túl sok a fültanú – nyúlt hátam mögé, és óvatosan bekísért a meleg szobába. – Szólj, ha fázol, tudod nekem teljesen mindegy a hőfok.

- Nem, nem fázok, de köszönöm – ültem le. – Szóval? Nem baj, hogy rájöttem? Mármint ez titok nem? És mégis mióta? – kérdeztem, mikor felém, tartotta egyik kezét.

- Bajnak, baj, de ha titokban tudod tartani nem fogunk megenni – viccelődött mosolyogva, majd kicsit hajába túrt. – persze, hogy titok, szerinted, miért nem derült még ki, hogy mik is vagyunk. Mi mióta? Mióta vagyok vámpír? Rég óta – mondta nevetve.

- Mégis… Azok a festmények a házában… Maga festette őket, még annak idején? Mindig is… Az volt, ami? – kérdeztem kissé rekedtes hangon. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy az a lökött agyam nem hazudott nekem.

Lassan felnéztem rá, mire bólintott. Gyorsan kiszámoltam, hogy akkor már, majdnem négyszáz éves. Kicsit megráztam fejem, mire sóhajtott, és vizet nyújtott. Nem is láttam, mikor töltötte, de gondolom, most már meg meri mutatni valódi erejét.

- Edward, Alice meg a többiek… - kezdtem halkan, mire bólintott. – Sejtettem. Csak rá kellett nézni. Bár egy-két részletet nem igazán értek – mondtam hajamba túrva.

Hirtelen termett előttem egy furcsa fagylaltpálcikaszerű akármivel, és megkért, hogy nyissam ki a szám, mikor nyílt az ajtó. Persze rögtön tudtam, hogy másnak erről a beszélgetésről nem szabad tudnia. És azt is, hogy ezzel jó néhány kellemetlen éjszakát okoztam magamnak. Biztos voltam benne, hogy csak minimálist fogok tudni aludni, de nem csodálkoztam rajta.

- Igen, ez torokgyulladásnak tűnik. Vegyen be ebből napi hármat, és jobb lesz, ha a héten otthon marad – mondta asztalához ülve. – Igen, mit óhajt Mrs. Clodwight?

Azonnal hátra kaptam a fejem, mikor meghallottam, hogy anyám nevét említi. Rikki ritkán jön le a szülészetről, nem is értettem mi lehet ennek az oka, bár sejtettem, hogy velem kapcsolatos.

- A recepción azzal fogadtak, hogy itt a lányom – mondta fejét csóválva. – Vonne felhívhattál volna. Rögtön az jutott eszembe valami súlyos dologról van szó, vagy lógni akarsz – mondta utóbbit kicsit szemrehányóan, mire a doktor köhintett.

- Bocsásson meg kollegina, de a kisasszony elég csúnyán megfázott. Mint a háziorvosa kötelességemnek éreztem, hogy megvizsgálom. Persze értesítettem volna önt – mondta mosolyogva, mire Anyu csak bólintott és kiment. – Te nem szóltál, hogy ide jössz iskola helyett? – fordult felém azonnal.

- Nem. Igazából még én is csak út közben döntöttem el – mondtam vállat vonva. – Köszönöm szépen, bár most egy hétig tuti ágyban kuksolok, majd – fintorogtam. – És persze a családomnak sem mondok semmit a dolgokról – ígértem meg automatikusan.

- Jól is teszed. Komolyan. – mondta, bár kicsit szigorúbban nézett rám, mint eddig. – Most meg mi van? Nem kellene nevetned, ez tényleg nagyon komoly, és fontos dolog – mondta fejét csóválva, mivel egyszerűen kirobbant belőlem a kacagás.

- Maga tényleg olyan, akár az apám – vigyorogtam lábaimmal a kis fiókokat rugdosva. – Sőt, még jobb is, mint Rob. Mármint maga nem veszi semmibe, amit gondolok, és hajlandó meghallgatni engem még akkor is, ha nem teljesen az, aminek lennie kellene. Szóval… Mikor fognak feltálalni, amiért túl sokat tudok? – kérdeztem nevetve.

- Hm… Had gondolkozzam. Az még talán várhat egy kicsit. Persze nem annyit, kezdek éhes lenni – mondta vigyorogva, bár mélyet sóhajtott. Szinte tudtam, hogy beszívja illatom. – Tudod, sosem tartottalak büdösnek, csak… Vagy ellenállok, és úgy teszek, mintha kellemetlen illatod lenne, vagy bántalak. Sosem hittem volna, hogy nehezemre esik türtőztetni magam egy emberrel szemben, aki ráadásul az egyik legjobb barátom – mosolygott.

Bár vámpír volt, és bár nem bóknak szánta szavait nekem mégis jól estek. Jól esett, hogy vonzódik felém, nem csak úgy tekint rám, mint valami… Ételre. Olyanra, amibe bármikor beleharaphat, ízlelgetheti. Még, ha nem is olyan erős a vonzalma, mint az enyém, de akkor is létezik, és ez sokat jelentett számomra. Úgy éreztem, hogy alvajáró vagyok, aki felébredt egy szörnyű, kételyekkel teli álomból, hogy aztán bonyolult, kiszámíthatatlant, mások számára nem létező, titkos, veszélyes világba csöppenjek, ami ezen túl nem csak a képzeletemben, de a valóságban is létezett. Szerettem volna még hosszú időre magaménak tudni az ébredés kellemes bódultságát. Megőrizni a tudatlanságom előnyeit, amíg még lehet, hiszen hamarosan már megtudhatom a legsötétebb részleteket is. Remélem.

11. fejezet – Painful Pause – Fájdalmas Szünet

Alighogy kiléptem a kórház ajtaján valami kényelmetlen, rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy megváltozik az életem, és egy kicsit bántam is, amiért igazat mondtam. Ha nem mondom meg a véleményemet talán nem is fájt, volna annyira az igazság. Összeszorítottam fogaimat és már majdnem visszafordultam, mikor erőt vettem magamon. Tudtam, ha visszamegyek egy életre, megbánom. Így hát siettem haza amilyen gyorsan, csak tudtam. Párszor így is megbotlottam, és majdnem orra buktam. Szörnyen festettem mire hazaértem, kócos és zilált voltam, ziháltam a kimerültségtől, habár nem értettem miben fáradtam el. Spirit készítette az ebéden, gondoltam, mivel ő szokta mikor Anyu, túlórázik, illetve délutános. Meglepődtem mikor Olyviát találtam a konyhában.

- Te meg mit keresel itt? Hol van Spirit? – kérdeztem értetlenül kabátom gombolgatva. Cipőmet a bejáratnál lerúgtam. – Miért te főzöl, és mi lesz ez egyáltalán? – húztam fel orrom fintorogva.

- Spagetti – mondta egyszerűen, majd megrántotta vállát. – Nem tudom, ma még nem ért haza, de már utána küldtem Anthonyt. Gondolom, addig főzök, mivel éhesek lesztek – mosolygott.

Csak bólintani tudtam, amikor kimondta fia nevét. Zsigerből utáltam azt a fiút, és volt egy rossz érzésem vele kapcsolatban. Nem szóltam csak bejelentettem, hogy nem vagyok éhes. Felmentem a szobámba, és anélkül, hogy rendbe hoztam volna magam hanyatt dőltem ágyamon, behunyva szemeit. Átgondoltam mindazt, amit a kórházban hallottam. Feltétel nélkül hittem neki, bár az agyam egy kis része tiltakozott, de közelében még az is megadta magát. Utáltam hazudni, bárkiről is legyen szó, de ebben az esetben kénytelen voltam. Kötelességem volt megtartani a titkot, amit rám bízott. Hirtelen kopogtak, és ez teljesen kizökkentett gondolatmentemből.

- Tessék – leheletem, így örültem, ha meghallja.

- Csak én vagyok kicsim – nyitott be Robert, halvány, aggódó mosollyal. – Olyvia mondta, hogy nem nézel ki valami fényesen. Gondoltam megnézlek. Most értem haza.

- Köszönöm, nincs semmi baj, csak párszor megcsúszta a jeges úton – szabadkoztam fejem rázva és fel is, ültem, majd felálltam. – De megyek is zuhanyozni. Utána megyek enni, jó?

Mosolyogva rábólintott, majd el is ment. A szekrényemhez léptem, majd hosszas kotorászás után száraz, meleg ruhát kerestem és hajgumit. Amikor megfordultam megint láttam azt az elsuhanó árnyat. Tényleg kezdek megijedni, bár hülyeség az egész. Lehet, hogy csak Carlisle az. Elmosolyodtam, majd gyorsan rendbe is hoztam magam. A nővérem az este folyamán sem került elő csak éjfél körül érkezett meg, Anthonyval. Szörnyen nézett ki, ruhája elszakadt, világos bőrét kék-zöld foltok, véraláfutások tarkították. Beletelt néhány percbe, mire felfogtam a helyzetet. Mostohatestvéremhez rohantam, és pólójánál fogva teljes erőmből behúztam neki egyet. Az elsőt követte a második, majd a harmadik. Arra eszméltem, hogy kapok egy pofont, mire ismét megütöttem, lendületesebben. Hirtelen két erős kar húzott el tőle, és valaki mellkasának ütődött hátam. Robert illatát éreztem magam körül, de dühöm nem lankadt egy pillanatra sem.

- Mit műveltek? – kérdezte szigorúan a leékező Olyvia, de csak lenyalintottam szám szélén kiserkenő vérem. – Te jó Isten, mi történt veletek lányok? – kérdezte, majd egyből nővéremhez rohant…

Elmagyaráztuk a dolgokat, és apa szívest-örömest dobta ki Anthonyt. Ezek után már békésen aludtam. Most, hogy rájöttem, Carlisle-lal kapcsolatban minden állításom igaz volt, kivéve, hogy bántana engem, már tudtam aludni. Spirit velem aludt aznap éjjel, ami mindkettőnkre jól hatott. Míg el nem aludtam hallgattam egyenletes légzését, halk szuszogását. Nagyon nehezen aludtam el, de végül hasamra fordultam és átkaroltam szeretett nővéremet. Ismét éreztem, hogy beáramlik az ablakon a hideg levegő. Nem izgattam magam, sejtettem, hogy ki lehet. Mégis kicsit megremegtem, mikor valaki megsimította hátam. Mélyet sóhajtottam, és felemeltem kezem, hogy megérintsem, de a levegőt tapintottam. Oldalra döntöttem fejem, hogy óvatosan ránézhessek, mikor két vérvörös szempárral találtam szembe magam. Mielőtt ösztönösen sikítottam volna gyorsan, beharaptam szám. Halk morgást hallottam a szempár tulajdonosától, mikor valami bársonyos, puha, szőrnek látszó dolog hozzámért. Beletelt egy kevés időbe, mire rájöttem, hogy haj volt. Ilyen puha hajjal még sosem találkoztam. Gyönyörű tű egyenes, tejföl szőke haj volt, ami meg-megcsillant a holdfényben. Gyönyörű lehetett ebben biztos voltam, mégis annyira féltem, hogy nyikkanni sem bírtam. Nagyon jó illata volt, mint a fenyőnek, és a száraz fának, mégis érezhető volt a vér szaga, ami felfordította gyomrom. Tarkómon az apróbb szálakat felállította a beáramló hideg szél. Az ablak megint nyitva volt. Ekkor jöttem rá, hogy nem Carlisle volt az, aki a szobámban járt annyiszor. Egy idegen vámpír, ha ugyan tényleg az volt – rám, a családomra vadászott. Nem hagyhattam, hogy bántsa őket. Legalábbis a szüleimet és a nővéremet nem. Lejjebb nyúltam, és megmarkoltam a villanykapcsolót. Két lehetőség volt. A szörnyeteg vagy mit sem törődik a fénnyel, és itt helyben végez mindkettőnkkel, vagy – ha több sütnivalója van, és uralkodni tud ösztönein - elmenekül és visszatér, ha védtelenebb leszek. Nem tudtam mitévő legyek, csak erősebben markoltam a kapcsolót, tettre készen.

Végül mégsem nyomtam le. Kocsiajtó csapódását hallottam a ház előtt, és mikor jobban megnéztem volna, fény felé forduló vámpíromat az eltűnt. Megérezhetett valamit, ami menekülésre késztette. Legszívesebben felálltam volna, hogy az ablakhoz rohanjak megnézni, ki csalogatta el támadómat. De nem mertem. Moccanni sem tudtam annyira megrémített a félelem. Végül testem megadta magát, és sírni kezdtem.

Reggel nagyon nyúzott voltam, és úgy voltam az egész esti rémséggel, hogy csak álmodtam, míg meg nem láttam az ablakpárkányon egy női tenyérnyomot. Mintha alvadt vér nyomai rajzolták volna ki a szabályos tenyér alakú mintát. Eldöntöttem, meglátogatom Carlisle-t és elmondom neki mit is, láttam. Talán meg tudja magyarázni, elvégre fajtája béliről van szó. El is döntöttem, hogy közvetlenül reggeli után bemegyek hozzá. Elvégre igazolásom van egész hétre. Bár nem gondoltam, hogy egyszer sem megyek be a hét alatt, az Rikkinek is feltűnne.

Spiritet hagytam aludni, megérdemelte szegény, és összeszedtem magam. Lementem reggelizni, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy bármi lemenne a torkomon. Pláne amikor arra a tenyérnyomra gondoltam, vagy a vérvörös szempárra. Utóbbitól egyszerűen kavargott a gyomrom. Akárki is volt a „támadóm” biztosan tisztában volt vele, hogy nem vagyok egyedül, illetve, hogy azaz én szobám. Kicsit aggasztott azért, hogy mi lesz ezek után, hiszen a szörnyeteg ismerte a nővérem illatát is. Nem hagyhatom, hogy rá is vadásszon.

- Kicsim. Egyél, ott a pirítós előtted, ki fog hűlni – mondta Anyu, mikor Robert meglegyintgette előttem tenyerét. – Hagyd már, biztosan elgondolkozott. Nem kukult meg.

- Csak vicceltem, na – morgott Rob frissen szerzett borostája alatt. Ezzel a kis kiegészítővel elég sármosan festett, és ez Anyunak is feltűnt, szerencsére. – olyan bogaras lettél mióta elmentem.

- Aha – mondtam oda sem figyelve. Legalábbis látszólag. Pedig mindent kiszúrtam. Rikki gondterhelt arcát, Apám összetört kifejezését. Nehéz lehetett neki, most, hogy minden álma összetört egy pillanat alatt.

Este még hallottam, mikor beszélgetnek odalent. Robert kidobta Anthony cuccait és őt magát, majd Olyviával megbeszélte a dolgokat. Természetesen a fia nélkül nem volt hajlandó maradni. Szerette Apámat, de a fia fontosabb volt. Összepakolt, fájdalmas búcsút vett családomtól és elment. De biztos voltam benne, hogy még látom valamikor. Csak éppen azt nem tudtam mikor.

Hamar felálltam az asztaltól, és már léptem volna ki, mikor Rikki felhozta azt a tegnapi kényes témát.

- Mit kerestél tegnap Dr. Cullen irodájában? Nem tudtam, hogy körzeti orvosként is rendel – mondta szigorúan fejét csóválva. – Tudod, hogy nem szeretem, ha hiányzol az iskolából. Főleg nem a tudtom nélkül.

- Ugyan, csak egy nap volt. Muszáj volt beszélnem vele egy fontos dologról. De többé nem lesz ilyesmi, ígérem – mondtam, bár már akkor tudtam, hogy ezt lehetetlen teljesíteni. Elvégre meg kell beszélnem Carlisle-lal a dolgokat részletesebben. – szeretlek Anyu, de most rohannom kell.

Csak pislogott utánam, majd vállat vont és visszafordult Robhoz. Végigszaladtam a főutcán egyenesen a kórházba tartottam. Tudtam, hogy ha odamegyek biztosan, elkésem, hiszen elég messzi van. A parkolóhoz érve kifújtam magam, és körbenéztem. A fekete Mercedes nem volt ott. Csalódottan fordultam meg, majd elindultam az iskola felé. Egész nap morcos hangulatban voltam, de még Alice-t, vagy Edwardot sem találtam meg. Nem létezik, hogy egyszerre legyenek betegek. Aztán végre megfejtettem. Terra válaszolt ki nem mondott kérdésemre. Méghozzá óraközi szünetben, mikor a tekintetemmel folyton őket kerestem.

- Cullenék mostanában nem fognak bejönni. Napos időt jósolnak az államban. Tudod, Alice Cullennek súlyos napallergiája van, és Jasper nem mozdul mellőle olyankor. Egyikkőjüknek sem kell bejönni. Mázlista az, akinek orvos az apja – magyarázta kis felháborodással. – Edward Cullen pedig betelefonált, hogy torokgyulladása van és kezdetleges tüdőgyulladása is.

- Oh, értem – bólintottam pedig már egy jó ideje nem figyeltem arra, amit Terra locsogott nekem. Pillantásom az ablakra esett, és születésem óta először, egy érthetetlen okból kifolyólag átkoztam a napot. Azt kívántam bárcsak soha fel ne kelt volna, hogy így süssön ránk. Bárcsak zuhogna az eső, villámok dörögnének a fejem felett.

Végül fejem a padra hajtottam, és lehunytam szemeim. Magam elé képzeltem a doktor gyönyörű arcát, ahogy meg-megcsillan a halvány villanyfényben. Magam előtt láttam tökéletes mosolyát, ahogy üdvözöl, vagy a nevemet mondja. Mélyet sóhajtottam, és megrázva fejem arra gondoltam keserves napok lesznek ezek, amik még rám várnak…

Igazam is lett. Hétvégén már képes lettem volna elindulni gyalog, hogy megkeressem a Cullen házat. Aztán elvetettem. Úgysem találnám meg, meg aztán egy vámpírcsalád biztosan nem ok nélkül nem jött be a városba. Viszont az ablakpárkányról a tenyérnyom nem kopott le, akárhogy is próbáltam lemosni. Olyan volt, mintha valaki szánt szándékkal nyomta volna meg, hogy direkt ott maradjon. Mutatóujjammal lassan körberajzoltam a nyomot, majd kikönyököltem az ablakba. A hegyeket néztem a távolban. Vajon most a hegyekben vannak? Megráztam fejem. Nem értettem miért gondolok folyton rájuk. Pontosabban csak egyvalakire, de őrá a nap huszonnégy órájában. Elegem volt ebből a tehetetlen érzésből. Nem tudtam, mit érzek, de azt igen, hogy nem érzem jól magam emiatt. Változtatni akartam, de nem tudtam, hogyan, vagy min. Hiszen, hogy is változtathatnék olyasmin, amit nem is ismerek. Idegesen tördeltem ujjaim, ahogy bezártam az ablakot. Elég volt most a látogatómmal törődni, nem fért bele, hogy bárki iránt legyenek megfejthetetlen érzelmeim.