|
5.fejezet Bella szülinapja
Bella 19 2010.09.22. 11:19
szerző: Bella 19
 blogja: katt ide
Ez az első ilyesfajta irományom remélemm tetszeni fog!!!!!!!!!! Véleményeket várom!!!!!!!!
Bella naplója.
5.fejezet Bella szülinapja
Az „új” Bella.
Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütésszerű szívemet. Ekkor hirtelen egy kéz simult az enyémre.
– Bella, szerelmem, hallasz engem? - Képes lennék sikoltás nélkül válaszolni neki? Fontolgattam egy percig, és a tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben. Válaszolni akartam, de hang nem jött ki a torkomból. És aztán – oh! A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet, olyan érzés volt, mintha kiakarna szakadni a bordám. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson. A hátam ívben feszült, meghajolt, mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana. Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra. Csata helyszínévé váltam belül – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott. A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem. Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel. Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.
Minden olyan tiszta, éles volt. Vakítóan fényes és mégis tisztán láttam. A villanykörte izzóinak szálait, amiben a szivárvány összes színe táncolt. A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját. Láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően. Apró bolygókként forogtak a
levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.
A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbenten lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon,
örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy
a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem
levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a
levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás
porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs
levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét,
aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az. Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem- méz-orgona-napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt. Hallottam őt, ahogy újra fellélegzik, most hogy én is lélegzem. Akkor belőle áradnak ezek a finom illatok. De nem tartott sokáig, mert keveredet új ízekkel, amik messzebbről jöttek. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, fenyő, vanília, alma, moha, levendula, rózsa, csokoládé és még egy csomó különböző illat. Olyan édes és kellemes volt.
A TV-t lenémították a földszinten és hallottam, hogy valaki– Talán Rosalie? – áthelyezi a
testsúlyát. Hallottam még, ahogy egy hintaszék le föl jár, és egy kellemes női hang dúdol egy dalt. Ezek a hangok nem is jöttek olyan messziről. Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre. Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal.
Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?
Nem éreztem semmit magamból, csak a kinti új zajokat-illatokat hallgattam, amíg valaki finoman meg nem szorította tehetetlen kezem.
– Kedvesem, hallod amit mondok? –csendült fel a legszebb dallam, amit valaha hallottam.
– Ed..Edward. – nyögtem elfúló hangon. De mintha ez nem is az én hangom lenne. Teljesen más volt, lágyabb, dallamosabb, majdhogynem simogató.
– Itt vagyok, szerelmem. – csókolta meg kézfejemet, mire ingerek szabadultak fel, majd elöntött a jól eső borzongás. Eddig periférikus látásomnak és annak a rengeteg új és meglepő dolognak, amik fogva tartották szemem és elmém, nem engedték, hogy számomra a világ legnagyobb csodáját megpillantsam. De most jól szemügyre vettem. Pont úgy nézet ki, mint előtte. Nem, még annál is gyönyörűbb és tökéletesebb volt. Kinyújtottam kezem és végigsimítottam meleg és tökéletes puha bőrén. De ez hogy lehet? Tisztán emlékszem még, hogy ő hideg és acél kemény. Ezek szerint én is vámpír lettem, megtörtént, amit már annyira vártam. Most már azonos hőmérsékletűek vagyunk. Kezem saját életre kelt és meg sem állt lapos és kemény hasamig. Várjunk csak, ennek nem kéne laposnak és keménynek lennie. Kerestem a hangom, de nem jött. Behunytam a szemem, majd vissza kinyitottam.
- Ho..hol van a kicsi? – tettem fel a kérdést, miután megtaláltam hangom. Még mindig furcsa volt ez a csengés. Szerelmem szemébe néztem és láttam, hogy fél. De miért, csak nem történt valami a kicsivel? Ezernyi kérdés és elmélet ment át agyamon másodperceken belül, míg meg nem szólalt.
- Alice kivitte, de hamarosan láthatod. – simított végig arcomon.
- Én most szeretném látni. – ültem fel hirtelen és kitágult szemekkel meredtem rá.
- Nyugodj meg, senki sem bántja, csak ez így biztonságos rátok nézve. – tette kezét a vállamra. Láttam szemében a félelmet, féltést és aggódást.
- Mi az, hogy biztonságos ő...ő a lányom,nem bántanám soha. –keltem ki magamból és kezét lesöpörve rontottam ki a szobából. Olyan gyorsan, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem
történt meg. Minden porszemet láttam magam körül. Eszeveszett tempóban rohantam lányom keresésére. A látásom, hallásom, és az összes érzékszervem csak rá összpontosított. Még hallottam, hogy Edward utánam kiált, de nem törődtem vele. A cél lebegett szemem előtt. Megtalálni őt, aki mindennél fontosabb számomra. Mikor még csak bennem volt, már akkor azt kívántam bárcsak a karomban tarthatnám, de most. Azt se mondják él e egyáltalán.
Illatát még nem ismertem, ezért pici szívére koncentráltam. Halk, egyenletes tamtam jött a gyerekszobából. Mint egy félőrült rontottam be. A vámpír családom már várt rám. Akit elsőnek megláttam, az a nagy mackó Emmett és a mindenre elszánt Jasper volt. Védelmezően álltak valaki előtt. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem idevalót nem éreztem. Újra orromba furakodtak a már felfedezett illatok, de itt még volt valami. Valami meleg és emberi. Tehát él. Jött a megvilágosodás. Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként. A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal, hogy én magam vagyok a veszély. De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig lányomat kereste. Nem mozdultak, ahogy én sem. Álltunk és néztük egymást. Furcsa volt így állni előttük. Szemükben, vagyis csak Jas és Emmett szemében veszélyes voltam. Ekkor Edward jött be az ajtón.
Lassan sétált felém, minden lépése majdnem fél másodpercbe telt.
- Bella? - kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte
meg a nevem. Nem tudtam azonnal válaszolni. Most ért utol agyam és ekkor világosodott meg. Nem csodálom, hogy így reagáltak tényleg úgy viselkedtem, mint egy újszülött.
- Bella, kicsim. – lépett mellém és óvatosan végigsimított a karomon. Én teljesen lefagytam. Csak az előttem ugrásra kész Emmettet és Jaspert néztem, majd átsiklott a tekintetem Alice-re, majd Rosalie-ra és végül Carlisle-ra. Mindegyikük végigmért. De hol van Esme és hol a lányom? Lehajtottam a fejem, szégyelltem viselkedésemet. Edward állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy szemébe nézhessek.
– Szeretném látni. – hangom nem volt több suttogásnál, de úgyis tudom, hogy hallotta, sőt mind hallották. Nem szólt semmit, szinte magától értetődően vont mellkasára és a hátamat simogatta. Mámorító érzés volt újra karjai közt lenni. Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm. Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és
remegett a gyomromban. Várjunk csak, gondoltam, mialatt a remegés melegséggel és sóvárgással öntött el. Nem kellett volna ezt elveszítenem? Nem adtam fel ezt az érzést az alku részeként? Újszülött vámpír voltam. A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyan abban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot. Ez volt a megállapodás, ez volt az ára. Beleegyeztem, hogy megfizetem. De Edward keze körülfogott, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.
Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak. Köré fontam a karomat. Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; abban a pillanatban a karjaim közt volt. Meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával, amit soha nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez 100%-ig Edward volt. Nekinyomtam az arcom a sima mellkasának. Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát, eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.
- Au, óvatosan Bella. - Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem. Túl erős voltam.
– Bocs. - fintorogtam. Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobogott volna.
- Ne ijedj meg szerelmem! - mondta, felemelte a kezét, hogy megérintse az ajkaim, amik
rémülten nyíltak szét. - Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én.
Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc
bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.
A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb
vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen. Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés. Emlékszem, Edward egyszer azt mondta – a fejemben lévő hangja, csupán egy gyenge hasonlata a kristálytiszta zenének, amit most hallok, hogy az ő fajtáját, a mi fajtánknak könnyű összezavarni. Most már értem miért. Erőlködtem, hogy koncentrálni tudjak. Volt valami, amit ki kellett mondanom. A legfontosabb
dolgot. Nagyon óvatosan, olyan óvatosan, hogy a mozgás tulajdonképpen látható volt, kivettem a jobb kezem a hátam mögül és kinyújtottam, hogy megérintsem az arcát. Nem engedtem, hogy elterelje a figyelmem a kezem gyöngyház színe, vagy a bőre selymessége, vagy a roham, ami meglendítette az ujjaim. A szemeibe néztem, és most először hallotta a saját hangom.
– Sajnálom, és szeretlek. - mondtam, de úgy hangzott, mintha énekelnék. A hangom úgy csengett, és csillant akár egy harang. A válaszmosolya lenyűgözött jobban, mint bármikor, amikor még ember voltam; most láttam igazán.
- Én is szeretlek. - mondta.
A két keze közé fogta az arcomat és a sajátja felé húzta. Elég lassan, hogy emlékeztessen:
legyek óvatos. Megcsókolt, először gyengéden akárcsak egy suttogás, aztán hirtelen
erősebben, vadabban. Megpróbáltam emlékezni, hogy gyengéd legyek, de nehéz volt
bármire is emlékezni az érzések felhevülésében, nehéz volt összefüggően gondolkodni. Olyan volt, mintha soha nem csókolt volna még meg - mintha ez lett volna az első csókunk. És igazság szerint, így még soha nem is csókolt meg. Majdhogy nem bűnösnek éreztem. Bizonyosan megszegtem a szerződést. Nem lett volna szabad megengedni ezt nekem. Hangos torokköszörülésre lettünk figyelmesek. Hirtelen elváltunk egymástól, de továbbra se eresztettem tekintetét. Összekulcsolta ujjainkat, majd a család felé fordultunk. A felállás megváltozott. Emmett és Jasper már nem támadó állásban voltak, helyette inkább feleségeiket ölelték. De mindegyikük arcán ott volt egy hatalmas mosoly. Carlisle-t hagytam utoljára, de amint megláttam mellette Esme-t, aki a kezében egy csomagot tartott erősen, megszorítottam szerelmem kezét.
– Bella, ez fáj. – próbálta kihúzni kezeit szorításomból. Hirtelen észbe kaptam és elengedtem kezét. Apró kuncogásokat hallottam testvéreink felől. Edward nem szólt semmit, apró csókot lehet homlokomra, majd Esme-hez lépett. Átvette tőle a csomagot, majd felém lépdelt. Szemem sarkából láttam, hogy Jasper elindul felénk, de Alice visszatartja. Emmett is erősen figyelt. Szerelmem megállt előttem, majd a kezembe adta a csomagot. Aki nem volt más, mint a lányom. Ha most lenne könnyem, már rég elárasztotta volna a szobát. Puha, meleg és nagyon törékeny volt. A világ legszebb csodája, a mi lányuk, szerelmünk gyümölcse. Csak néztem és nem tudtam betelni vele, de ő ugyan így volt velem. Mosolyra húzta kicsi száját, majd a kezét az arcomhoz simította. Képeket mutatott, születésétől egészen a mai napig. Levetítette nekem, mi mindent csináltak vele és, mi minden történt az alatt a három nap alatt. A végén az én arcomat mutatta.
– „Anya, már hiányoztál.” – mosolyodott el, s szorosan hozzám bújva álomba szenderült. A hintaszékbe ültem és ringattam az én kicsikémet.
– Bella, nem vagy szomjas? – húzott vissza Carlisle hangja a csodálatból.
– Nem, nem érzek semmit. – válaszoltam, s újra a lányomra fokuszáltam.
– Ez hihetetlen. – suttogta Carlisle.
– Ilyen nem is létezik. – hördült fel Jasper, majd kiviharzott a szobából.
– Vadássz egyet, kedvesem. – jött oda hozzám Esme, s átvette tőlem a kicsit. Még fel sem álltam, Alice rögtön a karjai közé vont és ölelgetett. Rose is megölelt, majd a mi macinktól is kaptam egy csontropogtató ölelést, amit persze meg sem éreztem. Ezen mosolyognom kellett. – Mi ilyen vicces? – nézett rám, miután elengedett.
– Csak az, hogy mos nálad is erősebb vagyok. – rötyögtem tovább.
– Gyere ki a hóra, hugi. – terült szét az arcán a tipikus „Ki a király?” mosoly.
– Emmett. – rivallt rá Rosalie. Kiöltöttem a nyelvemet még a mackóra, majd adtam egy lágy puszit lányom homlokára.
– Menjünk! – fogtam meg szerelmem kezét. A folyosói ablakon át távoztunk az erdőbe. Fura lesz megszokni ezt az életet, de nem bántam meg. Mindenki itt van velem, akit szeretek és ez a fontos. Hasonló gondolatokkal telve indultam első vadászatomra. Lehet, hogy más Bella lettem, ami a külsőmet illeti első sorban, de boldog vagyok és ez a lényeg.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
