|
Maradj velem
Arielle 2010.04.10. 10:59
szerző:Arielle
 blogja:Katt ide
Maradj velem
12-14.fejezet 12. fejezet
(Isabella szemszöge)
 Alice pontosan 5-kor értem jött, és elvitt az otthonukba. Már annyira izgultam, hogy a tenyerem folyamatosan nyirkos volt, a lábaim pedig remegtek. Próbált nyugtatni, de nem igazán sikerült neki, amiért nagyon csalódott lett, de megígérte, hogy azonnal rám fogja uszítani Jasper-t. Ez sem hatott.
Leparkolt a házuk előtt, majd bementünk. Edward észrevétlenül suhant oda hozzám, szorosan megölelt, majd rám villantotta lélegzet elállító mosolyát. Még inkább elkábultam...
- Gyere, menjünk a konyhába, bemutatlak. - fordult hozzám kedvesem, mire ha lehet, még sápadtabb lettem.
A konyhában négy vámpír tartózkodott. Rosalie frissen kisült süteményeket tett ki éppen egy tálcára, Emmett sajtot reszelt egy tányérba, amit egy világos barna hajú nő, bizonyára Esme szórt rá a lasagne tetejére. Egy szőke férfi volt még velük, Carlisle, aki csak ült a pult mellett, és elmélyülten olvasott. Beléptünkre mind felkapták ránk a tekintetüket, és csak Rosalie nem mosolygott rám.
- Bella, hadd mutassam be a családomat. - fogott bele Edward, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem, aztán egy pillanattal később már el is tűnt a nyugtalanságom, helyette békés hangulat telepedett rám. Alice lépett be a helységbe mögöttem, kézen fogva húzta maga után Jasper-t, én pedig arra gondoltam, talán barátnőm valóban rám uszította Jasper-t.
- Bella, ő Jazz a férjem. - tolta oda elém párját Alice.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - mondta halkan, fájdalmas hangon, és szinte teljesen zárt szájjal.
- Jazz, ne aggódj, nem fogod bántani. Te is megszokod majd ezt a felettébb édes illatot. - paskolta meg Alice a párja karját.
- Én Emmett vagyok. - lépett hozzám a nagy mackó, és nagy meglepetésemre megölelt. - Üdv a családban. És egy jó tanács: sose fogadj Jazz-el... - súgta a fülembe, de mindenki hallhatta, mert nem csak én kuncogtam fel.
- Pedig jól állt a ruha... - vetettem ellen, mire Emmett is bekapcsolódott a nevetésbe.
- A feleségem, Rosalie... - mutatott a szőke, hideg szépségre, aki gyűlölködve tekintett rám, és egy apró kis biccentéssel jelezte csak üdvözlését. Ennél személyesebb gesztusra nem volt hajlandó, bár úgy láttam, ezt is csak Edward szúrós pillantása tudta kicsikarni belőle.
- Esme vagyok. - mutatkozott be a világosbarna hajú nő, a családanya. Ő is szorosan megölelt, s én egy percre úgy éreztem magam, mintha a saját édesanyám karjaiban lennék. - Tényleg nagyon finom az illatod... - mondta kissé félénken, alsó ajkát beharapva. - Szereted a lasagne-t, ugye?
- Nagyon is. Nem kellett volna miattam fáradnotok, én nem szeretnék gondot okozni... - néztem rá bűntudatosan.
- Okot adsz rá, hogy végre használjuk a konyhát. - felelte Carlisle. Elém lépett, ő is magához ölelt, mintha mindannyian régóta ismernénk egymást, és folytatta: - Esme remek szakács, de mi ezt nem tudjuk értékelni. Örömet okoz neki, hogy főzhet neked.
- Én sütöttem egy kis kakaós kalácsot. - jelentette ki Rosalie. Hangja féltékenységről árulkodott, én pedig nem tudtam megérteni viselkedését.
- Kedves tőled. - mosolyogtam rá, de nem viszonozta, kiment a konyhából.
- Bocs, azt hiszem, jobb, ha utána megyek. - dörmögte Emett, majd elsuhant.
Leültem az asztalhoz, Esme elém tett egy tányér ínycsiklandozó illatú ételt, én pedig mohón falni kezdtem. Alice és Jasper velem szemben ültek, egyik oldalamon Esme és Carlisle, másikon Edward foglalt helyet. Evés közben beszélgettünk, a családomról, Phoenix-i életemről érdeklődtek. Nagyon kedvesnek találtam őket, biztos voltam benne, hogy hamar a szívembe lopják magukat, ahogy Alice már megszeretette magát velem.
Megkóstoltam Rosalie süteményét is, az is nagyon ízletesnek bizonyult. Szerettem volna beszélni vele, de nem igazán láttam értelmét, és be kellett vallanom magamnak, féltem tőle.
- Mi baja velem Rosalie-nek? - kérdeztem meg őket.
- Nem hiszem, hogy konkrétan a te személyeddel lenne problémája... - kezdte Carlisle. - Bárkit idehozhatott volna Edward, nem tetszett volna neki. Tudod, ő elég nehezen viseli a változásokat, Alice-t is csak sokára fogadta el.
- Féltékeny volt, és dühös, mikor Emmett megölelt. - jelentette ki Jasper váratlanul.
- De hát miért? Én Edward-ot szeretem, mégis mit akarnék az ő párjától? - háborodtam el, mire Esme elmosolyodott.
-Boldoggá tesznek a szavaid, Bella. - mondta kissé elérzékenyült hangon. - Olyan régóta vágytam arra, hogy valaki szeresse az én kisfiamat!
- Szerették őt, anya, csak egyik sem kellett Eddy-nek. - mondta kaján vigyorral a képén az épp visszatérő Emmett.
- Meséljek Rose-nak a hatodik legénybúcsúdról? - kérdezte Edward hirtelen, mire testvére vadul rázta a fejét. - Akkor fejezd ezt be, kérlek.
- Már viccelődni sem lehet ebben a családban. - morogta Emmett, én pedig megsajnáltam. - Remélem, Bella, te bírod a poénokat.
- Ne aggódj, Emmett, tőlem mindig kész választ fogsz kapni a vicceidre. - néztem fel a süteményemről. - És légyszi mondd meg Rosalie-nek, hogy nagyon finom a desszert.
Emmett vigyorogva felkapta párja benn felejtett slusszkulcsát, majd visszament a garázsba hozzá. Nem sokkal később egy tűzpiros Ferrarri suhant el a földes úton, egyre távolodva a háztól. Elmentek, de mi hatan remekül szórakoztunk. Sokat beszélgettünk, és nagyon jól éreztem magamat. Később Edward felajánlotta, hogy körbevezet a házban, én pedig éltem a lehetőséggel.
A nappali hatalmas volt, lcd-tévével, bőr ülőgarnitúrával, és hatalmas üvegfalakkal. A terasz egyszerű volt, kis kerti bútorokkal felszerelt, féltetős korlátos helyiség. Megmutatta Carlisle dolgozószobáját, ahol az egész falat festmények borították, és elmesélte a történetüket. A legtöbb Carlisle-t ábrázolta, különböző emberek, s mint utóbb megtudtam inkább vámpírok társaságában.Minden darabnak nagy jelentősége volt, egy-egy életszakaszra emlékeztette a családot, s Carlisle fontosnak tartotta emlékeit.
Alice és Jasper szobája az egyszerűség és a luxus egyvelege volt stílusilag, de maga az összhatása lenyűgözött. Rosalie és Emmett hálója kifinomult eleganciát tükrözött, bár néhol elővillant egy-két olyan könyv, vagy tárgy, ami tipikusan a nagy mackó stílusára vallott. Esme és Carlisle szobája olyan volt, mint az álom. Minden halványlila színben pompázott, és annak árnyalataiban, és szinte érezhető volt az anyai kéz lenyomata.
Végül elérkeztünk az ő szobájához, amire a leginkább kíváncsi voltam. Világos szürke falak, hatalmas üvegoldallal, polcok teli könyvvel, cédékkel, és egy fehér bőr kanapé két hozzá illő fotellel.
- Nincs ágyad... - jegyeztem meg.
- Nem alszom, így nincs szükségem rá. A többieknél is csak a lányok igénylik, hogy legyen... - mosolygott rám csábosan.
- Sokat olvasol, és zenéd is van bőven. - következett egy újabb megállapítás.
- Igen, és most már te is itt vagy, Bella. - lépett közelebb.
- És itt is maradok... - suttogtam, majd belebújtam ölelésébe, és viszonoztam a csókját. Idilli pillanat volt, de Edward hirtelen megszakította. Azt hittem, ismét az illatom bódította el, pedig sok parfümöt fújtam magamra, hátha attól kevésbé érzi majd égetőnek.
- A fenébe... - morrant fel.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva.
- Idegen vámpírok... - mondta, majd hirtelen a hátára kapott, és kiugrott a sebtében kinyitott ablakon. Zuhanását riadt sikkantásom kísérte, de nem foglalkozott vele. Ahogy földet értünk futásnak eredt azzal az elképesztő tempóval, nekem pedig be kellett hunynom a szemem, hogy ne szédüljek. Csak a szaglásomnak köszönhetően tudatosult bennem, hogy bevetette magát az erdőbe, de arról fogalmam sem volt, hová tartunk.
13.fejezet
 Úgy rohantam kedvesemmel a hátamon, mintha az élete, vagy a testi épsége forogna kockán. Én is éreztem az idegenek szagát, de nem ismertem rá egyik illatra sem. Az biztos, hogy ketten voltak, és távol is a házunktól, talán csak fel akarták térképezni a területet, vagy megérezték ők is a mi illatunkat, és elmentek.
Bella ujjai görcsösen fonódtak a nyakam köré, fejét a hátamhoz szorította, lábaival szorosan átkulcsolta a derekam. Éreztem, hogy remeg, és biztos voltam benne, hogy megrémült, ezért úgy döntöttem mindenképpen vele maradok. Közben az eső is elkezdett zuhogni, egyik percről a másikra, mintha dézsából öntötték volna.
A Swan háztól pár méternyire megálltam, ő pedig zihálva próbált talpon maradni, mikor letettem a földre. Gyorsan felé fordultam, megragadtam a vállait, és tartottam, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát. Rémült szemmel nézett rám, de düh is keveredett érzelmeibe.
- Mi a franc volt ez? - sziszegte.
- Mondtam, hogy idegenek szagát éreztük. A testvéreim elmentek utána nézni a dolognak, én pedig itt maradok veled, Bella. - feleltem. Felháborodott szavai megmosolyogtattak. - Útközben már észrevettem, hogy távol voltak tőlünk, de nem akartam kockáztatni, így amellett döntöttem, hogy inkább hazahozlak.
- De hát miért jönnek ide idegen vámpírok? - kérdezte szemöldökét ráncolva.
- Néha csak átutaznak, néha vadásznak is a környéken. Általában elejét tudjuk venni a gyilkosságoknak, meggyőzőek vagyunk így heten. - mondtam.
- Azt elhiszem... - nyelt egy nagyot. - Nem tudtam elbúcsúzni a többiektől. - jegyezte meg.
- Nem fognak megsértődni, nyugodj meg. Nagyon remegsz. - simogattam meg a karját.
14.fejezet
 Bella állapota egy időre javulni látszott, majd hirtelen rosszabbodott, tüdőgyulladása lett. Carlisle gondos kezelése mellett ugyan jobban érezte már magát pár nap múlva, de ő nem engedte még neki, hogy iskolába menjen. Egy ilyen súlyos, a szervezet számára megterhelő betegséget ki kell pihenni, az pedig pár nap alatt még Bella-nak sem sikerülne. Több, mint két hétig otthon volt szegénykém, és hagyta, hogy körbeugráljuk.
Alice rendszeresen segített neki tisztálkodni, megmosta a haját, és meg is szárította, mikor gyengének érezte magát, kilakkozta a körmeit, mikor már gyógyulgatott, és rengeteg női dologról is cseverésztek. Charlie szabadságot akart kivenni, hogy ápolhassa lányát, de Bella nem hagyta. Közölte apjával, hogy nem haldoklik, ő csak nyugodtan menjen be a munkahelyére, mivel ha valami gond adódna mégis, Carlisle bármikor idejönne segíteni. Alice gyakori jelenléte is megnyugtatta Charlie-t, aki még szerencsére nem hallott a rólunk keringő pletykákról...Esme főzött a Swan családra, amivel különösen belopta magát Charlie szívébe, nem győzte dicsérni anya ételeit, annyira ízlettek neki.
Mikor Bella láthatólag felépült, Carlisle elvégzett rajta egyfajta tüdőszűrő vizsgálatot, aminek segítségével megállapította, a betegség elmúlt, bár ráhúzódott a bal tüdejére, így valószínűleg örökre nyomot hagyott maga után. Ezt felvezette Bella orvosi kartonjára is, nehogy egy későbbi tüdőszűrés alkalmával megijedjen egy erről mit sem tudó másik orvos, és még véletlenül rosszul diagnosztizálja őt.
Kapcsolatunk ezen időszak alatt még jobban elmélyült, lassan már félszavakból is értettük egymást. Egyre ritkábban fordult elő az is, hogy el kellett szakítanom magam tőle, és friss levegőt kellett szívnom, mert elöntött a vérszomj. Carlisle-nak és Alice-nak igaza volt, szép lassan kezdtem megszokni a vérének illatát.
###
(Hetekkel később)
Verőfényes napsütésre ébredhetett szerelmem aznap reggel. Szokásos helyemen, a hintaszékben ülve figyeltem őt, és őriztem az álmát, míg fel nem ébredt. Édes volt, először csukott szemmel kutatott utánam maga mellett, majd mikor nem talált, morcosan lebiggyesztette ajkait, és felült. Ahogy kinyitotta a szemét, elvakította őt a nap, ami az ablakon keresztül pont az ő arcába tűzött. Visszahuppant az ágyába, feje tetejére húzta a takarót, onnan mormogott nekem.
- Elhúznád a sötétítő függönyt, kérlek? - motyogta.
- Azonnal. - mondtam, de mire a végére értem, már meg is tettem a kérését, és letérdeltem az ágya mellé. Felemeltem a takarója sarkát, és bekukucskáltam hozzá. - Nem akarsz még felkelni? Hasadra süt a nap. - kuncogtam.
- A szemembe, de éppenséggel mindegy. - mosolyodott el, majd először kidugta az egyik lábát a takaró alól, amit nagy sokára következett a másik, és így haladt, szinte centinként a felkeléssel.
- Emlékszel, mit ígértem egyszer? - kérdeztem, de nem vártam választ. - ma felmegyünk a hegyre, és meglátod, milyen vagyok a napon.
- Így is láthatom! - pattant fel egyből, és elrántotta a függönyt, de az erős sugarak eltűntek, visszatértek a forksi felhők, melyek eltakarták a nap aranyló korongját előlünk. Ránéztem Bella-ra, arca úgy festett, akár egy kisgyereké, akitől elvették a legszebb játékát.
- Öltözz fel. - mondtam, mire ismét felragyogott az arca, és gyorsan kiszaladt a fürdőbe hóna alatt egy farmerrel, pólóval, pulóverrel. Jó idő volt kinn, május elejével felmelegedett a környezetünk még itt, Forks-ban is, de a sok felhő árnyékot vetett az emberekre, így Bella is jobbnak látta, ha felvesz egy cipzáros pulcsit a felsőjére. Amint elkészült, leviharzott a konyhába, bekapott gyorsan egy-két falatot, és már húzta is a cipőjét. - Rendesen kéne reggelizned. - jegyeztem meg rosszalló hangnemben, de csak egy bosszankodó legyintést kaptam válaszul. Már az ajtóban toporgott, idegesítette, hogy emberi tempóban közeledtem felé, nagyon szeretett volna már a hegyen lenni. Nem akartam csalódást okozni neki, így amint bezárta az ajtót, gyorsan körülkémleltem, és mikor egy közeli gondolat sem jutott be az agyamba, gondolkodás nélkül megragadtam szerelmem kezét, és magammal rántottam az erdő felé. Ösztönösen átkarolta a nyakam, fejét a lapockámhoz simította, lábaival pedig átkulcsolta a csípőmet. Nem tudtam volna megfogalmazni, milyen érzések árasztottak el közelségének hatására. Sok minden keresztülszáguldott az agyamon, de egyik sem volt olyan gondolat, amit ő pirulás nélkül végig hallgatott volna...
Ha már átváltoztattuk, és ő is vámpírrá vált, minden megváltozik majd. Nem kell majd átgondolnom előre minden egyes mozdulatom, mielőtt hozzáérnék, hogy megóvjam testi épségét. Folyton attól rettegek, hogy még véletlenül se törjem el valamelyik csontját. Nem csókolhatom meg úgy, ahogy szeretném, igazán szenvedélyesen, mert attól tartot, éles fogaim felsértik a nyelvét, vagy bejut a szervezetébe egy kis méreg, és rosszul lesz. Akkora mennyiségtől nem változna át, de úgy is nagy fájdalmai volnának, és azt sosem bocsátanám meg magamnak, ha valamivel szenvedést okoznék neki.
Szerettem őt. Olyan mélyről jövő, őszinte szerelemmel, amilyenre csak mi vámpírok voltunk képesek, az emberek nem. Mindennek ellenére teljesen biztos voltam abban, hogy ő legalább annyira szeret engem, ahogy én őt. Bella különleges ember volt. Ahogy régi kedves barátunk, Eleazar mondaná, már halandó létében is megmutatkozott, mekkora adománnyal rendelkező vámpír lehetne. Alice látta a jövőjét, Jasper érezte az érzelmeit, de a gondolatai bezárultak előttem, mintha csak egy pajzs védené az agyát a hívatlan látogatóktól. Ha vámpír lenne, ez bizonyára nem változna semmit, s talán még fokozódna is képessége.
Lassítottam, mire ő felemelte a lapockámról a fejét. Tudtam, hogy rosszul van a gyorsaságtól, ahogy mi haladtunk, ezért is csukta be mindig a szemét. Visszavettem az iramból még jobban, azt akartam, hogy gyönyörködjön a tájban. Kiértünk a vastag törzsű fák közül, egy hatalmas rétre lyukadtunk ki. Szándékosan hoztam épp ide. Ez volt a titkos helyem, ő pedig az első, akivel megosztottam létezését. Mielőtt megismertem, szokásommá vált itt heverészni a magas fűben, és az össze-vissza nőtt, tarka virágok közt. De nem akartam többé egyedül lenni itt. Azt akartam, hogy ő is velem legyen, és a tisztás ezentúl a mi kettőnk kis titkává váljon. Ezekután, ha ő valami okból nem lehet majd velem, és én idejövök, olyan lesz, mintha valahogy mégis jelen lenne, hisz csak ő és én tudunk e hely létezéséről.
- Edward... - kiáltott fel Bella a hátamon, mire megtorpantam, ő pedig gyorsan leugrott rólam, és megkerült, hogy velem szembe kerülhessen. Éreztem a testemet simogató napsugarak meleg nyelveit, és tudtam, hogy minden egyes bőrfelületem, amit nem fed ruha, most úgy ragyog, mintha gyémántba forgattak volna. - Gyémánt... nem is, inkább jég. Gyönyörű vagy... - olvadozó pillantással méregetett, mire kissé zavarba jöttem, és lesütöttem a szemem, a cipőmet néztem meredten. Hirtelen pillantottam vissza a szemeibe, mikor megéreztem lágy érintését az arcomon, és a leggyönyörűbb mosollyal találtam szemben magam, amit valaha is láttam. Ekkor megértettem, miért is ő a tökéletes társ a számomra. Ebben a pillanatban nem csak én ragyogtam, hanem ő is. Egymás iránt érzett szerelmünk földöntúli boldogságot adott mindkettőnknek.
Bella élete ugyanolyan sivár volt, mielőtt találkoztunk, mint az enyém. Körülzsogták világ életében, akár csak engem, de nem találtunk a helyünket. A sors akarata volt, hogy mi ketten egymásra leljünk, és ez a szerelem beteljesedjen, de ez csak úgy lehetséges, ha eggyé válik velünk. Emberként folyamatos veszélyben van az élete mellettünk, hiába lát Alice sok mindent előre, és hiába tudok olvasni a gondolatokban. Csak egy alkalom kell, hogy mi ne legyünk elég éberek, és megtörténhet a baj.
Félelem töltött el annak gondolatára, hogy valaki bánthatja, meg akartam óvni minden féle kíntól, és veszélytől. Megfogtam az arcomat végigsimító kezét, és lágyan magamhoz húztam. Ölelésem szoros, biztonságot nyújtó volt, ő készségesen simult hozzám. Egyik kezemmel a derekát simogattam, a másikkal beletúrtam a hajába. Mintha olvadt csokoládét tartottam volna a kezemben, olyan érzést nyújtottak ujjaim közt hullámzó tincsei. Megcsapta az orrom a rózsa-parfüm, és vérének csábító illata is, és elvesztem a mámorban. Nem szállt rám a köd, elnyomtam magamban az előbújni akaró szörnyet. Csak Bella-ra koncentráltam, azt akartam, hogy boldog legyen. Örömet akartam szerezni neki, még nagyobbat, mint amit a ragyogás nyújtott számára.
Saját magamat is megleptem önuralmammal. Arcomat beletemettem a hajába, apró csókot nyomtam a nyakának selymes börére, majd a füle mögé, az arcára is. Két kezem közé fogtam az arcát, rámosolyogtam, ő pedig kábán visszamosolygott rám. Tudtam, viselkedésemmel teljesen elcsábítottam őt, már csak emberi ösztöneire hagyatkozik. Nagyon lassan közeledtem ajkai felé, azt akartam, hogy tökéletes legyen a csókunk, és hogy minél tovább tartson. Mikor ajkaink egybeforrtak, nemcsak ő vesztette el a tudatát, én is. Elengedtem az arcát, ő átkulcsolta nyakamat a karjával, egész testével hozzám simult, szinte az őrületbe kergetett szenvedélye. Nem tudtam megfékezni a bennem dúló érzelmeket, megragadtam a fenekét, felemeltem, mire ő azonnal körém fonta a lábait is.Ha lehetett volna, még közelebb férkőztünk volna egymáshoz...
Óvatosan hajoltam le vele, hogy kényelembe helyezzem őt a fűben, majd megtámasztottam magam a talajon, hogy súlyom ne tegyen kárt törékeny testében. Apró sóhajok hagyták el ajkait, melyek simogató kezeim nyomán nyögésekké torzultak. Képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá, ne cirógassam a combját, a hasát, vagy a melleit. Csodás érzés volt ilyen szenvedély közepette a karomban tartani, s bár volt egy-két pillanat, mikor kissé meginogtam, a szörny mindig alul maradt a velem folytatott harcban.
Működne a dolog. Nem itt terveztem őt a magamévá tenni, és nem is így, de legalább bebizonyosodott számomra, hogy megtehetnénk anélkül, hogy elvesztem a fejem és kárt tennék benne. Diadal érzete töltött el, boldogabb voltam, mint valaha. Bella elengedte a nyakamat, a hátamat kezdte simogatni, majd áttért a mellkasomra. Ahogy ekkor végigsimítottam arcán felnyögött, és önkéntelenül is megemelte a csípőjét, ami így súrolta vágytól duzzadt férfiasságom. Mélyről jövő morgás tört fel a torkomból, azonnal felugrottam testéről, mert éreztem, elbíztam magam. Nem működne a dolog sohasem. Egyetlen apró érintésétől elvesztettem a fejem, és ha nincs lélekjelenlétem, durván értem volna hozzá. Persze ez a fajta érintés egy vámpírnak meg sem kottyant volna, de ő még ember volt...
A torkom egyre jobban égett, kezdett elviselhetetlenné válni. Csalódtam magamban, és dühös voltam. Hogyan is gondolhattam, hogy egy vámpír képes lehetne szerelmeskedni egy emberrel? Mérgemben belecsaptam öklömmel a legközelebb álló fába, mely hatalmas reccsenéssel kifordult a helyéből, és nagy robajjal kidőlt a mellette álló fák közé. Én csak álltam ott, nem mertem Bella-ra nézni, féltem attól, hogy mit látok majd az arcán. Morgásom láthatóan megrémítette, ösztönösen húzódott távolabb ő is tőlem, mikor felugrottam. Bántott, hogy nem bízhat meg bennem maradéktalanul, de nem hibáztattam érte, nem ő tehetett róla, hanem én.
A mai napon egy álom megvalósulni látszott, és egyben szerte is foszlott. Boldoggá akartam tenni, de nem sikerült. Csak szomorúságot okoztam neki.
- Edward... - suttogta, mivel tudta, hogy úgy is meghallom. Képtelen voltam nem visszafordulni felé. Arca kissé piros volta zavartól, de még mindig a fűben ült, és dermedten figyelt engem. Gyűlöltem ebben a pillanatban, hogy nem látom a gondolatait, arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni. - Mi a baj? - kérdezte aggodalmas hangon. Erőt vettem magamon, visszamentem mellé, leültem a fűbe én is.
- Elvesztettem a fejem, ne haragudj... - motyogtam, mire ő megfogta a kezem, és kissé megszorította.
- Nem haragszom, csak megijedtem, mikor kidöntötted azt a fát. Szükségtelen volt. - mosolygott kissé félszegen. - Ez a kapcsolat kockázatos, tudtuk, mikor belevágtunk. Te nem árultál zsákba macskát. Vállalok minden veszélyt, ne szomorkodj! Nem tudnám elképzelni az életem nélküled ez a pár hónap után. - vallotta meg, mire kicsit jobban éreztem magam. - Szeretlek! - mondta, majd bátortalanul megölelt. Belesimultam karjaiba, hagytam, hogy elárasszon a nyugalom. Meg kell beszélnem vele az átváltozást. Minden leegyszerűsödik majd ezáltal, és többé nem kell attól tartanom, hogy véletlenül megölöm.
- Én is nagyon szeretlek... - motyogtam a hajába. Rózsa illata ismét megcsapta az orrom, de most egy másik, jellegzetes illattal keveredett. Pár másodperc múlva felugrottam, magammal rántva kedvesem is, és a hátam mögé toltam őt morogva.
Laurent lépkedett ki kényelmes tempóban a sűrű fák közül, vörös szeme csak úgy sütött barna arcából. Újabb levegőt vettem, s az arcomra fagyott a rémület. Két idegen illat szállt felém ugyanabból az irányból, s nem sokkal később előlépett a sűrűből még két fajtársam. Az egyikük egy vörös hajú, magas, szép nő volt, Laurent gondolatai alapján Victoria-nak hívták. Másikuk egy szőke férfi volt, James. Ahogy elhelyezkedtek egymás mellett, egyértelművé vált számomra, hogy Laurent volt a vezérük, gondolataik pedig kizárólag a körül forogtak, hogy Bella-t megöljék. Tanya arca rémlett fel Laurent fejében, amint világosan a tudtára adja, engem nem bánthatnak.
Elvesztünk. Bella rémülten, könnyekkel küszködve markolt a karomba, arcát a hátamhoz tapasztotta. Tudtam, ő is tisztában van vele, sok veszélytől könnyen megvédhetem, de három vámpírral szemben még az én képességeim és erőm is vajmi keveset nyom a latban. Harcolni fogok, míg csak képes vagyok rá, de sejtettem, mi lesz ennek a vége. Három egy ellen játszma - és én elveszítem azt, aki a legfontosabb számomra ebben a nyomorult életben...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
