Hosszú percekig néztük egymást majd megszólalt.

-Figyelj Sam. Biztos nem ez lesz a legjobb beszélgetésünk egész életünkben de szerintem ezt jogod van megtudni- mondta de elhallgatott. Kezdett fogyni a türelmem és dühösen ránéztem.

-Ne terelj Jasper! Mondd a lényeget. Gondolom nem azért rángattál ide hogy most a jogaimról beszéljünk- mondtam neki kissé flegmán és megütközve nézett rám.

-Hát jó.- mondta jeges hanggal. -Emlékszel arra mikor kissé kiborultam amikor meséltél apádról?- kérdezte lágyabb hangnemben. Most komolyan idegesíteni akar?

-Persze! Csak jó lenne ha végre kimondanád amit akarsz.- mondtam dühösen.

-Szóval. Meséltél a vámpírról akit anyukád megbízott hogy vigyázzon rád- mondta majd elhallgatott.

-Igen Jasper. Tudom- mondtam neki. Kezdtem egyre jobban dühbe gurulni. Már a kezem remegett az indulattól. Miért nem képes egyszerűen elmondani? Ehelyett itt húzza az idegeim.

-Nos az a vámpír én voltam- mondta csendesen. A levegő benne akadt a tüdőmben, a szemeim kitágultak. A torkom kiszáradt, és nem bírtam megszólalni. Hogy ő lett volna az a vámpír akitől apám elrabolt? Az lehetetlen. Olyan nincs. Hisz neki a Cullen családdal kellett volna lennie. Biztos csak álmodom. Magamba csíptem, és fájt, tehát nem álmodom.

-Hogy lehet?- csak ennyit bírtam kinyögni. Nem jött értelmes mondat a számra. Leültem egy farönkre és a térdembe hajtottam a fejem. Hallottam hogy Jasper kifújja a levegőt majd megszólal:

-Anyukád testvére voltam. Hamar elhagytam. Amikor Cullen-ékkal éltem, egy kis időre elmentem a családból mert rátámadtam Bellára. Ekkor még nem volt vámpír. Hazajöttem anyukádhoz, és láttam hogy terhes. Aztán elmesélte hogy egy vámpírtól terhes. Azt akartam hogy vetessen el, mert tudtam hogy bele fog halni a szülésbe. De nem tette. Ekkor már nagyobb volt az önuralmam, és ott voltam a születésnél. De belehalt a szülésbe.- mondta, és hangja szomorúan csengett. Tátott szájjal bámultam rá. Tehát akkor Ő a nagybátyám. Vérbeli rokonok vagyunk. Ezt a tényt még mindig nem tudtam teljesen felfogni. Jó. Tegyük fel az elmélet kedvéért hogy tényleg ő a nagybátyám. De akkor Rosalie? Ő meg a nagynéném?

-Miért nem változtattad át?- kérdeztem halkan.

-Nem akartam neki olyan létet adni, amit nem akarna. Hidd el nem akart volna vámpír lenni!- mondta de erre az egy mondatra én dühös lettem.

-Honnan tudod? Hisz vámpír léted alatt állításod szerint egyszer láttad! Akkor meg? Ha átváltoztatod akkor nem lenne gond. Lenne Maggie, én Ő. Talán még az apám is. De erre nincs se Maggie se Ő. Öntörvényű vagy Jasper. A saját fejed után mentél. Pedig lehet hogy nem akart meghalni.- ordítottam neki dühösen.

-Nyugodj meg. Nem értesz semmit. Ez nem így volt. Logikus hogy inkább meghal minthogy vámpír legyen.

-Semmiképp sem logikus. Mi van Bellával? Ő is vámpírt akart lenni, a francba is. Anyám sem akarhatott meghalni- mondtam neki.

-Sam, fejezd be. Nem tudsz anyádról semmit mégis azt hiszed tudod mit akart. Pedig nem! Egyedül téged akart. És nem akart vámpír lenni. Nem akart a fajtánkhoz tartozni. Értsd már meg végre.

-Hát jó.- mondtam majd elkezdtem rohanni. Miért nem akart anya olyan lenni mit mi? Akkor most boldogan élhetnénk. Semmi akadály nem lenne a boldogsághoz. Futottam és élveztem ahogy a hideg levegő az arcomba csap. A könnyek végig folytak az arcomon. Anyámnak lett volna lehetősége a túlélésre. El kéne mennem Forks-ból. Ha elmegyek minden könnyebb lesz…egy időre. Igen ez, az. Elmegyek Forks-ból. Elmegyek innen, ahol a baj csőstül jött rám. Észre sem vettem hogy hazaértem. Mindenki kint állt a verandán, még Jasper is. Mikor megláttam halkan felmorogtam de tudtam hogy hallották mert meglepődve néztek rám. Alice odaszökkent mellém és maga elé fordított.

-Nem mehetsz el Sam. Mindent megoldunk.- mondta Alice. Magamban felkacagtam. Ha tudnád te azt amit én.

-Nem szeretnék maradni. Itt az életem megváltozott jó és rossz irányba. Ezért elmegyek egy kis időre- mondtam majd beindultam a házba. Már épp a lépcsőn tartottam mikor egy erős kéz megfogott. Felszisszentem és megfordultam. Ki állt előttem? Jasper. Mit akar? Még valami a múltból?

-Nem mehetsz el Sam- mondta nekem suttogva.

-Ó dehogynem- mondtam. Erre már a Cullen család többi tagja is bent volt.

-Én meg azt mondom hogy nem. És ezzel el van intézve.- mondta Jasper kissé hangosan. Erre már nagyon mérges lettem.

-Miért ki vagy te az apám? Nem mondod meg hogy mit csinálok.- mondtam neki. Szemei feketére változtak.

-Nem vagyok az apád. De ne felejtsd el hogy még a rokonod vagyok.- mondta jeges hangján.

Mindenki meglepetten nézett Jasper-re majd rám. Arcuk megfagyott majd Alice megszólalt.

-Kije vagy neki?- kérdezte mosolyogva. Hogy képes még ilyenkor is mosolyogni?Miért nem utálnak még? Hisz épp Jasperrel ordítoztam az előbb. Legalább Alice-nek kéne engem utálnia. Rájöttem hogy nem akarok elmenni innen. Hisz ők a családom. Köztük van vérrokonom is. Jó oké, Jasper követett el hibát. Nem is kicsit. De mindenki követett el hibákat életében. Én meg csak leordítottam holott Ő sokkal többet tudott az anyámról. És örülnöm kéne hogy van egy ilyen „nagybátyám” mint Ő. Mert Jasper a többiekkel együtt egy igazi kincs. Szó nélkül megöleltem Jasper-t. Meglepte a reakcióm de azért visszaölelt. Alice csak rám mosolygott én meg kibújtam Jasper öleléséből, és belenéztem immár aranybarna szemeibe.

-Én sajnálom, csak kissé meglepett amit mondtál. És nem akartam felfogni hogy anyám tényleg nem akart olyan lenni mint mi. Csak a saját elveimet néztem, és nem képzeltem magam az Ő helyébe. De valamit tudnod kell. Én nagyon szeretlek titeket-nézett mindenkire, mire mindenkitől egy meghatott pillantást kaptam- nekem Ti letettek a családom. A szívemben az igazi családom által keletkezett űrt Ti betöltöttétek. És nagyon hálás vagyok nektek.- mondtam és ránéztem mindenkire.

-Nos visszatérve ki vagy neki Jasper- kérdezte Rosalie, de nem bírta elrejteni a vigyorgását. Hisz Rosalie most akkor a nagynéném. Ezen mosolyognom kellett.

-A nagybátyja. Az anyja testvérei vagyunk Rosalie- mondta Jazz. Rosalie lefagyott.
-Sam Susan lánya?- kérdezte Rose.
-Mint hallod- mondta Jasper. Pár tizedmásodperc alatt Rose a nyakamba ugrott.
-Oké, ez zavaros- mondta Esme.
-Sam anyukája, Susan az mi testvérünk. Csak mi 16 éves korunkban elszakadtunk egymástól és nem tartottuk a kapcsolatot.- magyarázta Rose majd megpuszilt.
-Óóó…micsoda családi dráma- mondta nevetve Emmett.
-És az igazi dráma csak most kezdődik- mondta Edward mire mindannyian a házba belépő alakot néztük.