5. fejezet – Nightmare – Rémálom

CARLISLE CULLEN

Csendben utaztunk tovább. Óvatosan vezettem, nem volt rá semmi szükségem, hogy bajba keverjem szegény lányt. Főleg most, hogy tele voltam kételyekkel. Yvonne furcsa volt számomra. Bár már képes voltam semlegesen viselni egy ember közelét az ő illata mégis mámoros érzést keltett bennem.

Nem volt rossz illata, sőt! Felidézte bennem a rég múlt éltemet, mikor még ember voltam. Az illata hasonlított a frissen sült kenyérre mégis friss volt, akár az eső utáni reggel. Hajából a húsos, érett cseresznye szaga áradt, különös mód finomnak hatott. Hirtelen letekerte az ablakot és kihajolt, így felém sodorta a szél illatát. Azonnal visszarántottam és felhúztam az üveget.

Egy darabig csak néztem rá. Értetlen, sugárzó kék szemeiben kutattam, mire is gondolhat, miközben próbáltam magyarázatot keresni. Végül nagy nehezen kiböktem valamit.

- Kérlek, ezt ne… Nem szeretem, ha huzat van, megfájdul a fejem – mondtam automatikusan. Elég ésszerűen hangzott, míg nem kezdett ellenkezni.

- Na persze! Ki sem állhatja mi? Mondja meg inkább, hogy megbánta az egészet – morogta, majd sóhajtva fordult el. Megsértődött. Csak mosolyogtam rá, hiszen annyira ártatlan emberi lény volt. – Tegyen ki a saroknál! Majd stoppolok.

- Még, mit nem? – hüledeztem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire haragszik. Mégis rágyorsítottam, ha netán ki akarna ugrani. Végig arcát figyeltem, tudtam, hogy elég jók a reflexeim, mintsem balesetet okozzak. – Ez a legbutább ötlet tőled, Yvonne!

Csak csendben duzzogott, bár többször láttam, hogy készül visszavágni. Mélyet sóhajtottam, majd oldalra nyúltam a sebváltó felé. Félreértette mozdulatom és azonnal elvörösödött, miközben elhúzódott. Halkan kuncogtam, nagyon vicces helyzet volt.

- Nem akarom kihasználni a helyzetem – mondtam, majd felmutattam bal kezem. – Látod, nekem már van feleségem, és nagyon szeretem őt.

- Ez hazugság! Maga nem szereti a családját! Folyton csak költözteti őket, nem hagyja őket normálisan élni! Egy barátjuk sincs, mert maga úgy intézte a dolgait! Hogy lehet ilyen szörnyű apa valakiből? – háborgott, mire csak bámultam rá. Nehezemre esett döbbenetemet leplezni, és indulataimat visszafogni. – Lefogadom, hogy idők kérdése és Edwardék intézetben fognak kikötni, mert maga elválik a feleségétől.

A fékre léptem oldalra rántva a kormányt. A fekete Mercedes megpördült az úton, majd megállt a hóban pár centire egy fenyőfa vaskos törzsétől. Nem csatoltam ki övem csak fél oldalra fordulva bámultam rá.

Mellkasa fel-le járt, miközben zilált. Tág pupillákkal bámult maga elé, körmeit a bőrülésekbe mélyesztve. Nagyon megijedhetett. Óvatosan felé nyúltam, hogy megvigasztaljam, de remegve elhúzódott, majd kicsatolva magát kinyitotta az ajtó.

- Kérlek… Ne haragudj – suttogtam remegő lábait látva, majd megérintettem ujjait. Halkan felnyüszített, majd elfutott. Még éreztem könnyei sós illatát, é láttam néhány hóba hulló cseppecskét.

Ramatyul éreztem magam, már amennyire tudtam. Kiszálltam, majd gondosam bezárva az ajtókat pokróccal egyik vállamon indultam megkeresni. Nem akartam használni a rendelkezésemre álló sebességet. Tudtam, hogy még jobban kikészítené. Emberi léptekkel haladtam a hóban, miközben az újra hullani kezdett, betakarva vállaim. Hirtelen megtorpantam.

Nem értettem, miért kell egyáltalán megtalálnom Yvonne-t. Ő rohant el, biztosan tud vigyázni magára, másrészről pedig nem vagyok az apja. Mégis…

Valami féle erős vonzalom kötött hozzá, ami mardosott belülről. Sugárzó kék szemeinek emléke bántott. Olyan ártatlan és védtelen volt, mint bármely más halandó lény. Csodálatos volt. Kiállt magáért, képes volt elmondani azt, ami őt bántotta, én meg ostoba módon megrémisztettem. Biztosan dühös rám, azt hiszi bármikor meghalhatott volna, pedig az egyetlen dolog, ami megölhette volna, az én vagyok.

Mellettem nagyobb veszélyben volt, mint bárhol máshol, holott én voltam a legtisztábban gondolkodó vámpír a családomból. Azt hittem sosem leszek képest elveszteni a fejem, pláne nem egy nőnél.

Yvonne más volt, mint a többi nő, mint a többi ember. Ő különleges. Volt benne valami, ami másban nem, de még nem jöttem rá micsoda. A vére illata teljesen megbódított, a rendelőben, és nemrég az ablaknál is. Biztosan finom lehet…

Hirtelen tértem magam ábrándozásaimból, és szánalommal gondoltam magamra. Nem hiszem el, hogy úgy gondoltam arra a lányra, mint egy… Ételre. Undorító, gusztustalan dolog volt. Tudtam, hogy hamarosan vadásznom kell, hogy tényleg ne bántsam.

Addig is meg kell találnom, hogy ezt más se tehesse meg. Mély sóhaj szakadt fel torkomból, miközben lazán hajamba túrtam. A szőke tincsek könnyedén visszalibbentek eredeti pozíciójukba. Lassan megmozdítottam orrom, ahogy a levegőbe szagoltam. Több száz illat csapott meg; fenyő, ánizs, ibolya, és azaz ismerős kábító illat.

Mosolyra húztam ajkaim, majd halk léptekkel megindultam egy fa felé. Amikor odaértem lassan kopogtam párat a fa törzsén és leguggoltam mellé. Ott gubbasztott, vállai remegtek, fejét térdeire hajtotta. Karjai lábai között a porban feküdtek ujjaival kis félköröket írt le. Ebben a helyzetben nagyon szeretni valónak tűnt, ugyanakkor sajnáltam is.

Óvatosan megérintettem felkarját, amire nem reagált. A félelem kiült arcomra, habár tudtam, nem voltam képes bármit tenni ellene. Kicsit megráztam, de erre sem kaptam reakciót. Aprót nyeltem, majd közelebb hajoltam mellé dőlve, majd lassan ölembe húztam haját simogatva. Erősen karoltam, féltem, hogy megfázik, elvégre eléggé latyakos volt a föld alatta.

- Sajnálom, Yvonne. Nem akartalak megijeszteni – suttogtam fülébe, ahogy ügyesen elhúztam haját. – Figyelj, tudom, hogy a barátaid meséltek neked rólam, de ez csak pletyka. Én nagyon szeretem a családomat, és mindent megbeszélek velük. Képtelen lennék semmibe venni az érzéseiket.

- De hát… Eljöttek. Elhozta őket, kiszakította a baráti körből, és új helyen kell folytatniuk a sulit – motyogta cérnavékony hangon, ezért lassan arcát simogattam. – Én tudom milyen, mikor a szülők inkább saját magukat nézik a gyermekeik helyett. Apám elhagyott minket, és most visszajött egy másik nővel az oldalán. Nagyon rossz érzés, kérem, könyörgöm, ne tegye velük ezt. Nagyon rendesek, megérdemlik a szeretetet.

- Tudom – bólintottam, majd fejére hajtottam enyémet. Éreztem mellkasomon szívverését, és a csöndben lassan számolni kezdtem a dobbanásokat. – Baj van a szíveddel? Eléggé lassú a légzésed – mondtam sóhajtva.

- Nem, semmi csak néha ok nélkül megszédülök – mondta, mintha természetes dolog lett volna. Elővette öngyújtóját, de kis habozás után visszacsúsztatta zsebébe. – Jah tényleg, maga elcsórta a cigimet – morgott.

Csak megcsóváltam fejem, majd megfogtam kezeit, és tenyereimbe zártam őket. Körmei hosszúak voltak, gyönyörűen sminkelve, de a mellette lévő bőr eléggé ramatyul nézett ki.

Lemondóan sóhajtottam, de végig mosolyogtam. Néha feljebb fészkeltem ölemben, nem hagyva, hogy elaludjon. Visszagondoltam az elmúlt fél órára. Azt hittem történt vele valami és többé nem látom, nem érezhetem finom, mámoros illatát. Ez a tény megrémített. Nem akartam elveszíteni ezt az ártatlan emberi lényt. Ő volt az egyetlen – itt tartózkodásunk óta -, aki képes lett volna valaha is rájönni kilétünkre. Ezt még nem lehetett, soha nem lehetett.

Csapdába csalhattam volna könnyű szerrel, hiszen csak ember volt, viszont biztos voltam benne, hogy ha megtudná, csak sírva engedné, hogy megöljem.

Torkomban gombóc nőtt, amikor erre gondoltam. Ha megtenném, minden gátlásomat levetkőzném, és többé nem lenne, ami emberivé tenne. Nem akartam teljesen szörnyé válni.

Nem óvakodtam, vagy őt féltettem, én magam féltem. Féltem attól, hogy végül azzá válok, akivé nem akartam soha. 1663 óta képes vagyok megállni, sosem hittem volna, hogy jobban tudok szenvedni 300 évvel később, mint akkor. Ez az első eset, hogy nem bízom meg magamban és ez aggasztott. Mintha csak álmodnék, mindig ettől rettegtem, ez volt álmatlanságom rémálma.

Yvonne lassan szuszogott karjaiban. Végül mégis képes volt elaludni, bár így nagyobb az esélye, hogy megfázik. Elhatároztam, hogy megóvom magamtól, ha kell. Az semmire sem lenne megoldás, ha elmenekülnék. Megpróbálom kontrollálni magam, akár létem árán is. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen nagyszerű emberi csoda megszakítsa teljes, minden értékű életét egy ilyen szörnyeteg létezése miatt, mint én vagy a családom.

Az ember élete rövid, néhányan ki sem képesek élvezni azt. Valaki csak azon törekszik, hogy megtalálja az értelmét. Egyszer egy olasz vámpír azt mondta nekem, hogy az ember azért él, hogy minket tápláljon. Ez hazugság volt. Ezek a csodálatos lények megérdemlik, hogy átéljék ezt a rövid időt, ami kijutott nekik.

Miközben Yvonne kicsi, karcsú, törékeny testét tartottam, hogy kialudhassa magát, elhatároztam magam. Soha, örök létem egyetlen órájában sem fogok bántani, még szavakkal sem, egyetlen embert sem. Mindet megmentem, akit csak tehetek. Ha kell… Hajlandó vagyok átjuttatni őket az örök álom birodalmába, de soha többé nem fogok szenvedni, látni egyetlen csodálatos teremtményt sem…

Talán… Ezért kaptam esélyt a további létezésre?

6. fejezet – A night in Manchester – Egy éjjel Manchesterben

Egy réten álltunk. Csak ő és én. Arany szemei most sötétek voltak, de ugyan azt a kedvességet árasztották, mint eddig. Meleg idő volt, New Hampshire-hez szokatlan módon, de ő mégis az árnyékban állt, téli öltözetében.

Furcsán néztem rá, szólásra nyitottam szám, de hang nem hagyta el torkom. Hátra lépett egyet, mintha menekülni akarna, de felé nyújtottam kezem.

A kedvesség lassan átváltott kínlódásba, majd lassan felemelte kezét. Mielőtt ujjait elérték volna a nap sugarai, visszahúzta azt.

Felé léptem, de megtorpantam, mikor ujjaim hegyét érintették a fűszálak, és megvágták a vékony bőröm. Kiserkenő vérem szaga eljutott hozzá, mire rám vicsorgott. Hosszú, éles metszőfogai tökéletesen látszottak, és ez megrémített. Óvatosan hátraléptem, mikor morogni kezdett. A következő pillanatban, már elborították szemeimet a szikrák, és éles fájdalom nyilallt jobb vállamba. Éreztem, ahogy a vér kiáramlik a testemből, hogy jóllakhasson…

Riadtan, zihálva rántottam el hátam az üléstől, mely már átvette testem melegét. Szemeim kicsit könnyesek voltak, és nem mertem oldalra nézni. Beletelt egy percbe mire felfogtam, hogy a kedves doktorral Manchesterbe tartunk, és, hogy volt egy kis nézet eltérünk. Amikor felsejlett előttem, hogy a karjaiban aludtam elpirultam. Jobbnak láttam, ha nem mentegetőzök, attól csak még kínosabb helyzetbe sodornám magam.

- Felébredtél? Rosszat álmodhattál eléggé furcsákat, motyogtál, és egy darabig vergődtél is – mondta halkan, mire óvatosan rápillantottam. – Remélem nem bánod, hogy nem ébresztettelek fel.

- Nem, nem dehogy. Legalább kialudhattam magam – mosolyodtam el halványan, habár szemeim előtt lebegtek azok a rémes fogak, amelyeket álmomban láttam. Nem értettem miért álmodom vele mindig, de ami jobban aggasztott, hogy sosem volt ember. Mindig ugyan az a rémes szörnyeteg: vámpír. – Öhm… Sajnálom az előbbi hisztimet. Mostanában nyűgös vagyok kissé. Talán az álmaim az oka.

Csak bólintott, de óvatosan nyúlt előre és kapcsolta be a fűtést. Nem tudtam, honnan veszi, hogy fázom, bár kissé tényleg hidegebb volt a megszokottnál. Feltűnt, hogy a rádióban CD szól a megszokott adás helyett. Dr. Cullen valóan egy igazi jól nevelt úriember volt, ha szerette a klasszikusokat, bár autóba választhatott volna mást is. Olyan, mintha… Nem is a huszadik században született volna.

Lassan oldalra pillantottam az idő másodperce alatt végigmérve. Egyenes tartása volt, még egy orvoshoz képest is, de a bőre betegségéről árulkodott. A porcelánszerűségével semmi baj sem volt ellenben a fehérségével. A szeme alatt húzódó lila foltok még inkább arra a következtetésre adtak indokot, hogy a férfinak valami súlyos, talán gyógyíthatatlan betegsége van.

Ahogy egyre jobban kezdtem megismerni őt, rájöttem, hogy sajnálom őt az egyik oldalról. Sajnálom, hiszen nem is ismerik és esélyt, sem adnak neki, miközben olyannyira jóravaló, erős teremtés, hogy gyűlölni vagy nem szeretni nem is lehet. Nem szeretni… Ez megnevetetett. Vagyis valamilyen szinten én is szeretem…

Másik oldalról felnéztem rá. Ennyire kedves ember, megértő, segítőkész miközben haldoklik. Felnéztem rá, amiért ilyen erős tudott lenni. A tekintete sosem árulkodott arról, hogy szomorú lehet… Mindig csillogott és vidámságtól sugárzott.

Ez volt az a férfi, aki hirtelen felbukkant az életemben, de nem azért, hogy felkavarja azt. Vagyis, de! Pontosan azért jött, viszont semmi rosszat nem követne el soha. Azért jött, hogy szebbé, boldogabbá tegye az életemet, és én el is fogadom ezt, feltétel nélkül.

- Alkonyodik – mondta hirtelen kizökkentve a csodálatából. – Remélem nem gond, ha csak későn viszlek haza – mondta elmosolyodva, majd felhúzta az ablakot. – Ha gondolod, visszafordulhatunk, és máskor elhozlak.

- Nem köszönöm. Már így is többet tett értem a kelleténél – mondtam halkan, majd farmeremmel babráltam. – Nem szükséges megvárnia, nyugodtan hazamehet, ha kitett engem. A családja biztosan várja már.

- És mégis, hogy mennél haza? – nevette el magát. – Ha jól sejtem kicsit hiányos terved volt. Ne aggódj egyáltalán nem vagy útban nekem, sőt legalább más emberek társaságát is élvezhetem. Ritkán töltök ennyi időt más személyekkel. Még kollegákkal sem beszéltem még ennyit.

Hamarabb odaértünk, mint gondoltam volna. Talán ez annak is köszönhető, hogy sosem néztem a műszerfalra, holott több mint a megengedettel mentünk. Első dolgom volt, hogy felkeressek egy bevásárlóközpontot, de ragaszkodott, hogy velem tart. Rávett, hogy belékaroljak, miközben bevásárlókocsit tolva magam előtt haladtunk előre. Csodáltam, hogy szinte mindenki minket bámul, aztán megvilágosodtam. Dr. Cullen gyönyörű volt, akárhonnan is néztük, és öreg is hozzám képest. Hirtelen megtorpantam egy ajándékbolt előtt.

- Bemehetnék ide? – mutattam a kirakatra, mire mosolyogva bólintott, és szavaim alapján cselekedtem. Hamar kijöttem, de nem üres kézzel. Néhány szépen becsomagolt ajándékkal. – Ha gondolja, kihasználhatja az alkalmat és meglepheti a szeretteit.

- Köszönöm, de pontos terveim vannak ajándékozás terén – nevetett kedvesen, majd ismét karját nyújtotta. Mivel fáztam elfogadtam, de nem lett melegebb. – Hm… Meghívhatlak egy vacsorára? Hiszen nem is ebédeltél.

- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Mellesleg éhes sem vagyok – motyogtam értetlenül, bár zavart, hogy ma már sokadjára van igaza. – Bár jobban szeretek magamnak gondoskodni élelmiszerről.

Csak megrázta fejét, majd gyöngéden húzni kezdett egy étterem felé. Zavartalanul leültetett, majd étlapot nyomott kezembe, hogy válasszak. Valami egyszerűt akartam, de mire felocsúdtam már rendelt is helyettem. Amikor kihozták az ételt az hatalmas adagnak tűnt, és csak döbbenten pislogtam.

- Ugye viccel? Ha ezt megeszem, két hétre jóllakom – nevettem, de felemeltem villám. – Köszönöm szépen. Ön nem eszik doktor úr? Ön sem evett már elég régóta. Ha nem eszik rendesen meg fog betegedni, és az ebben az évszakban nem túl kellemes. Főleg a munkáját tekintve.

- Diétázom, nem ehetek meg bármit, és már hozzászoktam a túlórák miatt – mosolygott kedvesen, majd biccentett. – Igazán nincs mit, jó étvágyat – tette hozzá, ahogy arcom fürkészte. – Mióta dohányzol? – kérdezett rá végül.

- Nem tudom. Nem régóta úgy egy éve, de lehet, hogy megvan másfél – vontam vállat, majd lenyeltem a következő falatot. – Mennyien mondták, hogy ne szokjak rá, mert hajlamosabb leszek a daganatok kialakulására és semmi bajom. De… Ugye nem fogja elmondani a szüleimnek? Tudja az apám csak most jött vissza, nagyon hosszú idő után és nem akarom, hogy még jobban megromoljanak a dolgok a családban – mondtam sóhajtva.

- Értem, bár… Miért nem szoksz le? Abban igazuk van, hogy minél fiatalabban kezded, annál hajlamosabb leszel a rákokra – mondta halkan, majd köhintett. – Sajnálom, nem akartalak kioktatni, csupán megjegyeztem. Tudod… Annyit mesélsz az életedből, és én csak irigykedem. Annyira mázlista vagy – suttogta csillogó szemekkel.

Nem hoztam fel, hogy miért, vagy egyéb kérdéseket, csak némán ettem, majd mikor végeztem, ismét megköszöntem és megtöröltem számat. Hatalmas mosollyal fizetett. Láttam, hogy valóban büszke rá, hogy örömet szerzett nekem és ez nekem is jól esett.

Továbbhaladtunk a következő megálló ismét egy bolt volt, de most kisebb, mint az előző. Annyit beszélgettünk a dohányról, hogy muszáj volt vennem egy gyenge változatot. Nem gyújtottam ugyan rá, nem tudtam, hogy kezeli a füstöt. Az egyik barátnőm például allergiás rá.

Hamar megvettem mindent, amit akartam, de gondoltam jót fog tenni egy kis pihenő a visszaút előtt. Ezért is telepedtünk le egy szökőkút szélére. Sokszor megnevetettet csupán egy-egy szóval. Megbeszéltem vele, hogy naponta bemegyek hozzá a kórházba és az ebédszünet egy részét is vele töltöm, amikor csak lehet.

Egy nap alatt közelebb éreztem magamhoz, mint azokat a barátaimat, akiket már évek óta ismerek. Vállának dőltem a világos utcán, nem érdekelt ki látja, ki nem. Egy pillanat alatt megcáfolta a tényt, miszerint nem szereti a családját, és csak magára gondol. Én láttam benne a valódi embert, aki igenis törődik fajtársaival, és képes háttérbe helyezni saját épségét, ha megmenthet másokat.

Szeretet… Ha nem is erős, behatárolható szeretet, mégis érezhető. És én éreztem ezt a furcsa szeretetet. Előbbre helyeztem, mint a saját barátaimat, családomat vagy bárkit a világon. Nem voltam szerelmes, az távol állt tőlem, de határozottan vonzódtam a mellettem ülő férfihoz. Teljesen megbűvölt, habár meghatározhatatlan a bűvölet mivolta.

Abban az időben, amit aznap vele töltöttem ráébresztett arra, hogy sosem utáltam igazán, csak bebeszéltem magamnak. Amikor angyalnak tituláltam talán még enyhén is fogalmaztam.

- Lassan indulnunk kellene. Későre járhat – motyogtam miután befejezett egy valóban érdekes történtet a múltjával kapcsolatban. Kezdett megnyílni előttem és ez nagyon is imponált számomra. – Teljesen elvesztettem az időérzékem. Mondjuk, ha ilyen kellemes társasága van az embernek nem is csoda – mosolyogtam, majd nehézkesen felálltam.

- Persze, menjünk csak. Már régen ágyban lenne a helyed, ehelyett ilyen alakokkal töltöd az idődet, mint én – nevetett, de érezhetően komolyan mondta a mondat első részét. – Ugye tudod, hogy teljesen hazaviszlek? Ilyen éjjeli órákon nem tehetlek ki sehol – mondta még.

Furcsamód sokkal gyorsabban vezetett. Viszont most nem felejtettem el néha a kilométerórára pillantani. Elfáradtam ahhoz, hogy megemlítsem: túl gyorsan megyünk. Ugyanakkor jól is esett. Ébren tartott a félig lehúzott ablak. Végig őt néztem, bár ez őt egyáltalán nem is zavarta. Alakja még sápadtabbnak és halottabbnak tűnt valaha is az elmúlt idő alatt. Most jobban hasonlított arra a démonra, akit álmomban láttam. Éppen szemfogai nem voltak, de minden másban hasonlított. A véres ajkakat és a vörös, izzó tekintetet leszámítva. És Ő nem volt gonosz. Ez utóbbi az, amire az életemet tettem volna.

Hiszen egy gonosz démon nem lett volna képes egy lökött lánnyal beszélgetni az életéről egy gyönyörű, teliholdas, manchesteri estén.

7. fejezet – My home-made monster – Az én házi szörnyetegem

Valóban hazavitt. A szüleim és rokonaim már régen aludtak így úgy osontam fel, hogy ne ébredjenek fel. Elrejtettem a csomagokat, majd elmentem zuhanyozni és lefeküdtem aludni.

A fáradtság azonnal győzött és elaludtam viszont ezúttal sem volt békés álmom. Megint ugyan azzal a démonnal álmodtam, aki már egy jó ideje kísért. Csak forgolódtam, miközben az elmém szenvedett.

A démon Carlisle alakját vette fel. Kedvesen mosolygott, bár fogait nem engedte látszatni. Felém, nyújtotta kezét és én feltétel nélkül nyújtottam sajátom. Ismét visszahúzódott mielőtt megérinthetett volna. Közelebb léptem nem hagyva magam mikor megláttam tekintetét. Ezúttal aranybarna és meleg volt, de gondokkal telt. Figyelmeztetni akar. Feltűnt, hogy ajkai folyamatosan mozognak, de nem hallottam semmit. Jelezni akart, de nem értettem mire gondol.

Ahogy egyre közelebb értem tekintete csak változott. A következő pillanatban falnak ütköztem. Amikor lenéztem még feketén csillogtak szemei, de mikor felnéztem már vörösen izzott mind a kettő. Felfigyeltem rá, hogy ajkai véresek, viszont mikor a mellette álló alakra esett pillantásom megrémülten sikoltottam.

A nő én voltam, de nyakamon hatalmas seb tátongott, melyből folyt vérem. Hirtelen kaptam nyakamhoz, mikor ujjaim meleg folyadékot éreztek. Amikor bőrömre néztem az csöpögött a vértől. Ismét a tükörre néztem, de Carlisle már nyakamat karolta és bocsánatkérőn nézett rám.

Képtelen voltam ellenállni az aranybarna szempárnak, így automatikusan a tükör felé nyúltam. Kezem áthatolt rajta és sikerült megérintenem a szörnyeteget, aki kedvenc doktorom volt. Nem féltem tőle, abban a pillanatban mégis sírtam. Sírtam, mert nem akartam őt így látni. Ő nem ilyen volt. Normális ember volt.

Változott a kép és az erdőben voltunk, ahol délután is. Nem ölében ültem. A fának döntöttem hátam, ahogy testem zihált és néha görcsbe rándult. Fülemhez hajolt majd belesúgott valamit, de nem értettem mit. A következő pillanatban már bőrömet tépte fogaival.

Éreztem, ahogy pólómba beivódik meleg vérem, de ő nem ereszt. Mikor elhúzódik, mégis megölel és homlokon csókolt. Sikerült rájönnöm, ha a démon engem üldözött és nem nyugodott, míg véremet nem ontja. De nem fogom hagyni neki. Dr. Cullen felállt testem mellől, majd hozzám sétált. Megrázogatta vállaim miközben riadtam kiabált, de nem értettem. Csaj fejem rázogattam.

Megfejtettem, hogy figyelmeztetni akar valamire. Lehet, hogy csak a szörnyetegemről van szó, mégis olyan aggódónak tűnt. Féltett engem. Amikor meg akartam érinteni, hogy megnyugtassam elugrott.

Nem értettem miért ilyen furcsa, de zavart, hogy nem áll össze a kép. A történéseknek jelentőségük volt, de még nem tudtam micsoda.

Hirtelen riadtam fel álmomból. Rájöttem, hogy, amit vérnek hittem a saját izzadságom. Körbenéztem a szobán, mikor egy elsuhanó alakot láttam. Ezúttal komolyan megijedtem. A fejemre húztam a takarót és nem mozdultam, de nem voltam képes visszaaludni reggelig.

Álmosabban, mint valaha sétáltam le reggelizni. Sápadt is lehettem, mert Anya azt akarta, hogy feküdjek vissza. Anthony is a nyakamon lógott, bár erőm sem volt elzavarni. Végig az álmomon gondolkodtam. Nem értettem mire akar figyelmeztetni Dr. Cullen.

- Mit kérsz, kicsim? – kérdezte Rikki már vagy huszadjára, mire csak megráztam fejem. – De hát tudod, hogy nincs semmi ebédig és nagyon korán keltél…

- Lehet, de nem vagyok most éhes. Este remekül megvacsoráztam Dr. Cullen társaságában – mondtam, majd felálltam. – Elnézek a kórházba – roppantottam meg ujjaimat.

- Elviszlek – ajánlotta azonnal Anthony. Mivel apám erősködött így belementem, hogy vele menjek bár kelletlenül. – Azt hittem, mármint Rikki azt mondta, utálod a kórházakat – morogta, mire ráfújtam a füstöt. – Ha jót akarsz, szépen viselkedsz, és nem mondom el a szüleidnek, a tegnap történteket.

- Azt csinálsz, amit akarsz Anthony. Nem érdekelnek a hülye kis zsarolásaid. Akkor és ott vagyok Carlisle-lal, amikor csak akarok világos? Neked, vagy Robertéknek ehhez semmi köze.

- Oh, most már a keresztnevén is szólítod? – kérdezte dühösen. – Csak nem jártok vagy mi? Az a fickó öreg hozzád. Apáék el sem engedtek volna, ha tudják, hogy tegnap vele töltöd a napodat. Le tudom fogadni mit csináltatok, amiért ilyenkor jöttél haza. Biztosan lehúzódtatok valahol…

- Ebből elég, nem tehetek róla, ha féltékeny vagy. Van is mire. És ha együtt vagyunk, mi van akkor? Ő tényleg jól néz ki. Ráadásul udvarias és kedves férfi. Pont az ideálom – mondtam, mire csak összevonta szemöldökét.

- Szóval a szeretője vagy? – kérdezte, mire elvörösödtem. – Azt hitted nem tudom, hogy van felesége? Nem vagyok vak, láttam a gyűrűjét. Ne is reménykedj. Az ilyeneknek csak Arra kellesz. Jó néha egy kis finom puha husi, de sose hagyná ott a feleségét miattad. Nem érsz neki semmit – mondta nevetve.

Arrébb löktem, majd a fékbe tapostam. Kinyitottam az ajtó, majd kiszálltam és becsapva elindultam gyalog. Nem volt messzii a kórház így ez nem okozott problémát. Viszont az idegesített, hogy mostohatestvérem végig ott hajtott mellettem. Megkönnyebbülés volt beérni, majd azonnal felszaladtam és irodájában megvártam.

- Áh, szervusz. Ilyen korán? – kérdezte mosolyogva, mikor belépett. – Bocsáss meg, ha megvárattalak, csak egyre több a baleset a rossz idővel – mondta halkan, bár szemei a tegnapi feketéből aranyszínűre váltottak.

Felidézték bennem a tegnapi álmom, amikor a szeme aranyból feketére, majd vörösre változott. Nem bírtam tovább meg kellett vele beszélnem a dolgokat. Azért vele, mert ő volt álmom egyik fő gondja. Talán tudja a választ a problémáimra.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan, majd leültem az egyik székre. – Tegnap említettem, hogy rémálmaim vannak. Nos… Tegnap is az volt. Magáról álmodom. Az álmaimban ön egy szörnyeteg, aki a véremre szomjazik a másik pillanatban, pedig ugyan ez az ember, akit ismerek, de… Figyelmeztetni akar valamire, amit sehogy sem tudom meghallani – mondtam, majd lehajtottam fejem. Biztosra vettem, hogy bolondnak tart. Amikor felnéztem csak döbbenten sétált hozzám és simogatta meg hátam.

- Ez csak egy rossz álom, nincs semmi baj. Talán, ha elmeséled, ezt egy kollegámnak tud rajtad segíteni. Én sajnos nem tudok – suttogta kedvesen. – Talán, ha még mondanál valamit az álmodból – ült le elém.

- Nos… Mindig elhajol az érintéseim elől, és bár ön is próbál megérinteni mindig, meghátrál. Megharap valahol és hagy elvérezni, a szemei változnak, akár… a valóságban néha – motyogtam, bár nem szívesen idéztem fel. – Kérem, ha tudja, a megoldást mondja meg nekem – könyörögtem.

Mélyet sóhajtott, majd megfogta kezem és meg is, szorította. Szemeit lehunyta mintha önmagával vívódna, majd reménytelenül kinyitotta. Úgy döntött nem mondja el azt, ami eszébe jutott.

Észrevettem, hogy ablaka résnyire nyitva van és a hideg levegő, besüvít rajta. Szóval a hideg miatt borzongtam, nem pedig közelsége miatt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd felálltam. Jobbnak láttam távozni, bár még be akartam menni a könyvtárba, hátha találok valamit, ami megoldás problémáimra.

- Ha… Gondolod, írhatok fel altatót, vagy esetleg nyugtatót – mondta végül, majd ő is felállt. – Talán az megnyugtatna kicsit, hogy tudj nyugodtan aludni. Többet sajnos nem tehetek, nem tudom megváltoztatni az álmaidat. De… Ha úgy érzed, az alak az álmodban segítene, csak fogadd el, és ne hagyd magad – mosolyodott el.

- Így fogok tenni. Köszönöm a segítségét Dr. Cullen – mosolyodtam el, majd kiléptem tőle. Nem értettem mit jelent, hogy ne hagyjam magam. Talán beszélnem kellene a démonommal? De hát úgysem hall meg semmit. Hirtelen fordultam vissza irodájába, mint aki rájött valamire. – Mondja, ön hisz a természetfelettiben? Mármint a véletlenekben.

- Hm… a természetfelettiben nem igazán, ha a vallásomat nem tekintjük annak – mosolyodott el, bár ez most nem volt őszinte. – A véletlenben… Ezt már magam sem tudnám megmondani. Vannak véletlenek ez kétségtelen, bár a legtöbb dolog az akaratunk szerint változik. Később persze a döntéseinket megbánhatjuk, de a véletlennek ehhez köze sincs.

Megköszöntem, majd el is jöttem. Nem hiszem, hogy véletlen volt az, hogy múltkor a szobám ablaka sarkig nyitva volt, vagy, hogy tegnap láttam azt az árnyat. Utóbbival kapcsolatban biztosan nem tévedtem. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy miért az én szobám és, hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz vagy Dr. Cullenhez.

Ezért is mentem a könyvtárba. A lehető legtöbb ezzel foglalkozó könyvet át akartam olvasni még a szünetben. Ki is kölcsönöztem, amire szükségem volt, de mikor kiértem megcsapott az a mennyei illat, amit általában a kórházban érzek. Körbenéztem, de sehol nem láttam senkit, ami zavart. Nem őrültem meg, de aggasztott, hogy a doktor autója az épülettel szemben parkol, holott előbb még a kórházban volt. Ez marhaság, simán lehet egy másik ember kocsija. De mégis… Én pontosan ismerem azt az autót és tudtam, hogy a doktoré volt.

Gondolataimból régen látott barátaim zökkentettek ki. Xan egyenesen nyakamba vetette magát, míg Wendy csak hátulról pislogott, de kacagva üdvözölt.

- Hol hagytad a jó modorod? Már ránk se köszönsz? – kérdezte Xan miközben elengedett. – Azt hittük Rikki rájött, hogy füstölögsz és életfogytiglanra ítélt. Hol voltál tegnap?

- Hívtunk, hogy gyere velünk, de sehogy sem tudtunk utolérni. Anthony azt mondta… - kezdte Wendy, de közbevágtam.

- Ki ne mond! Anthony idegesítő kis patkány. Alig várom, hogy elhúzzanak a városból – morogtam, de megenyhültem. – Semmi, semmi csak a szörnyetegemmel lógtam Manchesterben – nevetettem, bár tényleg nem tudtam mit is, gondoljak Carlisle-ról.

- Azt hiszem, nem vagyok kíváncsi a részletekre – nevetett Xan, majd hátba vágott. – Megyünk este bulizni. Nincs kedved velünk jönni? Ott lesznek Terrájék is. Végre bemutatja az új férfiát – vigyorgott, bár most hidegen hagyott.

- bocs dolgom van – vallottam be. Nem hazudtam hisz elég nagy gondom volt. Meg kellett fejtenem a vörös szemű démonom titkát. Mert míg nincs, válaszom addig ő marad az én házi szörnyetegem.

8. fejezet – Alice Cullen

El is búcsúztam Xantól és Wendytől, majd siettem haza. A téli szünet utolsó napjáig olvastam és kutatgattam. Semmire sem jutottam, így inkább a természetfeletti lényekről szóló könyvet kaptam elő. Az első fejezet a leggyakoribb lényt vette elő: vámpírt.

A mellékelt ábrán egy nő állt. Gyönyörű, kecses teste volt. A kép fele egy napos rétet ábrázolt a másik egy sötét esős estét. A napon a test ragyogott. A szemei vörösen izzottak mindkét képen, miközben vicsorított láthatóvá váltak hosszú, éles szemfogai.

Ajkai véresek voltak, de mosolyra húzódtak. Lábainál egy élettelen férfi teste hevert. Rájöttem, hogy valószínűleg azért ellenkező nemű az áldozat a vadásszal, mert a gyönyörű női alak vonzotta az ártatlan férfit. Pont, ahogy engem Dr. Carlisle Cullen.

Ahogy megvilágosodtam, eldobtam a könyvet. Amikor az ablak nyitva volt láttam egy dísztárcsát, de a hozzá tartozó autót nem. Rájöttem, hogy azért, mert a kocsi fekete volt. A szomszédjaimnak nincs kocsija, tehát nem az övéké lehetett. Az egyetlen ember – vagy talán nem -, akit ismertem az Carlisle volt. Neki volt fekete autója. A könyvet bámultam még egy ideig, majd felnevettem. Nem lehet, hogy az a kedves ember vámpír legyen. Hiszen a vámpírok gonoszak.

Mégis… Ahogy a kórházban viselkedett. Mintha büdös lettem volna számára… és egész egyszerűen, ahogy eltűnt a folyosón… megrémisztett, de hamar tereltem – legalábbis próbáltam – gondolataimat. Nem hihettem komolyan ebben az egészben. Ilyen lények nincsenek is! Jobb lenne valamikor kivizsgáltatnom magam. Betegebb vagyok, mint hittem.

Az ablak felé kaptam pillantásom, ahogy becsuktam a könyvet. Vajon… a családja is… De hát ő sem! Inkább ittam egy pohár vizet, majd gyorsan ágyba bújtam.

Másnap tanítás volt, ahogy azt már megszokhattam. Ismét a gyönyörű páros elé ülhettem, amit egyáltalán nem bántam. Bár nem beszélgettek úgy gondoltam, tudják, mire van szüksége a másiknak. Nem néztem hátra, féltem, hogy elkapom valamelyikük pillantását, de nem találtam matek könyvem és ez egyre jobban kiakasztott. Ekkor halk nevetést halottam, majd valaki átnyúlt vállam fölött és elém, ejtette könyvemet.

- Köszönjük szépen. Bocsáss meg, csak úgy elrohantál. Nem tudtuk visszaadni – mondta a lány kedvesen, ahogy felé fordultam. Ismét szelíden, de kecsesen mosolygott. – Ha bármit tehetünk érted, csak szólj.

- Áh, dehogy, nem azért tettem – mosolyogtam legyintve, majd kis gondolkozás után kezet nyújtottam. A lány, mintha már várta volna eme gesztusomat. – Mellesleg… Yvonne Clodwight vagyok – mosolyogtam, majd társának is kezet nyújtottam.

- Szia, az én nevem Alice. Alice Cullen. Ő pedig itt a testvérem Jasper Hale – mosolygott bűbájosan, mire alaposabban megnéztem. Nem hasonlított Dr. Cullenre, viszont a szemei és a bőre fehérsége, illetve hidegsége az övé volt. Mondjuk… Nem is voltak valódi rokonok, csupán papírok szerint.

- Öhm… Ha még nem sikerült könyvet szereznetek nem kell visszaadnotok – mutattam a könyve, mely asztalomon pihent. – Amúgy sem a kedvenc tárgyam a matematika. Sőt, ha lehet, ilyet mondani rühellem is – morogtam.

- Ugyan. Ha gondolod, én segíthetek neked benne – mondta Jasper, mire csak rámosolyogtam. Fogalmam sincs mitől lett ilyen kedves, vagy mitől nyugodtam meg ennyire, de ez nagyon is jól esett. Általában nemet mondok, most mégis azonnal rábólintottam. – Akkor megbeszéltük, majd még beszélünk az időpontról.

– De nem fogok zavarni? Úgy értem biztosan szívesebben tanulsz Alice-al. Ő a testvéred, vagy mi a szösz – motyogtam, bár láttam, hogy a mellette ülő lány csak mosolyog, majd halkan kuncog.

– Ugyan. Végre lenne társaságom. Süthetnénk sütit és piszkálhatnánk a fiúkat – nevetett, majd megérintette felkarom. – Nagyon szeretjük, ha vendégeink vannak. Még Edward is – halkult el a végére.

– Edward? Csak nem az a vadbarom irodalom óráról? – kérdeztem nevetve. – Vele még meg kell oldanom valahogy egy közös feladatot. Elárulnátok mi a gyenge pontja? Zsigerből utáljuk egymást – motyogtam.

Egész nap csak beszélgettünk, ebédnél még az ő asztalukhoz is engedtek, mire mindenkit engem bámult. Meg akartak ölni a tekintetükkel és ezt nagyon jól tudtam. Hiszem normális helyzetben ugyan ezt tettem, volna, azt hiszem. Alice nagyon rendes és aranyos lány volt, hamar a barátnőmmé nőtte ki magát. Megkérdeztem, hogy nem lenne e kedve eljönni velem vásárolni, mire a nyakamba vetette magát. Még az sem zavarta, hogy a többiek is jönnek.

Ebédnél csak hárman ültek, ahogy szoktak, így fesztelenül beszélgethettünk. Elmesélték, hogy ki honnan való és egyéb dolgokat. Aztán délután vásárolni mentünk, ahogy azt Alice-nek ígértem. Kicsit meglepődtem viszont, mikor ő várt a házunk előtt.

- Szia, mehetünk? – kérdezte mosolyogva, ahogy elém sétált. – Remélem nem baj, hogy eléd jöttem, csak már nem bírtam várni – mentegetőzött, de nem tudtam rá haragudni, csak megnyugtattam.

- Öhm… Alice, bánnád, ha később indulnánk? – kérdeztem, majd a kezemben lévő cigis dobozra mutattam. – Jól esne egy szál, indulás előtt, és hát már eléggé régen dohányoztam. Bár, ha gondolod, még tudok várni kicsit – dugtam vissza zsebembe kezemmel együtt.

- Csak nyugodtan – legyintett, majd a kocsinak támaszkodva várta, hogy végezzek. Feltűnt, hogy ez az autó az a bizonyos fekete Mercedes. – Amúgy… Van egy olyan érzésem, hogy a barátnőid miattam nem jönnek. Ha gondolod, nem kell velem barátkoznod. Őket már sokkal régebb ideje ismered, nem szeretném, ha miattam veszekednétek.

- Alice, te a barátnőm vagy, eszemben sincs csak azért lemondani rólad, mert ők megsértődtek. Velük is foglalkozom eleget, de nem csak ők vannak a Földön – mosolyogtam rá, majd lehamuztam egy nagydarabot. – Olyan kedves és jószívű vagy velem, meg sem érdemlem… - motyogtam még, majd hamarosan beszálltam.

Elvitt a kedvenc helyeire, de ami meglepett sosem hagyta, hogy fizessek. Ez azért esett kicsit rosszul, mert elvégre én hívtam. Végül sikerült rábeszélnem, hogy kifizethessek neki egy fülbevalót, amit annyira kinézett. Vonakodott, de végül elfogadta, és mosolyogva süllyesztette táskájába, hogy szabadon megölelhessen.

A bőre, majdnem olyan hideg volt, mint nevelőapjának, és olyan márványszerű is. Amikor megölelt tisztán láthattam, hogy arcát nem fedi sem alapozó, sem púder. Sőt semmilyen festéket nem visel. Szemei alatt a lila karikák természetesek voltak és nem a festék mosódott el. Habár neki az is gyönyörűen állt volna.

Csak rámosolyogtam, ahogy elengedtem hideg testét. Egy pillanatig úgy éreztem, valami hiányzik ebből az ölelésből, de nem tudtam, hogy mi. Biztosan nem a melegség, hisz ez a lány egy pillanat alatt fantasztikus barátnőmmé vált. Tudtam, hogy ez a barátság a lehető legtöbb ideig fog elhúzódni, még akkor is, ha hamarosan tovább kell állniuk.

A költözésük képe egyre csak halványult elmémben, Ahogy kezdtem megismerni a Culleneket.

- Szerinted, melyiket válasszam? – kérdezte Alice, ahogy buzgón felém fordult, majd megmutatta a sárga és a zöld blúzokat. Mindét darab alja csipkés volt, de a zöld alján zsebek voltak varrva. – Egyszerűen nem tudok dönteni…

- Szerintem a zöld sokkal jobban illik hozzád, de a sárga kiemeli a szemed színét – mosolyogtam, ahogy alaposan végigmértem a darabokat. – Hm… Válaszd azt, amelyik jobban tetszik – mondtam végül.

Vállat vont, majd mindkét darabot a már így is elég nagy halom közepére dobta. Szeretett volna engem is megajándékozni, de hamar nemet mondtam. Nem szerettem, ha valaki el akart halmozni.

- Öhm… Alice? – kérdeztem bátortalanul, de elővigyázatosan. – Te… Miből akarod ezt kifizetni? Nekem nincsen ennyi pénzem – mondtam halkan, majd hajamba túrtam, de csak nevetve legyintett. – Nem kellene nevetned, ez nem vicces.

- Hallanád magad! – nevetett tovább, de sóhajtva mosolygott felém. – Nyugodj meg. Állok minden számlát – mosolygott, majd a pénztárhoz vezetve könnyedén kifizetett mindent. – Jah és, ha eljössz hozzánk, majd adok ruhákat. Mi úgysem hordunk túl sűrűn semmit.

Csak lemondóan sóhajtottam, majd a falon pihenő naptárra néztem. Nem idei volt, talán egy, vagy két évvel idősebb, de mindenképpen eszembe juttatta a Karácsonyt. Az idei ünnepünk nem úgy sült el, ahogy szerettem volna.

De hát... Most mégis itt vagyok, egy csodás lánnyal, jól kellene éreznem magam, hiszen az apját is régről ismerem. Annyira régről mégsem, mint amilyennek tűnik. Mintha már évek óta ismernénk egymást, mégis csak éppen, hogy pár hete, vagy annyi sem.

Teljesen elvesztettem az időérzékem mióta ide költöztek. Ez a kevés idő máris éveknek tűnt. Főleg, hogy Alice tudta, hogy mit szeretnék, teljesen kiismer. Nem hittem volna, hogy ennyire átlátható vagyok, ez a tudat kezdett idegesíteni. Eddig azt hittem, hogy van valaki tulajdonságom, amiben különbözöm a többi embertől. Gyorsan karórámra néztem.

- Te jó ég! Tanulnom kell a bátyáddal – mondtam halkan, majd elfordítottam fejem. - Kész öröm lesz az élcelődéseit hallgatni. Amúgy... Mi baja van a gyereknek?

- Edwardnak? Semmit, csak egy kicsit... Egyedül érzi magát. Depressziós azt hiszem – mondta sóhajtva, miközben átvette a szatyrot és kisétáltunk. - Ha szeretnéd, megbeszélem vele, hogy legyen sokkal, sokkal kedvesebb – mosolyodott el, de csak megráztam fejem.

Hamar visszaültetett a kocsiba, a szatyrokat pedig bedobta hátra. Nem mertem szóvá tenni, hogy ne költsön rám, visszaadni a ruhákat pedig mégúgy se. Hagyni fogom őket a szekrény alján amortizálódni. Ezt már akkor eldöntöttem, mikor kiléptünk a bolt ajtaján. Hazáig nem sokat beszélgettünk, nagyon fáradtnak éreztem magam. Mégis el tudott hívni magukhoz vacsorára. Nem tetszett, hogy ott lesz Carlisle is. Az elméletem után kicsit szégyelltem magam. Viszont amiről nem tud, az nem fájhat senkinek, ha jól tudom. Így örömmel elfogadtam a meghívást.