|
Crepuscolo 5. fejezet 5.része
Fekete Krisztián 2010.04.19. 07:20
szerző: FEKETE KRISZTIÁN
2010.03.25-2010.04.04
blogja: ?
Crepuscolo
Ez nem az eredeti vámpíros twilight mese!Nem!Ez egy 10 éves alkonyat fan átalakítása!Bella nevében írtam le.
5. fejezet 5.része
- Rosszul vagy? - kérdezte; egyszer már látott hasonló állapotban.
- Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás. Nem tudom, mi történt velem! - Bűnbánóan
ingattam a fejem. - Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.
- Nem vihetlek sehová ilyen állapotban!
-Jól vagyok! - bizonygattam. - A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok
normális, úgyhogy nem mindegy? Egy pillanatig az arcomat fürkészte.
- Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz! - jelentette ki váratlanul. Elpirultam
örömömben, és lesütöttem a szemem.
- Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem
mehetnénk már? - kérdeztem.
- Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem
attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?
- Így van! - vágtam rá, meglepődve, hogy milyen lazán képes kimondani azt a szót.
Megcsóválta a fejét.
- Egyszerűen hihetetlen vagy!
Csak amikor Edward már áthajszolta a furgonomat a város nagy részén, akkor jöttem rá,
hogy fogalmam sincs róla, merre lakik. Áthaladtunk a Calawah folyó hídján, az út északnakerdő, alig néhány méternyi szakaszt lehetett látni az ősöreg fák közt kígyózó ösvényből.
Néhány mérfölddel később az erdő ritkulni kezdett, egy kisebb rétre értünk, vagy inkább
egy kert pázsitjára? Itt is ugyanolyan komor félhomály uralkodott, mint a sűrűben, mert hat
öreg cédrus árnyékolta be hatalmas, szétterülő lombkoronájával az egész tisztást. Az ágak
védelmező árnyéka elért a köztük emelkedő ház faláig. Az alsó szintet régimódi, tágas
veranda ölelte körül.
Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem erre. Az elegáns épületen nem látszott
meg az idő múlása, bár stílusából ítélve százéves is lehetett. Lágy fakófehérre festették, három
emelet magas volt, négyszögletes, az arányai tetszetősek. Az ablakok és az ajtók vagy még az
eredeti házból maradtak, vagy tökéletes másolatok voltak. Az én furgonomon kívül más
kocsit nem lehetett látni. Hallottam, hogy valahol a közelben, a fák rejtekében zúg a folyó.
- Hűha!
- Tetszik? - kérdezte Edward, és elmosolyodott.
- Hát... egészen csinos, a maga módján. Meghúzta a lófarkam, és felkuncogott.
- Felkészültél? - kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.
- Távolról sem... de azért menjünk! - Megpróbáltam nevetni, de a kacaj elakad a
torkomban. Idegesen lesimítottam a hajamat.
- Nagyon csinos vagy! - Könnyedén, magától értetődőn fogott kézen.
A fák mély árnyékában lépkedtünk a verandáig. Tudtam, hogy Edward érzi, mennyire
feszült vagyok: a hüvelykujja megnyugtatóan körözött kézfejemen.
Kitárta előttem az ajtót.
A ház belseje még meglepőbb volt, mint a külseje, még kevésbé hasonlított arra, amire
számítottam. Nagyon világos volt, és nagyon tágas. Itt régen alighanem több szoba lehetett, de
a falak nagy részét eltávolították, és most az egész földszint egyetlen, tágas helyiséget
alkotott. A hátsó, délre néző falat teljes egészében üvegre cserélték, mögötte, a cédrusok
árnyékán túl egészen a széles folyóig terjedt a pázsit. A szoba nyugati oldalát tömör, kanyargó
lépcső uralta. A falak, a magas, gerendás mennyezet, a padló és a vastag szőnyegek mind a
fehér különböző árnyalataiban ragyogtak.
És balra, közvetlenül az ajtó mellett, valami alacsony emelvényfélén, amelyen egy
impozáns hangversenyzongora állt, ott vártak ránk Edward szülei.
Dr. Cullennel már találkoztam, mégis újra megdöbbentett, menynyire fiatal és milyen
vérlázítóan tökéletes. A mellette álló nőről feltételeztem, hogy ő Esme, a család egyeden
tagja, akit még sose láttam. Ugyanolyan sápadt-gyönyörű volt, mint a többiek. Volt valami
szív alakú arcában és karamella színű, lágy, hullámos hajkoronájában, ami a némafilmkorszak
naiváira emlékeztetett. Alacsony volt és karcsú, de valahogy gömbölydedebb, kevésbé
szögletes, mint a többiek. Mindketten lezseren öltöztek, világos ruhájuk jól illett a
házbelsőhöz. Üdvözlésképpen rám mosolyogtak, de egyikük sem moccant, nem léptek
hozzánk közelebb. Gondolom, azért, mert nem akartak megijeszteni.
- Carlisle, Esme! - Edward hangja törte meg a rövid csöndet. - Ez itt Bella!
- Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella! - Carlisle kimérten, óvatosan közelebb
lépett hozzám. Felém nyújtotta a kezét, mintegy próbaképpen, én pedig odaléptem, és kezet
ráztam vele.
- Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen!
- Kérlek, szólíts Carlisle-nek!
- Szívesen, Carlisle! - Rávigyorogtam, hirtelen támadt önbizalmam engem is meglepett.
Ereztem a mellettem álló Edward megkönnyebbülését.
Esme elmosolyodott, ő is felém lépett, és a kezem után nyúlt. Az övé pontosan olyan hideg
és kőkemény volt, mint amire számítottam.
- Örülök, hogy megismerhetlek! - mondta őszinte melegséggel.erdő, alig néhány méternyi szakaszt lehetett látni az ősöreg fák közt kígyózó ösvényből.
Néhány mérfölddel később az erdő ritkulni kezdett, egy kisebb rétre értünk, vagy inkább
egy kert pázsitjára? Itt is ugyanolyan komor félhomály uralkodott, mint a sűrűben, mert hat
öreg cédrus árnyékolta be hatalmas, szétterülő lombkoronájával az egész tisztást. Az ágak
védelmező árnyéka elért a köztük emelkedő ház faláig. Az alsó szintet régimódi, tágas
veranda ölelte körül.
Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem erre. Az elegáns épületen nem látszott
meg az idő múlása, bár stílusából ítélve százéves is lehetett. Lágy fakófehérre festették, három
emelet magas volt, négyszögletes, az arányai tetszetősek. Az ablakok és az ajtók vagy még az
eredeti házból maradtak, vagy tökéletes másolatok voltak. Az én furgonomon kívül más
kocsit nem lehetett látni. Hallottam, hogy valahol a közelben, a fák rejtekében zúg a folyó.
- Hűha!
- Tetszik? - kérdezte Edward, és elmosolyodott.
- Hát... egészen csinos, a maga módján. Meghúzta a lófarkam, és felkuncogott.
- Felkészültél? - kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.
- Távolról sem... de azért menjünk! - Megpróbáltam nevetni, de a kacaj elakad a
torkomban. Idegesen lesimítottam a hajamat.
- Nagyon csinos vagy! - Könnyedén, magától értetődőn fogott kézen.
A fák mély árnyékában lépkedtünk a verandáig. Tudtam, hogy Edward érzi, mennyire
feszült vagyok: a hüvelykujja megnyugtatóan körözött kézfejemen.
Kitárta előttem az ajtót.
A ház belseje még meglepőbb volt, mint a külseje, még kevésbé hasonlított arra, amire
számítottam. Nagyon világos volt, és nagyon tágas. Itt régen alighanem több szoba lehetett, de
a falak nagy részét eltávolították, és most az egész földszint egyetlen, tágas helyiséget
alkotott. A hátsó, délre néző falat teljes egészében üvegre cserélték, mögötte, a cédrusok
árnyékán túl egészen a széles folyóig terjedt a pázsit. A szoba nyugati oldalát tömör, kanyargó
lépcső uralta. A falak, a magas, gerendás mennyezet, a padló és a vastag szőnyegek mind a
fehér különböző árnyalataiban ragyogtak.
És balra, közvetlenül az ajtó mellett, valami alacsony emelvényfélén, amelyen egy
impozáns hangversenyzongora állt, ott vártak ránk Edward szülei.
Dr. Cullennel már találkoztam, mégis újra megdöbbentett, menynyire fiatal és milyen
vérlázítóan tökéletes. A mellette álló nőről feltételeztem, hogy ő Esme, a család egyeden
tagja, akit még sose láttam. Ugyanolyan sápadt-gyönyörű volt, mint a többiek. Volt valami
szív alakú arcában és karamella színű, lágy, hullámos hajkoronájában, ami a némafilmkorszak
naiváira emlékeztetett. Alacsony volt és karcsú, de valahogy gömbölydedebb, kevésbé
szögletes, mint a többiek. Mindketten lezseren öltöztek, világos ruhájuk jól illett a
házbelsőhöz. Üdvözlésképpen rám mosolyogtak, de egyikük sem moccant, nem léptek
hozzánk közelebb. Gondolom, azért, mert nem akartak megijeszteni.
- Carlisle, Esme! - Edward hangja törte meg a rövid csöndet. - Ez itt Bella!
- Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella! - Carlisle kimérten, óvatosan közelebb
lépett hozzám. Felém nyújtotta a kezét, mintegy próbaképpen, én pedig odaléptem, és kezet
ráztam vele.
- Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen!
- Kérlek, szólíts Carlisle-nek!
- Szívesen, Carlisle! - Rávigyorogtam, hirtelen támadt önbizalmam engem is meglepett.
Ereztem a mellettem álló Edward megkönnyebbülését.
Esme elmosolyodott, ő is felém lépett, és a kezem után nyúlt. Az övé pontosan olyan hideg
és kőkemény volt, mint amire számítottam.
- Örülök, hogy megismerhetlek! - mondta őszinte melegséggel.
kanyarodott, a mellettünk elsuhanó házak egyre nagyobb távolságban követték egymást, és
egyre nagyobbak lettek. És végül teljesen elmaradtak, és mi a ködös erdőben zötykölődtünk.
Éppen azon morfondíroztam, megkérdezzem-e, tulajdonképpen hová megyünk, vagy várjak
türelemmel, amikor Edward hirtelen befordult egy kövezetlen útra. Nem volt ott semmiféle
jelzőtábla, és az út szinte teljesen eltűnt a páfrányok között. Mindkét oldalát sűrűn benőtte azVégül az egyeden szoknyám mellett döntöttem, hosszú, khaki színű, és elég lezser
ruhadarab. Hozzá fölvettem a sötétkék blúzomat, amelyet Edward egyszer megdicsért.
-JA hátára vetett, ahogy előző nap is tette, de úgy éreztem, külön erőfeszítésébe kerül, hogy
olyan gyöngéd legyen, mint amilyen volt. Átkulcsoltam lábammal a derekát, a karommal meg
olyan szorosan átfontam a nyakát, hogy majdnem megfojtottam.
- El ne felejtsd behunyni a szemed! - intett szigorúan. Gyorsan beletemettem az arcomat a
lapockájába meg a tulajdon
karomba, és szorosan lehunytam a szemem.
És jóformán észre sem vettem, hogy megmozdulunk. Éreztem, hogy suhan a levegőben, de
olyan simán, mintha csak sétált volna. Néha elfogott a kísértés, hogy kukucskáljak: most is
úgy repül-e az erdőn keresztül? De ellenálltam, nem érte volna meg azt a rettenetes szédülést.
Beértem annyival, hogy figyeltem, amint egyenletesen ki-be lélegzik.
Észre sem vettem, hogy megálltunk, míg hátra nem nyúlt, hogy megérintse a hajam.
- Megérkeztünk, Bella!
Végre ki mertem nyitni a szemem, csakugyan egy helyben álltunk. Nagy nehezen
lefejtettem Edwardról megmerevedett karomlábam, és kecsesen fenékre estem.
- A francba - fújtam a nedves földre huppanva.
Edward szemlátomást nem tudta eldönteni, az előbbiek miatt mérgelődjön-e még, vagy
nyugodtan szórakozzon rajtam. De aztán látványom eldöntötte a dolgot, és harsány kacagásra
fakadt.
Föltápászkodtam, rá se néztem, miközben lesöpörtem a dzsekimre tapadt földet és
páfrányt. Edward ezen csak még jobban nevetett. Bosszús, ámde öles léptekkel indultam az
erdő felé. A következő pillanatban ott éreztem Edward karját a derekamon.
- Hová mész, Bella?
- Baseballmeccset nézni. Téged, úgy látom, már nem érdekel a játék, de a többiek
biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd.
- Rossz irányba indultál.
Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elkapta a derekamat.
- Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna,
milyen képet vágtál! - Megint kuncogni kezdett, de aztán erőt vett magán.
- Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd? - ripakodtam rá.
- Én nem voltam rád mérges.
- „Bella, te leszel a halálom!” - idéztem savanyúan.
- Ez egyszerű ténymegállapítás volt.
Megint el akartam fordulni tőle, de szorosan tartott.
- Dühös voltál! - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Igen.
- De az előbb még azt mondtad...
- Hogy nem rád voltam dühös. Hát nem látod, Bella? - Hirtelen nagyon komoly lett,
minden incselkedés eltűnt a hangjából. - Hát nem érted?
- Mit kellene megértenem? - kérdeztem. Hirtelen hangulatváltozása sokkal jobban
összezavart, mint a szavai.
- Sose vagyok dühös rád... hogy is lehetnék? Valakire, aki ilyen bátor, bizalommal teli...
melegszívű, mint te.
- De akkor miért? - suttogtam, azokra az alkalmakra gondolva, amikor hirtelen támadó,
sötét rosszkedvében eltaszít, s amit én mindig úgy értelmeztem, hogy dühös rám, és teljes
joggal.
Dühös a gyöngeségem, a lassúságom, a kiszámíthatatlan emberi reakcióim miatt...
Óvatosan a két tenyere közé fogta az arcomat.
- Saját magamra vagyok dühös - mondta lágyan. - Azért, mert úgy látom, képtelen
vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta létezésemmel veszélybe
sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat. Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra,
hogy...
Befogtam a tenyeremmel a száját.
- Ne!
Megfogta a kezemet, elvette az ajkáról, de az arcához simította.
- Szeretlek - mondta. - Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz.
Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimondta: szeret. Ő talán nem volt ennek tudatában,
de én annál inkább.
- Most pedig, légy szíves, próbálj rendesen viselkedni! - kérte, aztán lehajolt, és az ajka
lágyan súrolta az enyémet.
Illedelmesen, mozdulatlanul álltam. Aztán felsóhajtottam.
- Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel? Úgyhogy jobb,
ha most megyünk.
- Igenis, hölgyem!
Szomorkásán elengedte a derekamat, csak a kezemet fogta továbbra is. Elindultunk a
magas, nedves páfrányok és mohával borított fatörzsek között, megkerültünk egy vaskos
kanadai fenyőt, és már ott is voltunk egy hatalmas, hegylánccal körbevett nyílt mező
peremén. Kétszer akkora volt, mint a legnagyobb baseballstadion.
A többiek már mind ott voltak: Esme, Emmett és Rosalie egy kopár sziklanyúlványon
ültek úgy százlépésnyire. Jóval távolabb Jasper és Alice, legalább negyed mérföld távolságra
álltak egymástól, és úgy tűnt, ide-oda dobálnak valamit, de labdát egyáltalán nem láttam.
Carlisle mintha éppen a pályát jelölte volna ki, de hogy a csudába lehetnek olyan messzire
egymástól?
Amikor előléptünk a fa mögül, a sziklán ülő három alak felállt. Esme elindult felénk.
Emmett követte, de előbb még hosszú pillantást vetett Rosalie hátára. Rosalie kecsesen
fölemelkedett, aztán nagy léptekkel megindult a mező felé, ránk se nézve. A gyomrom
kínosan görcsbe rándult.
- Téged hallottunk az előbb, Edward? - kérdezte Esme.
- Mintha egy medve fuldokolt volna - vigyorgott Emmett. Tétován Esmére mosolyogtam.
- Igen, ő volt az.
- Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan - közölte Edward, visszaadva a kölcsönt.
Alice szaladni, jobban mondva táncolni kezdett felénk. A lábunktól hajszálnyira kecsesen
lefékezett.
- Idő van - jelentette be.
Amint kimondta, a mennydörgés moraja rázta meg az erdőt, aztán a vihar nagy csattanással
nyugatnak fordult, a város felé.
- Félelmetes, mi? - kérdezte Emmett barátságosan, és rám kacsintott.
- Gyerünk már! - Alice Emmett keze után nyúlt, és elszáguldottak a túlméretezett pálya
felé. Alice úgy szökellt, mint egy gazella. Emmett majdnem ugyanolyan kecsesen és éppen
olyan gyorsan futott, bár róla senkinek nem gazella jutott az eszébe.
- Akarsz látni egy igazi, jó kis meccset? - kérdezte Edward élénken ragyogó szemmel.
Megpróbáltam kellőképpen lelkesedni:
- Hajrá, mieink!
Edward összeborzolta a hajamat, aztán a másik kettő nyomába eredt. Ő sokkal
lendületesebb volt náluk, inkább egy gepárdra emlékeztetett, és egykettőre beérte őket. Olyan
kecsesen és erőteljesen mozgott, hogy a látványtól elállt a lélegzetem.
- Lemenjünk? - kérdezte Esme lágy, dallamos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy
tátott szájjal bámulok Edward után. Gyorsan összekaptam magamat, és bólintottam. Esme
változatlanul tartotta köztünk a két lépés távolságot - azért ilyen óvatos, mert nem akar
megijeszteni? Hozzám igazította a lépteit, és semmi jelét nem adta, hogy zavarná ez a lassú
tempó.
- Te nem játszol? - kérdeztem szégyenlősen.
- Nem, én inkább bíráskodom és ügyelek, hogy tisztességesen játsszanak - magyarázta.
- Mert különben csalnának?
- Mi az hogy! Hallanod kellene, hogy vitatkoznak egymással. Bár ami azt illeti, szerintem
jobb, ha nem hallod, még azt hinnéd, egy farkasfalka nevelte őket!
- Ez úgy hangzott, mintha az én anyukám mondta volna! - nevettem meglepetten.
Esme is kacagott.
- Hát tényleg, sok szempontból a gyerekeimnek tekintem őket. Soha nem tudtam egészen
elfojtani az anyai ösztöneimet. Edward nem mondta, hogy volt egy gyerekem, aki meghalt?
- Nem - mormoltam döbbenten, és kapkodva találgattam, melyik életére is gondolhat.
- Igen, ő volt az első és egyetlen kisbabám. Csak pár napig élt szegényke - sóhajtott. - A
halála összetörte a szívemet, azért is ugrottam le arról a szikláról, tudod - tette hozzá
tárgyilagosan.
- Edward csak annyit mondott, hogy le., le... leestél - dadogtam.
- Hiába, Edward igazi gentleman! - Elmosolyodott. - Edward volt az első az új fiaim
közül. Mindig is így gondoltam rá, bár ha úgy vesszük, idősebb nálam. - Melegen
mosolygott. - Ezért is örülök annyira, hogy megtalált téged, drágám! - Ez a becéző
megszólítás Esme szájából egészen természetesen hangzott. - Olyan sokáig volt magányos
farkas... Fájt látni, hogy annyira egyedül van!
- Szóval akkor nem bánod? - kérdeztem tétován. - Azt, hogy én... nem a megfelelő
személy vagyok számára?
- Nem - felelte elgondolkodva. - Ha egyszer te kellesz neki... Valahogy majd
elrendeződnek a dolgok - mondta, de a homloka ráncba szaladt az aggodalomtól. Újra
felhangzott a mennydörgés.
Esme megállt: úgy látszik, elértük a pálya szélét. A játékosok már felálltak. Edward volt a
legtávolabb, a mező bal oldalán, Carlisle az első és második alappont között állt, a labda
pedig Alice-nál - ő volt a dobó.
Emmett egy alumínium ütőt lóbált, olyan lendülettel, hogy szinte nem is látszott mozgás
közben. Mire rájöttem, hol a posztja, már ott is termett a helyén - bár szerintem képtelenül
messze a dobótól. Jasper néhány lépésnyire mögötte állt, ő volt a másik csapat fogójátékosa.
Természetesen egyikük sem viselt kesztyűt.
- Rendben! - kiáltotta Esme olyan tisztán csengő hangon, hogy még Edwardnak is
hallania kellett, akármilyen messze volt is. - Dobás indul!
Alice egyenesen állt, megtévesztőén mozdulatlanul. Az ő stílusa, úgy tűnt, a lopakodás,
nem a megfélemlítő rámenősség. Két kézzel tartotta a labdát, derékmagasságban, aztán
hirtelen, ahogy a kobra lesújt, jobb keze előrelendült, és a labda Jasper tenyerében csattant.
- Ez akkor most strike volt? - kérdeztem suttogva Esmét.
- Ha nem érte az ütő, akkor igen - felelte.
Jasper visszahajította a labdát Alice tenyerébe. Alice megengedett magának egy gyors
vigyort. Aztán a keze újra meglendült.
Ez alkalommal az ütőnek sikerült idejében eltalálnia a szinte láthatatlan labdát. Az ütközés
fülsiketítő volt: a hegyek visszaverték a hangokat - most értettem csak meg, miért várták
meg a vihart, hogy elkezdjenek játszani.
A labda meteorként száguldott a pálya fölött, és eltűnt az erdőben.
- Ebből hazafutás lesz - mormoltam.
- Várd ki a végét! - figyelmeztetett Esme. Fölemelt kézzel, feszülten figyelt. Emmettből
csak egy elmosódó, alappontok körül cikázó csík látszott, Carlisle ott rohant a nyomában.
Edwardot sehol sem láttam.
- Kint van! - kiáltotta Esme tisztán csengő hangon. Hitetlenkedve bámultam, amint
Edward előszökken a fák közül, felemelt kezében a labdával, és olyan szélesen vigyorog,
hogy még onnan messziről is látni lehet.
- Emmett ütései a legerősebbek - magyarázta Esme -, de Edward fut a leggyorsabban.
A meccs folytatódott, én meg csak bámultam. A labda olyan elképesztő gyorsasággal
repkedett ide-oda, és a játékosok olyan hihetetlen tempóban száguldottak körbe a pályán,
hogy lehetetlen volt szemmel követni őket.
Közben rájöttem, hogy még valamiért vártak a játékkal addig, amíg ki nem tört a vihar:
Jasper, amikor megpróbálta kikerülni Edwardot, aki soha nem hibázott, Carlisle felé ütött egy
földi labdát. Carlisle belerohant a labdába, aztán versenyt futott Jasperrel az első alappontig.
Amikor összeütköztek, mintha két súlyos sziklatömb csattant volna egymáshoz.
Felugrottam ijedtemben, de aztán láttam, hogy a hajuk szála se görbült.
- Semmi baj! - kiáltotta Esme nyugodt hangon.
Emmették vezettek egy ponttal - Rosalie-nak sikerült körberepülnie a bázisokat, miután
megérintette Emmett egyik hosszú, repülő labdáját -, amikor Edward megkapta a harmadik
„out”-ját és ki kellett állnia a játékból. Odafutott hozzám, és csak úgy vibrált az izgalomtól.
- No, mi a véleményed?
- Egy dolog biztos. Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg Major League
baseballmeccseit.
- Mert eddig olyan sokszor végigülted! - nevetett.
- Kicsit csalódott vagyok - ugrattam.
- De miért? - kérdezte értetlenül.
- Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem
csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál!
Rám villantotta azt a bizonyos féloldalas mosolyát.
- Én jövök! - mondta, azzal eliramodott a hazai bázis felé.
Okosan játszott, alacsonyan tartotta a labdát, kívül Rosalie mindig tettre kész kezének
hatósugarán, és villámgyorsan két bázis előnyre tett szert, mielőtt még Emmett újra játékba
hozhatta volna a labdát. Carlisle egyet olyan messzire elütött - majd belesüketültem -, hogy ő
is, Edward is megtették a teljes kört. Alice kecsesen gratulált mindkettőnek egy-egy pacsival.
A továbbiakban az eredmény minduntalan változott, ők pedig utcakölyköket
megszégyenítő szidalmakat vagdostak egymás fejéhez. Esme időnként rájuk förmedt, hogy
viselkedjenek tisztességesen. A mennydörgés tovább robajlott a távolban, de mi szárazon
megúsztuk, ahogy Alice jósolta.
Carlisle-ra került az ütés sora, Edward volt a fogó, amikor Alice hirtelen fölszisszent. Én
persze Edwardot bámultam, mint rendesen, így tűnt fel, hogy hirtelen Alice-ra néz. Amikor
tekintetük összeakadt, szikra villant ide-oda kettejük között, és Edward abban a másodpercben
mellettem termett, még mielőtt a többiek bármit is kérdezhettek volna.
- Mi történt, Alice? - Esme hangja megfeszült.
- Nem tudom megmondani... Nem láttam tisztán - suttogta Alice.
Ekkor már mindannyian köréje gyűltek.
- Mi a baj, Alice? - kérdezte Carlisle nyugodtan.
- Gyorsabban haladnak, mint hittem. Most látom, hogy rosszul mértem fel a távolságot -
mormolta.
Jasper védelmezőén föléje hajolt.
- Mi változott? - kérdezte.
- Meghallották, hogy játszunk, útirányt változtattak - felelte Alice bűnbánóan, mintha
önmagát tenné felelőssé azért, ami megijesztette, bármi legyen is az.
Hét fürge szempár villant rám, és fordult el rólam a következő pillanatban.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Carlisle Edwardhoz fordulva. Láttam Edward arcán,
hogy egy pillanatig nagy erőfeszítéssel
összpontosít.
- Kevesebb, mint öt perc. Szaladnak. Játszani szeretnének - mondta komor arccal.
- Elég annyi idő? - Carlisle pillantása megint felém villant.
- Nem, úgy nem, hogy közben viszem... - félbehagyta a mondatot. - Különben is, ha
valamire végképp nincs szükségünk, hát arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek.
- Hányan vannak? - faggatta Emmett Alice-t.
- Hárman - felelte Alice kurtán.
- Hárman! - horkant fel Emmett gúnyosan. - Hát akkor csak jöjjenek!
És úgy megfeszítette vaskos karját, hogy kidagadtak rajta acélizmai.
Egy hosszúnak tetsző másodperc töredékéig Carlisle habozott. Csak Emmett tűnt teljesen
nyugodtnak: a többiek aggódva várták Carlisle döntését.
- Egyszerűen folytassuk a játékot! - határozott végül Carlisle. A hangja hűvös volt és
fegyelmezett. - Alice azt mondja, csak kíváncsiak.
Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és mivel nagyon figyeltem, a javát hallottam is, bár azt
már nem értettem, mit kérdezett Esme Edwardtól némán mozgó ajakkal. Csak annyit láttam,
hogy Edward kissé megrázza a fejét, és Esme arcát elönti a megkönnyebbülés.
- Most te leszel a fogó, Esme - közölte Edward. - Én pedig a bíró! - És lecövekelt
mellettem.
A többiek visszatértek a mezőre, és éberen pásztázták a sötét erdőt. Alice és Esme is a
közelembe húzódott.
- Ereszd le a hajad! - mondta Edward halk, színtelen hangon. Engedelmesen kihúztam a
gumit a lófarkamból, és megráztam a
fejem, hogy a hajam körben a vállamra hulljon. Kimondtam, ami már eddig is nyilvánvaló
volt:
- Erre tartanak.
- Igen. Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és kérlek, el ne mozdulj mellőlem! -
Igyekezett leplezni a hangjában bujkáló feszültséget, de azért én meghallottam. Előrekotorta a
hajamat, az arcom két oldalára.
- Ez nem sokat segít - mondta Alice lágyan. - Én a mező túloldaláról is éreztem az
illatát.
- Tudom! - felelte Edward tehetetlen ingerültséggel.
- Mit kérdezett tőled Esme? - suttogtam. Edward habozott egy pillanatig.
- Hogy szomjasak-e - morogta végül vonakodva.
Teltek a másodpercek: a játék most már csak tessék-lássék folytatódott. Senki sem mert
keményebben ütni, Emmett, Rosalie és Jasper is csak a belső négyszögben ődöngtek. Időről
időre az agyamat megbénító félelem ellenére észrevettem, hogy Rosalie engem néz. A
pillantása kifejezéstelen volt, de abból, ahogy a száját elhúzta, sejtettem, hogy dühös lehet.
Edward már egyáltalán nem figyelt a játékra, az erdőt pásztázta.
- Sajnálom, Bella! - hajtogatta lázasan. - Ostobaság volt, és felelőtlenség, hogy
ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom!
Hirtelen elakadt a lélegzete, mereven pásztázta a mező jobb szélét. Fél lépést tett
oldalazva, hogy eltakarjon az érkezők elől.
Carlisle, Emmett és a többiek is ugyanarra fordultak, nyilván ők is hallották, amit az én
fülem még nem: a közeledő léptek zaját.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
