|
Crepuscolo 7.FEJEZET:A BÚCSUSZKODÁS
Fekete Krisztián 2010.04.19. 07:33
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
7. fejezet
7.FEJEZET:A BÚCSUSZKODÁS
CHARLIE ÉBREN VÁRTA, HOGY HAZAÉRJEK. A házban mindenütt égett a villany. Megpróbáltam
kitalálni, mit mondjak neki, hogy elengedjen, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe.
Nem lesz kellemes, ami most következik.
Edward lassan kanyarodott a ház elé, és biztos távolban maradt a furgonomtól.
Mindhárman olyan egyenesen ültek a helyükön, mintha nyársat nyeltek volna, és éberen
figyeltek: fülelték az erdő felől érkező zajokat, átható tekintettel néztek minden árnyék
mélyére, megszimatoltak minden szagot, nem érzékelnek-e valami szokatlant a közelben. A
motort Edward már leállította, én még mozdulatlanul ültem, Ők pedig tovább figyeltek.
- Nincs itt! - jelentette végül Edward. - Gyerünk!
Emmett odahajolt, és segített kikapcsolni a biztonsági övemet.
- Ne aggódj, Bella! - mondta halkan, de jókedvűen. - Mi itt nagyon hamar elintézzük a
dolog ránk eső részét!
Könnybe lábadt a szemem, ahogy Emmettre néztem. Alig ismertem, és mégis rossz volt
arra gondolni, hogy ki tudja, látom-e még valaha. Sejtettem, hogy ez még csak halvány ízelítő
abból a sok elválásból, amit a következő órában túl kell élnem, és erre már elsírtam magam.
- Alice, Emmett! - szólalt meg Edward parancsoló hangon. És azok ketten hangtalanul
tovasiklottak, a következő pillanatban már belé is vesztek a sötétségbe. Edward kinyitotta az
én ülésem melletti ajtót, megfogta a kezemet, aztán védelmezőén a karjába vett. Gyors
léptekkel vitt a ház felé, szeme közben az éjszakát pásztázta.
- Tizenöt perc! - figyelmeztetett alig hallhatóan.
- Megoldom! - szipogtam. Az arcomon végiggördülő könnyektől támadt egy ötletem.
Megálltam a verandán, és a két kezem közé fogtam Edward arcát. Merően a szemébe néztem.
- Szeretlek! - mondtam halkan, szenvedélyesen. - És mindig is szeretni foglak, bármi
történjék is most!
- Semmi nem fog történni veled, Bella! - felelte ugyanolyan szenvedélyesen.
- Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért! Azok
után, amit most tenni készülök, haragudni fog rám, én viszont szeretném, ha lenne esélyem
később bocsánatot kérni tőle.
- Menj már, Bella! Sietnünk kell! - sürgetett Edward.
- Csak még egy dolog! - suttogtam lázasan. - Mostantól kezdve bármit mondok ma este,
egyeden szavamat se hidd el!
Felém hajolt, és nekem mindössze lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy megcsókoljam
meglepett, fagyos ajkát, olyan erősen, ahogy csak bírtam. Aztán megfordultam, és berúgtam
az ajtót.
- Menj innét, Edward! - ordítottam rá, aztán berohantam, és képébe vágtam az ajtót.
Edward szinte bambán nézett utánam.
- Te vagy az, Bella? - Charlie már egy ideje ott téblábolhatott a nappaliban, azonnal ott
termett.
- Hagyj békén! - bőgtem, mert most már megállíthatatlanul ömlött a könnyem.
Fölrohantam a lépcsőn a szobámba, bevágtam az ajtót, és kulcsra zártam. Az ágyamhoz
rohantam, és a padlóra hasalva kihalásztam alóla az útitáskámat. Aztán gyorsan benyúltam a
matrac alá rejtett, összecsomózott öreg zokniért, amelyben a spórolt pénzemet dugdostam.
Charlie már ott dörömbölt az ajtómon.
- Bella, jól vagy? Mi ez az egész? - rémüldözött.
- Megyek haza! - kiabáltam, és a hangom éppen a megfelelő ponton csuklott el.
- Bántott téged? - Charlie már nem annyira rémült volt, mint inkább haragos.
- Nem! - sikítottam néhány oktávval magasabban. A sublótnál már ott állt Edward, és
némán, találomra egymás után rángatta ki a ruháimat.
- Szakított veled? - kérdezte Charlie tanácstalanul.
- Nem! - kiáltottam elfulladva, miközben az összes ruhát belegyömöszöltem a
táskámba. Edward egy újabb fiók tartalmát kezdte odahajigálni nekem. A táskám most már
rendesen megtelt.
- Mi történt, Bella? - Charlie újra dörömbölni kezdett.
- Én szakítottam vele! - zokogva ráncigáltam a táskám zipzárját. Edward ügyes keze
félretolta az enyémet, és simán behúzta. Aztán gondosan eligazgatta a táska pántját a
vállamon.
- A furgonban leszek, indulj! - Lágyan megtaszított, majd eltűnt az ablakon keresztül.
Feltéptem az ajtót, félrelöktem Charlie-t, és a nehéz táskát vonszolva lerohantam a lépcsőn.
- Mi történt? - Charlie utánam vetette magát. - Azt hittem, kedveled!
A konyhában elkapta a könyökömet. Bár még mindig nem értett semmit, a szorítása igen
határozott volt.
Megfordított, hogy a szemembe nézzen, és én láttam az arcán, esze ágában sincs elengedni.
Tudtam, mindössze egyetlen dolog van, ami rábírja, hogy elengedjen, de azt is tudtam, ezzel
annyira megbántom, hogy már előre utáltam magam. De nem volt időm, és gondoskodnom
kellett róla, hogy biztonságban legyen.
Dacosan néztem apám arcába, és a szememből újra kibuggyantak a könnyek.
- Nagyon is kedvelem! Éppen ez a baj! Ez képtelenség! Nem ereszthetek itt gyökeret!
Nem akarok én is csapdába esni ebben a hülye, unalmas városban, mint anyu! Nem fogom
elkövetni ugyanazt az ostobaságot, mint ő! Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem
maradok itt tovább!
Charlie keze úgy hullott le a karomról, mintha áramütés érte volna. Elfordultam döbbent,
megbántott arcától, és az ajtó felé rohantam.
- Bells, most nem mehetsz el! Éjszaka van! - suttogta mögöttem.
Meg se fordultam.
- Majd alszom a kocsiban, ha elfáradok.
- Várj még legalább egy hetet! - könyörgött, még mindig kábultan a váratlan csapástól. -
Akkorra Renée is hazaér.
Ez váratlanul ért, és teljesen kizökkentett a szerepemből.
- Micsoda?
Charlie mohón folytatta, és szinte bugyborékolt belőle a megkönnyebbülés, látva, hogy
habozni kezdtem.
- Telefonált, míg nem voltál itthon. A dolgok nem alakultak igazán jól Floridában, és ha
Philt nem szerződtetik a hét végéig, akkor visszamennek Arizonába. A Sidewinders edzője
szerint lehet, hogy szükségük lesz rá.
Megráztam a fejem, próbáltam elrendezni összezavarodott gondolataimat. Charlie minden
egyes másodperccel nagyobb veszélyben van.
- Van kulcsom! - motyogtam, és lenyomtam a kilincset. Charlie egyik kezét felém
nyújtotta, az arca döbbent, érteden. Nem pazarolhattam több időt vitára. Kénytelen voltam
még jobban megsebezni.
- Engedj el, Charlie! - Anyám, sok-sok évvel ezelőtt, ezekkel a szavakkal sétált ki
ugyanezen az ajtón. Megpróbáltam dühösen odavetni, majd fölrántottam az ajtót. - Ez nem
jött össze. Sajnálom, oké? Gyűlölöm Forksot, gyűlölöm, gyűlölöm!
Kegyeden szavaim megtették a hatásukat - Charlie kővé dermedve állt az ajtóban, én
pedig kirohantam az éjszakába. Iszonyatosan féltem, amíg átvágtam az üres udvaron. Esz
nélkül rohantam a kocsimhoz, és közben úgy láttam, mintha egy sötét árny követne.
Behajítottam a táskát az ülésre, és felrántottam az ajtót. A slusszkulcs már a gyújtásban volt.
- Holnap felhívlak! - kiáltottam. Mindennél jobban szerettem volna, ha ott mindjárt
elmagyarázhatok mindent Charlie-nak, de tudtam, hogy ez leheteden. Gyorsan indítottam, és
kikanyarodtam a ház elől.
Edward a kezem után nyúlt.
- Engedj a kormányhoz! - kérte, miközben a ház és Charlie eltűntek mögöttünk.
- Tudok vezetni! - bizonygattam, és hullott a könnyem, mint a záporeső.
Edward váratlanul megragadta a derekamat, a lába lelökte az enyémet a gázpedálról.
Odahúzott az ölébe, a kezemet lefeszegette a kormánykerékről, és egyszer csak ott ült a
vezetőülésen. Közben a kocsi egy fél centit sem tért el az egyenestől.
- Te nem találnád meg a házat! - magyarázta.
Fények villantak mögöttünk. Szemem kitágult a rémülettől, ahogy hátranéztem.
- Csak Alice az! - nyugtatott Edward. Újra megfogta a kezemet. Nem tudtam kiverni a
fejemből Charlie képét, ahogy ott áll az
ajtóban.
- És a nyomkereső?
- Hallotta a végét a színjátékodnak - mondta Edward komoran.
- És Charlie? - kérdeztem rettegve.
- A nyomkereső minket követett. Most is itt rohan mögöttünk. A testem hirtelen kihűlt.
- Le tudjuk rázni?
- Nem - felelte Edward, de azért gyorsított. A furgon tiltakozva felnyöszörgött.
A tervem egyszeriben nem tűnt olyan ragyogónak.
Hátrafele pislogtam Alice kocsijának reflektoraira, amikor a furgon megrázkódott, és egy
sötét árny szökkent fel az ablak mellett.
Vérfagyasztó sikolyt hallattam, aztán Edward tenyere a számra tapadt.
- Csak Emmett az!
Elvette a kezét a számról, és átölelt.
- Minden rendben lesz, Bella! - fogadkozott. - A hajad szála sem fog görbülni!
Átszáguldottunk a kihalt városon az északi főút felé.
- Nem is tudtam, hogy ennyire torkig vagy a kisvárosi élettel - jegyezte meg Edward
könnyedén, és mindjárt tudtam, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni. - Nekem úgy tűnt,
egészen jól beilleszkedtél, különösen az utóbbi időben. Azzal hízelegtem magamnak, hogy
sikerült egy kissé érdekesebbé tennem számodra az életet Forksban, de lehet, hogy tévedtem.
- Ronda dolog volt tőlem - vallottam be, a térdemet bámulva. Nem mentem bele a
játékba, nem hagytam, hogy Edward szórakoztasson. - Ugyanazt mondtam, amit az anyám,
amikor faképnél hagyta. Övön aluli ütés volt.
- Ne aggódj! Meg fog bocsátani!
Elmosolyodott egy kicsit, de a szeme komor maradt, mert látta rajtam a leplezetlen
pánikot.
- Bella, hidd el, minden rendben lesz!
- Nem lesz rendben, ha egyszer nem lehetek melletted! - suttogtam.
- Pár napon belül újra együtt leszünk - Szorosabban ölelt magához. - És ne felejtsd el, a
te ötleted volt!
- Ez volt a legjobb ötlet, naná, hogy az enyém! Válaszul halványan rám mosolygott.
- Miért kellett ennek így történnie? - fakadtam ki. - Miért éppen velem?
Edward sötéten bámult maga elé az útra.
- Az én hibám. Bolond voltam, hogy ekkora veszélynek tettelek ki! - A hangjából csak
úgy sütött a düh, de tudtam, hogy önmagára haragszik.
- Nem úgy értettem - erősködtem. - Ott voltam, amikor megérkeztek, na és? A másik
kettőt csöppet sem izgattam. Miért döntött úgy ez a James, hogy éppen engem fog megölni? A
világ tele van emberekkel, miért éppen én kellek neki?
Edward alaposan megfontolta a választ.
- Ma este szétnéztem a fejében - kezdte halkan. - Attól fogva, hogy észrevett, semmit
sem tehettem, hogy megakadályozzam a történéseket. Részben a te hibád is! - kacagott
fanyarul. - Ha nem lenne olyan észvesztőén csodálatos az illatod, lehet, hogy ügyet sem
vetett volna rád. És amikor védelmembe vettelek... hát, az sokat rontott a helyzeten. Nem
szokott hozzá, hogy akár a legjelentéktelenebb dologban is keresztezzék az útját. Úgy gondol
önmagára, mint vadászra, és semmi egyébre. Az élete egyet jelent a nyomkereséssel, és az a
legfőbb vágya, hogy valami igazán komoly küzdelemben diadalmaskodjon. És akkor mi
egyszerre csak tálcán kínáljuk neki a kihívást: harcosok egész csapata próbál mindenre
elszántan megvédelmezni egyetlen, sebezhető személyt. Nem is hinnéd, mennyire magánkívül
van most az örömtől. Ez a kedvenc játéka, és mi gondoskodtunk róla, hogy ez legyen élete
legizgalmasabb vadászata - fejezte be Edward mélységesen undorodva. Aztán egy pillanatnyi
szünet után még hozzátette: - De ha nem védelek meg, akkor ott helyben végzett volna veled.
- Azt hittem, a többiek számára nem olyan vonzó a szagom, mint neked.
- Nem is. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy komoly kísértés mindegyiküknek. Ha a
nyomkeresőt vagy bármelyiküket ugyanannyira vonzanád, mint engem, akkor ott helyben
kitört volna a harc.
Összeborzongtam.
- Azt hiszem, nem maradt más hátra, meg kell ölnöm - mormolta. - Carlisle-nak nem fog
tetszeni a dolog.
Hallottam, hogy a kerekek átzötyögnek a hídon, bár a folyót nem láttam a sötétségben.
Tudtam, hogy már egészen közel vagyunk a Cullen házhoz. Most kellett megkérdeznem.
- Hogyan lehet megölni egy vámpírt? Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
- Csak egyféleképpen - mondta váratlanul nyers hangon. - Ha foszlányokra szaggatod,
és a darabjait elégeted.
- És vajon a másik kettő is beszállna a harcba?
- A nő biztosan. Ami Laurentet illeti, abban nem vagyok biztos. Ő nem áll szoros
kapcsolatban a másik kettővel, csak azért van velük, mert így kényelmesebb neki. Ott a
mezőn eléggé zavarba is hozta Jamest...
- De James és a nő... megpróbálnak majd megölni téged? - kérdeztem rekedten.
- Bella, nehogy énmiattam aggódj! Csak a saját biztonságoddal törődj, és kérlek... kérlek,
ne csinálj semmi meggondolatíanságot!
- Még mindig követ minket?
- Igen. De a házat nem fogja megtámadni. Ma éjszaka biztosan nem. Edward
bekanyarodott a láthatatlan felhajtóra. Alice követte. Közvetlenül a ház mellett álltunk meg.
Odabent mindenütt égett
a villany, de az ablakokon kivetülő fény alig enyhítette a házat körülvevő erdő feketeségét.
A furgon még meg sem állt, Emmett már nyitotta is az ajtaját, kirántott az ülésről, hatalmas
mellkasához szorított, mint valami rögbilabdát, és rohant velem a házba.
Edwarddal és Alice-szal a sarkunkban berontottunk a nagy, fehér szobába. A többiek mind
ott voltak, láthatóan már akkor felpattantak, amikor közeledni hallották a furgonomat. Laurent
is ott állt közöttük. Emmett torkának mélyéből halk hörgés bugyborékolt elő, miközben
lerakott Edward mellé.
- Követ minket! - közölte Edward, és fenyegetően meredt Laurentre.
Laurent boldogtalan képet vágott.
- Én is ettől féltem.
Alice odatáncolt Jasper mellé, és suttogott valamit a fülébe: ajka a hangtalan beszéd
ütemére rezgett. Aztán kettesben felrohantak a lépcsőn. Rosalie utánuk nézett, aztán
Emmetthez sietett. Gyönyörű szeméből figyelem sugárzott, ami vad dühvé vált, valahányszor
önkéntelenül rám pillantott.
- Mire számíthatunk? - kérdezte Carlisle fagyosan Laurenttől.
- Sajnálom - felelte az. - Amikor a fiad megvédte a lányt, már akkor attól féltem, hogy
nem lehet majd bírni vele.
- Nem tudod leállítani? Laurent megrázta a fejét.
- Semmi nem állíthatja le Jamest, ha egyszer beindult.
- Majd mi leállítjuk! - Emmett hangja semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy érti.
- Nem tudtok elbánni vele. Háromszáz éve, amióta élek, sose láttam hozzá foghatót. Aki
ujjat húz vele, annak vége. Ezért is csatlakoztam az ő csapatához.
Az ő csapatához gondoltam, hát persze! A tisztáson úgy tettek, mintha Laurent lenne a
falkavezér, de az nem volt egyéb puszta színjátéknál.
Laurent a fejét csóválta. Értetlenül méricskélt, aztán visszafordult Carlisle-hoz:
- Biztos vagy benne, hogy megéri?
Edward dühös ordításába beleremegett a ház. Laurent hátrahőkölt.
- Attól tartok, kénytelen leszel választani - mondta Carlisle higgadtan, de ellentmondást
nem tűrve.
Laurent azonnal megértette, mire gondol. Egy pillanatig töprengett. A pillantása sorra vette
az összes jelenlévőt, aztán végigpásztázta a ragyogóan világos szobát.
- Kíváncsi lennék az életre, amit itt teremtettetek magatoknak. De nem akarok
belekeveredni ebbe az egészbe. Semmi bajom veletek, de Jamesszel sem akarok
szembefordulni. Azt hiszem, elindulok északnak, és megkeresem azt a klánt Delaniban. -
Egy pillanatig habozott. - Ne becsüljétek alá Jamest! Ragyogóan értelmes, és páratlanul
élesek az érzékei. Ugyanolyan otthonosan mozog az emberi világban, mint ti, és nem fog
szemtől szembe támadni... Sajnálom, de úgy látom, itt hamarosan elszabadul a pokol. Tényleg
nagyon sajnálom! - Lehajtotta a fejét, de láttam, hogy újabb, csodálkozó pillantást vet rám.
- Távozz békében! - felelte Carlisle szertartásosan. Laurent újra körbenézett, aztán az
ajtóhoz sietett. A csönd nem tartott tovább egy másodpercnél.
- Milyen messze van? - Carlisle Edwardra nézett.
Esme már indult is: megérintett egy billentyűzetet a falon, amelyet addig észre se vettem,
és az üvegfalat a következő pillanatban hatalmas fém redőnyök zárták el a külvilágtól. Leesett
az állam.
- Olyan három mérföldnyire lehet a folyón túl: ott köröz, hogy a nő beérhesse.
- És mi a tervetek?
- Elcsalogatjuk valahová, és aztán Jasper és Alice gyorsan elviszik Bellát délre.
- És aztán?
- Amint Bella biztonságban van - mondta Edward rettenetes hangon -, levadásszuk.
- Gondolom, nincs más választásunk - bólintott Carlisle komoran. Edward Rosalie-hoz
fordult.
- Vidd föl Bellát, és cseréljetek ruhát! - parancsolt rá. Rosalie dühösen meredt rá.
- Miért tenném? - sziszegte. - Ki ő nekem? Azon kívül, hogy fenyegetést jelent, és te
gondoskodtál róla, hogy veszélybe sodorjon mindnyájunkat!
Hátrahőköltem a hangjából áradó rosszindulattól.
- De Rose... - mormolta Emmett. A vállára tette a kezét, de Rosalie lerázta magáról.
Ismerve Edward indulatos természetét, tartottam a reagálásától. Nagy meglepetésemre
Edward egyszerűen elfordult Rosalie-tól, mintha meg se hallotta volna, amit mondott, vagy
mintha nem is létezne.
- Esme, te? - kérdezte nyugodtan.
- Hát persze - mormolta Esme.Esme fél szívverésnyi idő alatt mellettem termett, könnyedén a karjába emelt, és felsiklott
velem a lépcsőn. Meglepődni sem volt időm.
- Most mit csinálunk? - kérdeztem levegő után kapkodva, amikor lerakott a földre egy
sötét szobában, valahol a második emeleten.
- Megpróbáljuk összezavarni a szimatát. Hosszú távon nem működik, de segíthet, hogy
biztonságban kijuttassunk innen! - Esme ruhái a padlóra hullottak.
- Nem hiszem, hogy jó a méret... - Szerencsétlenkedtem, de a következő pillanatban
Esme leráncigálta rólam az inget a fejemen át. Gyorsan kibújtam a farmeremből. Esme a
kezembe nyomott valami pólóféleséget. Igyekeztem nem belegabalyodni. Amikor ezt
megoldottam, magamra rángattam Esme nadrágját is, de a lábamat nem tudtam kidugni, mert
túl hosszú volt nekem. Esme ügyesen fölhajtotta alul néhányszor, hogy tudjak állni benne.
Neki valahogy sikerült máris belebújnia az én ruhámba. Aztán kézen fogva visszahúzott a
lépcsőhöz. Alice már ott állt, kezében egy kis bőrtáska. Két könyökömnél fogva megragadtak,
jóformán a levegőbe emeltek, miközben lerohantak velem a lépcsőn.
Úgy tűnt, időközben odalenn minden elrendeződött. Edward és Emmett készen álltak az
indulásra, Emmett súlyosnak tűnő hátizsákot vitt a vállán. Carlisle valamilyen apró tárgyat
nyomott Esme kezébe. Megfordult, és Alice-nek is átnyújtott egy ugyanolyan mütyürt: egy
parányi, ezüst mobiltelefont.
- Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella! - mondta, miközben elhaladt mellettem.
Bólintottam, és aggodalmasan Rosalie-ra sandítottam. Rosalie dacos arccal, sötéten nézett
Carlisle-ra.
- Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek! Jól fog jönni délen a sötétített ablaküveg.
Alice és Jasper is bólintottak.
- Mi pedig a dzsippel megyünk!
Meglepődtem: eszerint Carlisle is Edwarddal tart. Hirtelen rádöbbentem, hogy ők fognak
vadászni a nyomkeresőre, és belém nyilallt a félelem.
- Alice - kérdezte Carlisle -, bekapják a csalit?
Mindenki Alice-ra nézett. Alice lehunyta a szemét, és mozdulatlanná merevedett.
Végül kinyitotta a szemét.
- A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk hagyni a házat!
- mondta magabiztosan.
- Gyerünk! - Carlisle a konyha felé indult.
Edward hirtelen mellettem termett. Acélkemény karjába kapott, és magához szorított.
Mintha megfeledkezett volna a többiekről, akik ott álltak és minket figyeltek, fölemelt a
földről, és az arcomhoz szorította az övét. Egyetlen röpke pillanatra hideg, kemény ajka az
enyémre tapadt. Aztán már vége is volt. Leeresztett a földre, az arcom még mindig a két
tenyere között... Gyönyörű szeme égette az enyémet.
Amint elfordult tőlem, a pillantása üres és élettelen lett.
Aztán már ott sem voltak.
Mi meg csak álltunk, a többiek tapintatosan másfele néztek, miközben a könnyek némán
végigcsorogtak az arcomon.
A csönd sehogy sem akart véget érni, míg egyszer csak Esme telefonja vibrálni kezdett. A
füléhez kapta.
- Most! - mondta. Rosalie nagy léptekkel a bejárat felé indult, ügyet sem vetve rám.
Esme megérintette az arcomat, ahogy elhaladt mellettem.
- Vigyázz magadra! - Még akkor is ott lebegett ez a mondat, amikor már kisurrantak az
ajtón. Felnyekergett a furgonom, aztán lassan elhalkult a bömbölése.
Jasper és Alice álltak és vártak. Úgy tűnt, Alice még azelőtt a füléhez kapta a telefonját,
hogy az jelzett volna.
- Edward azt mondja, a nő Esmét követi. Hozom az autót! - Azzal ugyanarra, mint
Edward, ő is eltűnt a sötétben.
Jasper és én egymásra néztünk. Messze állt tőlem, a folyosó túlsó végén... a biztonság
kedvéért.
- Nincs igazad - mondta csöndesen.
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
- Érzem, hogy mit érzel most. Hidd el, igenis, érdemes mindezt vállalni a kedvedért!
- Nem, nem érdemes - motyogtam. - Nem érek annyit, amennyit kockáztatnak.
- Tévedsz - ismételte Jasper kedvesen.
Nem hallottam semmit odakintről, de a következő pillanatban Alice belépett a bejárati
ajtón, és kitárt karral közeledett felém.
- Megengeded? - kérdezte.
- Te vagy az első, aki engedélyt kér! - mosolyogtam fanyarul. Ugyanolyan könnyedén
kapott karcsú karjába, mint Emmett, védelmezően átkarolt, aztán kisüvítettünk az ajtón. A
villanyt mindenütt égve hagytuk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
