|
Maradj velem
Arielle 2010.04.10. 10:51
szerző:Arielle
blogja:Katt ide
Maradj velem
9-11.fejezet
9.fejezet
(ISABELLA SZEMSZÖGE)
Mióta Jacob elment tőlünk, úgy éreztem, szétrobban a fejem. Olyan dolgok zökkentek szavai nyomán helyre, melyekre magamtól sosem találtam volna megfelelő megoldást. Minden egyértelművé vált. Eddig is sejtettem, hogy valami nagy titok lengi körül az egész Cullen családot, de most már biztos voltam benne, hogy vámpírságukban áll különlegességük. Normál emberek nem lehetnek ilyen tökéletesek, mint ők. Mind az öten gyönyörűek, Edward olyan gyors és erős, mint Superman, és ugyanolyan jéghideg a bőre, mint Alice-nak.
Ha veszélyesek lennének, nem járnának iskolába, és a rendőrségnek már feltűnt volna, hogy sorra hullanak az emberek a környéken, bár az is lehet, hogy másfelé... vadásznak - ötlött fel bennem a Laurent-től hallott szó, melyet csak valamilyen fegyverrel végzett tevékenységként voltam képes elképzelni.
Hamar eljutottam odáig, hogy ismét a számítógépem előtt kössek ki, és be is pötyögtem a "vámpír" szót, mire rengeteg találat jelent meg a képernyőn. Olvastam a hallhatatlanságukról, a vérfogyasztásról, illetve azokról mondákról, melyek szerint a napfénytől hamuvá égnek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mindez itt, az én környezetemben válik valóra. A végén még kiderül, hogy a farkasok is léteznek...
Elmosolyodtam egy pillanatra, majd a monitorra nézve ismét elkomorodtam. Zúgott a fejem, visszajátszottam az összes beszélgetésemet Edward-dal, és Alice-szel, és eszembe jutott, mikor Alice azt mondta, ő sosem bántott még embert. Lehet, hogy zacskóból issza a vért, mert nincs szíve bántani másokat csak azért, hogy élhessen...
Telefoncsengés zökkentett ki gondolataimból, s nem sokára Charlie fel is kiabált, hogy menjek le, mert Jessica keres. Elhívott Port Angeles-be, megint a 'Hell'-be mentek, s bár semmi kedvem nem volt odamenni, mégis megígértem, hogy beugrom egy kicsit. Gyorsan átöltöztem, majd váltottam pár szót Charlie-val. Beszálltam a kocsimba, elhajtottam a városba, majd bementem a bárba. Rögtön megtaláltam a haverjaimat, élénk beszélgetésbe kezdtem Angie-vel és Jess-szel, bár nem nagyon fogtam fel, miről van szó valójában. Mike kitartóan ostromolt eközben, folyamatosan engem nézett, én pedig meglehetősen frusztrált hangulatba kerültem ettől. Épp azt latolgattam gondolatban, hogy milyen fájdalmas módszerrel végzem ki Mike-ot, mikor Angela oldalba bökött, és a hátam mögé intett a fejével.
Hirtelen megpördültem. Teljesen váratlanul ért Edward megjelenése, lábaim önkéntelenül is remegni kezdtek, amint pillantásunk összekapcsolódott. Láttam, amint végignézett testem minden egyes porcikáján, bár mindez csak egy pillanatig tartott. Kissé ijedt pillantással válaszolt hasonló tekintetemre, így gyorsan nyugalmat erőltettem magamra, ideiglenesen elfelejtettem, hogy ő egy vámpír, és teljesen közömbösen viszonoztam gesztusait.
Bántotta a félelmem, láttam a szemében, így be akartam bizonyítani neki, hogy nem félek annyira tőle, elindultam felé. Arckifejezése szinte azonnal megváltozott, félmosolyában öröm rejtőzött, tekintetében vágyakozás.
- Edward... - szólítottam meg. - Hát te?
- Kijönnél velem a bár elé? Szeretnék beszélni veled. - kérte, mire bólintottam, majd kikértem a kabátomat, és elindultam kifelé. Követett.
- Nos, mit szeretnél? - kérdeztem talán túlzottan is közömbösen.
- Bocsánatot kérni. - közölte nemes egyszerűséggel, mire én őszintén elcsodálkoztam. - Elfogadhatatlan volt a viselkedésem, és szeretném megmagyarázni, miért voltam olyan goromba veled.
- Szükségtelen, Edward. - jelentettem ki. - Nem haragszom rád, csak egy kicsit megbántottál.
- Próbáltam magam távol tartani tőled...
- Azért tűntél el két hétre? - vágtam közbe kicsit dühösen. Mindig is úgy tartottam, a problémák elől nem szabad elmenekülni, mert attól még nem fognak megoldódni, s így csak besöprünk mindent a szőnyeg alá.
- Lehet. Igazából azért mentem el, hogy eldöntsem, hogy mit akarok. - vallotta be.
- És mit akarsz? - kérdeztem vissza kíváncsian.
- Téged. - tekintetét az enyémbe fúrta, figyelte minden apró rezdülésemet, de nem hiszem, hogy bármilyen következtetésre jutott volna, hisz a fejembe képtelen belelátni.
- A vérem? - kérdeztem kissé bátortalanul, mire ő hátráltam tőlem egy lépésnyit. Szemeiben felvillant a nyilvánvaló félelem, rádöbbent, tudom, ki ő.
- Miről beszélsz? - próbált ugyanolyan közömbös lenni, mint én, de nem igazán ment neki. Már kezdtem szinte megsajnálni.
- Ismered a Quileute indiánokat? - bólintott, mire én folytattam, de már nem néztem a szemébe., elviselhetetlen volt látni benne a rettegést, az aggodalmat. - Jacob Black mesélt nekem a legendáikról, és azt mondta, te és a családod vámpírok vagytok, és nem először éltek itt Forks-ban. A bőröd hideg, nagyon gyors vagy, és a szemed színe változik. A net szerint mindez jellemző egy vámpírra, valamint a halhatatlanság, a vérivás, a napfénytől való tartózkodás. Edward, igaz ez? - szegeztem neki a kérdést minden kertelés nélkül, hisz jelen pillanatban ez már felesleges lenne. Tudni akarom, kivel állok szemben, hogy eldönthessem, hogyan tovább. Az érzelmeimnek nem tudok parancsolni, de legalább azt tudnom kell, ki az, aki iránt fellángoltak.
Közelebb lépett hozzám, mire én hátrálni kezdtem, egyértelmű volt, hogy tartottam tőle. Szomorú szemmel nézett rá, mire elszégyelltem magát, és visszaléptem. Ő felém nyúlt, kezei közé zárta kezeimet. Hideg bőre ellenére is csak úgy perzselt az érintése, egészen beleremegtem a kellemes gesztusba.
- Igaz. - felelte nagy sokára. - Én, és a családom összes tagja vámpír, és valóban éltünk már itt egyszer, bár akkor Alice és Jasper nem volt még velünk. A bőrőm valóban hideg, hisz bennem nem folyik vér, nem dobog a szívem. Erős, gyors vagyok. Ha akarnám, porrá zúznám egy ember csontjait a kezemmel. Futva leleőznék egy autót. A hallhatatlanság is igaz, örökké élek. Vérrel táplálkozunk, de nem emberivel, Isabella. Attól barna a szemem, hogy állatokat fogyasztok, ahogy a családom is. Ha nem így lenne, olyan vörös lenne, mint Laurent-é.
- Első nap rám morogtál, ugye? - kérdeztem félénken.
- Igen. Már akkor megmozdult bennem valami, mikor először megláttalak. Gyönyörűnek tartottalak. Aztán megéreztem a véred illatát, és szinte énekelt nekem. Ember ízére még sosem vágytam úgy, mint a tiédre. Féltem, hogy bántanálak, ezért inkább távol tartottam magam tőled, de mostanra belefáradtam ebbe.
Gyönyörűnek tart? Talán az érzelmeimet is viszonozza, csak túl vak voltam, hogy észrevegyem? De lehet, hogy nem is szeret, csak a vérem érdekli...
- Ezért jöttél haza? - felemeltem a fejem, egyenesen a szemébe néztem.
- Igen, és hogy elmondjam neked, ki vagyok. Félsz tőlem, ugye? - hangja szomorkás volt,de én nem akartam hazudni neki.
- Kicsit. - ismertem be. - Meg kéne bízzak benned?
- Alice-ban megbíztál. - felelte. - Ő is vámpír.
- Igaz, de te most ismerted be, hogy megőrjít a vérem. Mi a biztosítékom arra, hogy nem ugrasz nekem? - kérdeztem. Mellesleg Alice-nek számtalan alkalma lett volna, hogy megöljön, ő mégsem tette. Azt mondta, sosem bántana, és benne valamilyen számomra is ismeretlen ok miatt, önkéntelenül is megbíztam.
- Fontos vagy nekem, Isabella. Te vagy a társ, akire már évtizedek óta várok. - közelebb lépett hozzám, most nem ellenkeztem, vágytam a közelségére. Bár kicsit bizonytalan, tétova voltam, de hamar legyűrtem ellenérzéseimet, és hagytam, hogy a karjaiba zárjon. Fejemet izmos mellkasához simítottam, mélyen belélegeztem parfümjének férfias illatát, ő pedig belefúrta arcát a hajamba.
- Az első pillanattól akartalak... - suttogtam halkan, kissé kétségbeesetten. - de most nem tudom, mit tegyek. Még meg sem emésztettem, ez az egész nagyon hihetetlen számomra.
- Tudom, Isabella, hogy most össze vagy zavarodva. Én nem is szeretnélek sürgetni, nyugodtan gondold át, mit szeretnél, én tiszteletben tartom a döntésedet. Csak arra kérlek, vigyázz magadra jobban! Ne gyere ilyen helyre egyedül, bajod eshet. Laurent visszatérhet...
- Ő is vámpír volt... - mondtam. Igazából már az első találkozásunkkor is sejtettem, hogy nem lehet emberi lény, de mindez csak most tudatosult bennem igazán.
- Igen, de ő emberek vérével táplálkozik. Semmi esélyed nem lenne vele szemben a menekülésre. - figyelmeztetett, mire kissé megborzongtam. Megannyi horrorfilmben játszódó jelenet pergett le a szemem előtt, majd eszembe jutott, Edward ugyanolyan erős, mint ő.
- Ahogy veled szemben sem. - vetettem fel.
- Sosem bántanálak. - szögezte le annak ellenére, hogy nem rég kijelentette, megőrjíti a vérem illata. - Egyszerűen képtelen lennék neked fájdalmat okozni.
- Ne haragudj... - kissé elhúzódtam, mire elengedett. Kezei visszahanyatlottak teste mellé, nekem pedig óriási fájdalmat okozott, hogy ilyen szomorúnak kell látnom. Féltettem az életem, nem tehetek róla. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most haza megyek.
- Nem rég jöttél csak, mit szólnak majd a barátaid? - kérdezte hirtelen.
- Ők csak haverok. - helyesbítettem. - Alice a barátom.
- Megkérhetlek arra, hogyha kérdésed van, ne őt faggasd, hanem engem? - nézett rám egyik legelbűvölőbb mosolyát felvillantva, minek nem tudtam ellenállni.
- Alszom rá egyet, Edward, aztán holnap elmondhatnád ennek az egésznek a részleteit is, hogy teljesen megértsem. - mondtam némi gondolkodást követően.
- Rendben. - bólintottam. - De ragaszkodom hozzá, hogy én vezessek.
Odaadtam a slusszkulcsomat, nem ellenkeztem egy pillanatig sem. Úgy éreztem, semmi erőm nem maradt, agyam halálos iramban forgott, s mindez nagyon kimerített. Talán megértett engem, ezért nem is szólt semmit hazáig, így csendben ültünk egymás mellett egész úton. Beparkolt a felhajtónkra, majd az ajtóig kísért.
- Sajnálom, Isabella. - nézett rám bánatosan. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak.
- Semmi gond, Edward. - legyintettem kissé erőtlenül, teljesen elgyengített gyönyörű arcának látványa. - Olyan ez, mint egy mese. A bárány beleszeret az oroszlánba... - csóváltam a fejemet kissé pirulva. Nem akartam kimondani teljesen, de azt akartam, hogy tudja, hogyan érzek iránta. Hasonlatom kettőnk közti erőkülönbségre, illetve a táplálék láncban betöltött szerepünkre célzott.
- Az oroszlán pedig a bárányba. - folytatta, mire azt hittem, menten elájulok. Vajon hihetek neki? Tényleg szeret?. - Mazochisták vagyunk, arra célzol?
- Talán. - mosolyodtam el halványan. - Holnap találkozunk? - kérdeztem mohón.
- Mire felébredsz, itt leszek. - ígérte huncut mosollyal.
- Rendben. - feleltem.Valamiképp el szerettem volna búcsúzni, hiszen félig-meddig randevúztunk, de nem igazán tudtam, hogy tegye meg ezt egy ember egy vámpírral.
- Jó éjt, gyönyörű hölgyem! - mondta, majd megcsókolta a kezem, mire én megborzongtam a kéjes érzéstől.
- Jó éjt, Edward... - suttogtam, majd bementem a házba. Charlie már aludt, én viszont sokat forgolódtam, mire végre megnyugodtam, és el tudtam aludni.
Reggel az ablakomon besütő napsugarak cirógatására ébredtem. Hatalmasat ásítottam a párnámba, majd hunyorítva kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mennyi az idő. Az óra fél tízet mutatott. Átfordultam a másik oldalamra, és egy kis sikkantás kíséretében leestem az ágyról ijedtemben. Nem voltam egyedül a szobámban, a hintaszékemben egy vöröses barna hajú, mézszemű vámpír ücsörgött.
- Mondtam, hogy mire felébredsz, itt leszek. - kuncogott fel Edward, majd mellém suhant, karjaiba vett, és visszatett az ágyamra. Rám húzta a takarót, gondosan betakargatott, mintha valami féltve óvott kincse lennék. Csillogó szemekkel tekintettem fel rá, kicsit arrébb húzódtam, ő pedig leült az ágyam szélére. Tudtam, mi következik, most fog nekem mindent szépen töviről-hegyire elmesélni.
Feszülten próbáltam figyelni rá, de csak nagy erőfeszítések árán ment. Mézszemei elvonták a figyelmemet. Rádöbbentem, végérvényesen, és visszavonhatatlanul, örökre beleszerettem Edward Cullen-be. Nem érdekel, hogy vámpír, az sem, hogy veszélyben lehetek mellette, amiért a véremet kívánja. Nem akartam semmit, csak magaménak tudni a szerelmét.
10.fejezet
Olyan édes volt, ahogyan aludt, nem tudtam betelni szépségével, és vérének csábító illatával. Ha nem félteném annyira önmagamtól, a karjaimba venném, és csókolnám, míg csak bírom szusszal. Szegénykémnek eltart majd egy darabig, míg megszokja, hogy milyenek is vagyunk mi "szelíd" vámpírok. Most is úgy megijedt, mikor felébredt. Kuncognom kellett rajta.
Óvatosan értem hozzá, ahogy visszatettem az ágyra, és betakartam. Mellé ültem, pillantása perzselte a bőrömet. Tudtam, hogy szeret. Ha nem így lenne, már rég elküldött volna, vagy rémületében elájult volna. De ő nagyon bátor lány volt, és szerelme miatt képes volt szembe nézni a ténnyel, hogy az, aki neki most hirtelen a legfontosabb lett, egy veszélyes szörnyeteg.
Beszívtam rózsaillatát, hagytam, hogy végigégesse a torkom, de most elégedettséggel töltött el, nem vérszomjjal. Bár valamilyen szinten felkeltette a bennem szunnyadó vadállatot, de nagyon igyekeztem, hogy ne törjön elő belőlem. Így, hogy csak ültünk egymással szemben, nem volt nagy a veszélye, hogy bánthatom. Inkább beszélgetni kezdtem vele, hogy eltereljem a figyelmemet azokról a gondolatokról, amiket pizsamájában ülve keltett bennem.
Elmeséltem neki, hogyan kezdődött ez az egész örökké tartó történet, és hogy hogyan alakult ki a Cullen család. Minden egyes családtagom átváltozására, életének fontos momentumaira is kitértem, ő pedig szinte falta a szavaimat. Miközben beszéltem, egy pillanatra sem vettem le a szemem róla. Szemei csokoládé barnán csillogtak, haja körbeölelte az arcát, lágyan omlott a vállára. Tegnap este beletemettem az arcomat, és elvesztem a selymességében. Vágytam erre az érzésre most is, de még nem mondott semmit velem kapcsolatban, jobbára csak én meséltem, ő pedig időnként feltett egy-két kérdést.
Mikor történetünk végére értem, épp nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megkordult a gyomra. Enyhe pír futott az arcába, engem pedig elbűvölt pirulása. Elnézést kért, majd leszaladt a konyhába, hogy pár perc múlva egy tálcányi étellel térjen vissza. Elfeledkeztem emberi szükségleteiről, de most alaposan az eszembe véstem, hogy ezentúl erre is oda kell figyelnem vele kapcsolatban. Csendben megette az odalent készített szendvicset, majd meghámozott egy almát, és azt is befalta.
- Nem furcsa.hogy te nem eszel? - kérdezte, miután letette az ágy mellé a tálcáját.
- Több, mint 100 éve nem vettem magamhoz emberi táplálékot. Az lenne a furcsa, ha ismét ilyeneket kéne fogyasztanom. - mosolyogtam.
- Elmesélted a családod történetét, de a tulajdonságaitokról még nem volt szó... - jegyezte meg.
- Ami minden fajtánkbelire jellemző, az a hideg bőr, a gyorsaság, a márványszerűség, áthatolhatatlan, megsérthetetlen bőr, éles fogak, csábító külső... Ha napfény éri a bőrünket, csillog, mint a gyémánt. - magyaráztam.
- Megmutatod egyszer? - kérdezte izgatottan.
- Ha szép idő lesz felmegyünk a hegyre, a felhők fölé, és megmutatom. - ígértem. Bármit kérhetett volna, nem tudtam volna elutasítani. - Amit még tudnod kell, hogy nem minden vámpír olyan, mint mi. Vannak, akik embervérrel táplálkoznak, nekik ezért vörösek a szemeik. Ők veszélyesek rád nézve... - rossz volt arra gondolni, hogy esetleg valaha összetalálkozik egy ilyen egyeddel még egyszer, és én nem leszek mellette, hogy megvédhessem. - És vannak, akiknek különleges képességek is megadattak.
- Nektek vannak ilyen képességeitek? - faggatott.
- Én gondolatolvasó vagyok. - vallottam be, mire kicsit megrémült.
- Hallod minden gondolatom?
- Minden emberét, kivéve a tiédet. Fogalmam sincs, hogy miért pont veled kapcsolatban nem működik... - ismertem be. - Alice a jövőbe lát, de a látomásai nem mindig valósulnak meg, mert a döntéseinken múlik minden, ami a jövőnket érinti. Jasper érzi az érzelmeket, és tudja irányítani is őket. Emmett olyan, akár egy medve, nagyon erős. Carlisle-nak hatalmas az önuralma, amit sokszor bizonyított. Az 1600-as évek közepében változott át, így már nagyon fejlett ez a képessége. Rosalie roppant hiú, bár nem hiszem, hogy ez igazi képesség lenne... Esme pedig igazi anyatípus, határtalan a szeretete, és önzetlen az odaadása.
- Szeretném megismerni őket. - mondta Isabella halkan.
- Nem félsz tőlünk? - kérdeztem döbbenten.
- Szembe kell nézni a félelmeinkkel, különben mindig csak menekülnénk. - felelte.
- Még nem válaszoltál nekem. Elfogadsz engem, amit adni tudok neked? - kérdeztem kissé félénken, de már nagyon szerettem volna tudni a válaszát.
- Szeretsz engem? - kérdezte kissé összehúzott szemmel.
- Ahogy csak képes vagyok ilyen érzelemre. Bármire képes volnék érted, nekem csak a te boldogságod fontos. Szeretlek, mióta először megláttalak. - mondtam.
- Biztos vagy benne, hogy működne ez kettőnk közt? Mármint a vérem... - habozott, én pedig igyekeztem biztosítani őt arról, hogy nem fogom bántani sohasem.
- Isabella, itt ülök melletted, mióta csak elaludtál az éjszaka, és nem történt semmi. Nem bántottalak. Ugyan gyakran előfordul, hogy az illatod feléleszti bennem a vérszomjat, de mindig sikerül visszafognom. Gyakrabban járok majd vadászni, és nem lesz semmi gond. Időre van szükségem, hogy hozzászokjak a véredhez.
- Megölelnél úgy, mint tegnap este?
Nem tudtam eldönteni, miért kérdez ilyeneket. Megölelhetne ő is engem... ha merne, esett le. Még mindig tartott tőlem, én pedig szerettem volna eltüntetni belőle ezt az érzést. Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a derekát, majd óvatosan az ölembe emeltem. Kis kezeit a nyakam köré fonta, belesimult az ölelésembe, szíve egyr gyorsabban vert. Nem tudom, hogy meddig ültünk így az ágya szélén, de nem voltam képes megfosztani magam ettől a gyönyörűséges érzéstől, amit az keltett bennem, hogy a karomban tarthatom.
Mutatóujjával édes kis köröket írt a tarkómra, ajkait pedig mindenféle előrelátható jel nélkül egy röpke pillanatra a nyakamra szorította. Euforikus érzések töltöttek el, sosem éreztem még ilyesmit ezelőtt. Kaptam egy apró csókot az államra is, majd a szemembe nézett, én pedig csak gyönyörködtem szépséges arcának minden egyes részében.
- Szeretlek... - suttogta Isabella. - és én is téged akarlak.
Kimondta a bűvös szavakat, melyek letépték önuralmam láncait. Hirtelen magamhoz rántottam, közelebb, mint eddig volt, majd ajkamat az ajkaira tapasztottam. Úgy ízlelgettem a száját, mintha valami különleges, ínyenc fogást akarnék teljesen kiélvezni, ráérősen, mégis szenvedélyesen csókoltam őt. Ám amikor levegőt vett, ismét megéreztem csábító vérének illatát, és a bennem lakó szörny éledezni kezdett.
Elszakítottam magam Isabella-tól, és gyorsan az ablakhoz ugrottam. Kinyitottam, szippantottam egy-két lélegzetnyit a friss levegőből, majd visszacsuktam a nyílászárót. Kezeimet a párkányra helyeztem, bűntudat fogott el, és kétség. Meginogtam, hogy valóban képes leszek e valaha úgy megcsókolni őt, hogy ne kelljen magamat erővel elszakítanom tőle. Hogy várhatnám el tőle, hogy egy ilyen kapcsolatban boldog legyen? Hisz bárki más örömmel csókolta volna őt, amíg csak tudja, én viszont képtelen lennék hosszabb ideig megtenni ezt, pedig ez volt életem leggyönyörűbb csókja. Ha ez is marad az egyetlen, sosem fogom elfelejteni.
Hallottam, ahogy felkelt az ágyról, és odalépett hozzám, de nem fordultam meg. Nem akartam újból megbántani, legszívesebben elmentem volna, de arra sem voltam képes, hogy magára hagyjam. Legnagyobb meglepetésemre ő hátulról átölelt, hátamhoz simította az arcát.
- Tudtam, hogy nem lesz könnyű, Edward, de nem hátrálhatsz ki ebből ilyen könnyen. - suttogta. - Most már nem...
Önkéntelenül fordultam felé, és vontam karjaimba. Nem vettem levegőt, így arcomat könnyedén a hajába fúrhattam. Sosem gondoltam, hogy ennyire erős lenne, és ilyen bátor, de úgy látszik  tévedtem. Minden az ő türelmén múlik. Ha képes így elfogadni, én minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy boldog legyen, és áthidaljuk a problémákat. Végső megoldásként persze csak azt tudnám elfogadni, hogy egy legyen közülünk, de azt akartam, hogy ő döntse el ezt. Meg kell ismernie a családomat, a teljes életvitelünket, és neki kell mérlegelnie, hogy mit szeretne, képes lenne e ilyen életre. Ha igen, Carlisle átváltoztatja majd őt is, és akkor semmi sem állhat már kettőnk közé, örökké boldogok leszünk együtt, és a szerelmünk is beteljesedhet.
Gondolatban erre még adtam neki egy kis időt, nem akartam lerohanni ezzel az egésszel. Most 17 éves, van még egy-két éve, hogy átgondolja ezt, vagy akár több is, ha nem zavarja majd, hogy idősebbnek fog látszani nálam. Elhatároztam, hogy amint megismerkedik egy kicsit jobban a Cullen-ekkel, felvázolom előtte Alice látomását, és kettőnk közös, boldog jövőjét.
- Isabella... - bontakoztam ki karjaiból.
- Miért nem hívsz Bella-nak? - kérdezte mosolyogva.
- Mert mindenki úgy hív... - feleltem némi töprengés után.
- Nem szeretem az keresztnevemet, ezért kértelek a becézésre. - nézett rám kérlelően, én pedig most sem tudtam ellenállni.
- Bella - suttogtam.
- Igen?
- El kell most mennem. - mondtam. - Vadászom egyet, aztán este visszajövök. Charlie hamarosan hazaér, de amint elaludt, én itt leszek.
- Várni foglak. - biztosított, majd beharapta alsó ajkát, és aggódva pillantott rám. Valahogy ösztönösen megéreztem, mit szeretne kérdezni, csak nem meri, így elmosolyodtam, és megválaszoltam.
- Lassítunk, Bella. - mondtam, majd apró csókot leheltem a homlokára. Visszamosolygott rám, majd lábujjhegyre állt, és ő is homlokon puszilt. Beleremegtem ajkának érintésébe, majd mielőtt még vérének illata beszőtte volna az agyamat, szélsebesen kinyitottam az ablakát, és kiugrottam. Láttam megdöbbent arckifejezését, ahogy ott állt az ablakban, és azt figyelte, nem töröm e össze magam, de mikor földet értem, és futni kezdtem, megnyugodott.
Az erdőben elengedtem magam, csak az ösztöneimre hagyatkoztam, hatalmas élvezettel vadásztam. Bella közelsége olyan vérszomjat csalt ki belőlem, mint soha ezelőtt senki más, és most szerettem volna minél alaposabban csillapítani ezt. Épp befejeztem a medve testéből való lakmározást, mikor megéreztem egy nagyon is ismerős illatot. Alice csilingelő kacagása visszhangzott a tisztáson, ahogy játékosan rám vetette magát, én pedig a földre gyűrtem, és addig csiklandoztam, míg meg nem sajnáltam.
- Láttam mindent. - zihálta a földön fekve, kicsit még kacarászva.
- Akkor tudod, mi a helyzet. - mosolyogtam rá.
- Edward, olyan boldog vagyok! Megtudta, kik vagyunk, és el is fogadott minket! - ujjongott.
- Ennyire megszeretted? - kérdeztem.
- A a testvérem lesz! - nézett rám rosszallóan. - Persze, hogy megszerettem!
- Emmett most biztos nagyon boldog... - tűnődtem, miközben lefeküdtem mellé a fűbe.
- Most épp nem annyira. Fogadtak Jazz-el, hogy összejöttök e, és veszített. - kuncogott Alice.
- És mi a feladata? - kérdeztem, sejtve, hogy Jasper valami roppant kellemetlen büntetést eszelt ki számára.
- Majd holnap meglátod a suliban! - felelte. - nagyon vicces lesz! - kacagott ismét, miközben gondolatban énekelni kezdett. Idegesítő kis törpe, gondoltam magamban, de amint rápillantottam, már nem tudtam neheztelni.
Estig velem maradt, ott feküdtünk a fűben, és a Bella-val közös életünket tervezgettük. Alice már kitalálta, milyen autót vásároljunk neki, hova utazzunk el vele, milyen ruhatárat állítana össze számára, és hogy milyen szép esküvőt szervezne nekünk. Kedvtelve hallgattam szóáradatát, és önkéntelenül is elképzeltem kedvesem hófehér menyasszonyi ruhában az oldalamon.
Már jócskán besötétedett, mikor visszamásztam a szobájába. Egy pillanatra ugyan megijedt tőlem, de mikor felismert, odaszaladt hozzám, és átölelt.
- Szép barna lett a szemed. - jegyezte meg. - Mikor itt voltál, folyton váltakozott a sötétbarna és a fekete közt.
- Nem vadásztam, mielőtt idejöttem, de többé nem fordul elő. - ígértem. - késő van, miért nem vagy még ágyban? - kérdeztem, miközben beletúrtam selymes hajába.
- Vártalak. - felelte.
- Itt vagyok, úgyhogy bújj csak be a meleg takaród alá. - puszit nyomtam a homlokára, ő pedig hálásan nézett rám, de nem mozdult.
- Mellém feküdnél? - kérdezte.
- Szeretnéd? - kontráztam rá.
- Igen... - mondta pirulva.
- Akkor nyomás az ágyadba, kisasszony, holnap iskola! - fordítottam az ágy felé, mire ő engedelmesen bebújt a paplanja alá, és várakozóan nézett rám. Odamentem én is, de a takarót meghagytam neki, kettőnk közé helyeztem, nehogy megfázzon a bőröm hidegsége miatt.
- Nyáron jobb lesz, Edward. Majd ha melegem lesz, mindig hozzád bújok. - mormogta, majd befészkelte magát a nyakamhoz, fejét a mellkasomhoz simította, és kezével átölelt.
- Tudtam, hogy csak érdekből kellek neked. - feleltem ironikusan, mire felkuncogott.
- Reggel elviszlek suliba, ha szeretnél velem jönni... - ajánlottam fel. - Az autóm a fák közt van, nehogy Charlie észrevegye.
- Rendben, mehetünk együtt. - motyogta. Gyengéden simogatni kezdtem a haját, ő pedig hálásan szuszogott érte. - Szeretlek, Edward. - suttogta még utoljára, majd minden átmenet nélkül elaludt.
- Én is, Bella. Jobban, mint gondolnád... - mosolyogtam alvó kedvesemre. Sosem voltam még ilyen boldog, mint most, és ezt csak neki köszönhetem. Örökké hálás leszek a szerelméért.
11.fejezet
(ISABELLA SZEMSZÖGE)
Hűvös érintésre ébredtem reggel, s mikor kinyitottam a szememet, Edward mosolygott rám. Gyönyörű, márványszerű arca az én párnámon nyugodott, felém fordulva simogatta az arcomat. Hosszú percekig csak néztük egymást, majd kicsit közelebb bújt hozzám. Eltelt még pár perc így, a szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni, ahogy újfent közelebb jött egy kicsit. Már csak pár milliméter választotta el az orrunk hegyét, és én már alig vártam, hogy megcsókoljon, de nem történt semmi. Csalódottan húztam össze résnyire a szemeimet, de azért hamiskásan rá mosolyogtam, díjazva közeledési szándékait. Újabb hűvös simítással jutalmazott, én pedig csaknem beleolvadtam tőle a párnámba.
Tudtam, hogy tisztában van vele, mennyire számítottam a csókjára, de nem akartam sürgetni semmiképpen sem. Meglepetésként ért, mikor mégis rá szánta magát, és apró csókot lehelt csukott ajkaimra, de nagyon jól esett. Önkéntelenül szétnyílt a szám, és mohón falni kezdtem az övét, nyelvét kutattam a nyelvemmel, de ő óvatosan lecsillapította szenvedélyem, eltolt magától, és most kicsit lassabban ugyan, mint tegnap, de azért az ablakhoz rohant friss levegőért.
El sem tudtam képzelni milyen érzés lehet, mikor egy illat égeti a torkod, és olyan vörös ködöt borít az agyadra, melynek csak nagyon nehezen tudsz ellenállni. Biztosan fájdalmat okozok neki, döbbentem rá, és hirtelen megértettem, miért megy el ilyenkor a közelemből. Ha maradna, veszélyeztetné az életem, és inkább vállalja a kockázatot, hogy megbántson, semhogy esetleg valami bajom essék.
A szerelem ismét betöltötte egész testem, megújult erővel törtek rám legbenső érzelmeim. Edward nem szörnyeteg, hanem egy angyal, aki minden egyes lépésem féltve óvja, és képes lenne még saját magamtól is megvédeni. Még akkor is, ha pillanatnyi csalódást okoz...
- Kelj fel, Bella, különben elkésünk. - zihálta még mindig hátat fordítva az ablakomban.
- Ne haragudj, elragadtattam magam... - kértem bocsánatot.
- Te ne haragudj, hogy ilyen gyenge vagyok. - felelte kissé gúnyosan.
Felkeltem, és ismét átöleltem hátulról, hátha ettől megnyugszik.
- Szeretlek, és nem haragszom! - mondtam hátához dörgölőzve, majd elengedtem, és a szekrényemhez léptem. - Sietek! - tettem hozzá, és már ki is kaptam egy farmert, és egy kötött barna pulóvert, amit Alice-szel együtt vásároltunk, és beszaladtam a fürdőbe.
- Bells, el fogsz késni, ha nem igyekszel! - kiabált fel a földszintől Charlie.
- Már öltözöm! - kiáltottam vissza. Te jó ég, ha tudná, hogy Edward és én együtt vagyunk, és hogy minden éjjel bemászik az ablakomon, lehet, hogy képes lenne berácsozni, vagy erényövet rakna rám, vagy... riasztaná Reneé-t. Na, anyutól kapnám az eligazítást, az biztos... Múltkor is, mikor felhívott, és megkérdezte, hogy van e valaki a láthatáron, mintha 17 évesen ez valamiféle elvárás lenne felém, és közöltem, hogy nincs, csak tetszik egy fiú, már arról kezdett felvilágosítani, hogy hogyan kell helyesen használni a fogamzásgátló eszközöket...
Miután felöltöztem, leszaladtam a lépcsőn, puszit nyomtam az épp távozó egyenruhás Charlie arcára, majd gyorsan megreggeliztem. Edward lejött a konyhába, mikor Charlie elment, így a mosogatást ő megcsinálta, míg én gyorsan betömtem egy-két dolgot a táskámba, csizmát, és kabátot húztam.
- Indulhatunk! - mondtam, mire Edward szélsebesen mellettem termett, kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiléptem. A teraszon karjába kapott, mire én gyorsan átkaroltam a nyakát, és már szaladt is velem a kocsija felé. Sosem gondoltam, hogy ennyire gyors lehet valaki. Mikor letett a földre az autó mellett, tántorogva szédelegtem, ő pedig csak kuncogott rajtam. Segített beszállni, és már indított is, a megszokott sebességben haladt az iskola felé.
- Hidd el, hamar megszokod a sebességet. Mi vámpírok imádjuk. - nevetgélt még mindig rajtam, mire jó erősen oldalba böktem, de ez inkább nekem okozott fájdalmat, mint neki. - Butus vagy... - mondta, majd megfogta a kezem, és megpuszilta a kis híján az oldalába tört ujjamat.
- Elfelejtettem, hogy betonból vagy... - nevettem kissé könnyes szemmel.
A szokásos helyére parkolt, majd kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Mindenki, aki az udvaron volt, minket nézett, ettől pedig zavarba jöttem. Edward nyilván észrevette ezt, mivel megjelent az arcán egy félmosoly, és a továbbiakban szinte letörölhetetlenül ott is maradt. Becsukta utánam a Volvo ajtaját, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig félősen belekapaszkodtam.
- Bámulnak... - suttogtam kicsit közelebb húzódva hozzá.
- Irigyek rám, és rád is. - kuncogott újfent.
- Ja, persze, te hallod, mit gondolnak... - legyintettem.
- Nem élvezem, hidd el. - felelte még mindig mosolyogva.
- Nem úgy nézel ki... - vetettem ellen. Ekkor megjelent Emmett dzsippje, és kiszálltak belőle a testvérei. Alice őszinte örömmel az arcán rohant felém, majd a nyakamba vetette magát, és úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt.
- Szóltam Esme-nek, hogy ma nálunk vacsizol, lasagne-t főz neked. - közölte a tényt.
- Még nem hívtam meg... - morogta Edward.
- Ja, bocsi, de láttam, hogy eljön. - pislogott nagyokat Edward-ra, mire az én angyalom ismét kuncogásba fogott. Nem láttam őt ilyennek, mielőtt egymásra találtunk, de a változás szembeszökően pozitív hatású volt a külsejére. Egész lénye ragyogott a boldogságtól. Vajon én is ilyennek tűnök?
Jasper kicsit távolabb állt tőlünk, Alice-t várta, de nem jött oda hozzánk. Edward elmondta, hogy neki még vannak problémái az önmegtartóztatással, és inkább nem kockáztat. Alice ugyanolyan édesnak érzi az illatomat, mint Edward, és Jasper fél, hogy esetleg ő is hasonlóképpen elvesztené a fejét tőlem, mint Edward. Rá mosolyogtam a mindig világfájdalmas ábrázatú Jasper-re, mire ő alig észrevehetően bólintott egyet felém. Emmett kajánul nézegetett minket, és Edward arckifejezéséből arra tudtam csak következtetni, hogy valami nagy ocsmányságot gondolhatott rólunk. Rosalie csak egy pillantásra méltatott, de abban benne volt talán az egész világ megvetése is. Nem értettem miért utál, és igazából Edward sem fejtette ki ezt a témát, így nem firtattam. Nem ismer engem, de ha már mindenképp elmegyek hozzájuk ma vacsorára, megpróbálok beszélni vele erről.
- Te tudod, lehet, hogy érdemes megpróbálnod... - súgta Alice, amiből rájöttem, látta, amit elhatároztam.
Elindultunk órára. A folyosón még több szempár tapadt ránk, és én egyre inkább zavarban voltam. Alice ott locsogott, sündörgött körülöttünk, de legalább elvonta a figyelmem a sok bámészkodó diákról. Öt unalmas, soha véget nem érő óránkat valahogy mégis csak sikerült túlélnem, mire elérkeztünk odáig, hogy már csak az utolsó testnevelés óra volt hátra. Ezt az órát összevonva tartották a felettünk levő évfolyammal, vagyis Emmett, Rose, és Jasper is ott lesz. Alice az öltözőbe menet sejtelmesen viselkedett, folyamatosan rángott a szája, mintha épp nevetést fojtana el kisebb nagyobb sikerrel.
Nem tudtam mire vélni somolygását, de éreztem, hamarosan kiderül, miben is settenkedik újdonsült barátnőm. Gyorsan átöltöztünk melegítő nadrágba, és pólóba, majd bementünk a terembe. A fiúk felfeszítették a röplabda hálót, a tanár pedig felosztott minket. A Cullen-ek arcára ugyanaz a feszült várakozás ült ki, csak Emmett nem volt még benn a teremben. A tanár utasított minket a játékra, majd visszavonult a szertárba, mondván dolga akadt, de mi játsszunk.
- Edward, mi folyik itt? - kérdeztem. Vele és Rosalie-val kerültem egy csapatba.
- Jasper és Emmett fogadtak ránk, hogy összejövünk vagy sem. Em vesztett. Gondolom most következik a műsor, amit Jazz talált ki erre az alkalomra. - magyarázta. A játékunk elkezdődött, de nem igazán tudtunk odafigyelni, feszülten lestük az ajtót, melyet úgy 5 perc múlva belökött a lábával Emmett. A nagy mackó láttán mndenkit elkapott a nevető-görcs, bár a legjobban Rosalie kacagott. Dallamos hangja gyönyörű volt, Edward-ba kapaszkodva szemlélgette belépő férjét.
Emmett pom-pom lányruhát viselt, kezében két hatalmas, zöld pom-pommal, és rögtönzött műsort adott elő. A végén még ő is nevetett, de mikor Rose bevallotta neki, hogy borzalmasan festett szőrös lábával abban a miniszoknyában, és hogy akrobatikus mutatványai közben mindenki megszemlélhette az alsónadrágját, elszomorodott.
Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót, és ezt megosztottam Emmett-tel is. Ettől kicsit felvidult, ugyan, de még mindig gyilkos szemekkel méregette Jasper-t, aki játékosan Alice mögé bújt testvére gyűlölködő pillantásai elől.
Az óra végén kiszaladtunk az öltözőbe, és visszavettük a ruhánkat.
- Én megyek majd el érted, hogy Charlie ne fogjon gyanút. - mondta Alice. - 5-re nálatok vagyok, jó?
- Rendben, addig én megfűzöm apámat. - mosolyogtam rá.
Edward az öltöző előtt várt rám, hogy hazavigyen. Kézenfogva mentünk az autóhoz, majd beszálltunk, és elhajtott. Útközben végig fogta a kezem, és gyengéden simogatta a tenyerem, amitől apró borzongások törtek rám. Megállt a házunk előtt, majd rám nézett.
- Biztos nem félsz eljönni 7 vámpír közé? - kérdezte.
- Csak akkor, ha Emmett még mindig pom-pom ruhában van. - nevettem.
- Á, szerintem Rose már megszabadította tőle, hacsak nem halt bele a nevető görcsbe közben. - kuncogott ő is.
Egymásra néztünk, a pillanat varázslatos volt. Nem akartam kiszállni az autóból, vele akartam maradni, de tudtam, nem lehetünk együtt állandóan, hisz neki is vannak kötelezettségei a családjával szemben. Nagyot sóhajtottam, majd felkészültem a búcsúzásra.
- Alice 5-re értem jön. - mondtam.
- Várni foglak, Bella. - felelte, majd kezét a hajamba fúrta. - Szeretlek... - súgta a fülembe, majd apró csókot nyomott az arcomra.
- Pici puszi a számra? - kérdeztem reménykedve. - Jó leszek, ígérem.
- Meggyőző vagy... - morogta, majd megkaptam, amit kértem, de utána villámgyorsan kipattant az autóból, és kinyitotta nekem az ajtót. Még egy utolsó nagy ölelést is kaptam, mielőtt elment.
Szerettem őt. Ez immár vitathatatlan. Charlie és Reneé elfogadná őt, persze csak addig, míg nem tudnak arról, hogy ő egy több, mint 100 éves vámpír. De vajon az ő családja is elfogad engem? Amikor Rosalie-ra gondoltam, kétségeim támadtak. Vajon milyen lesz Esme és Carlisle? Kedvelnek majd? És én őket?
A fejem szinte kettéhasadt a rám törő kétségek súlya alatt. Bementem a házba, és nekiláttam, hogy főzzek valamit, mire Charlie hazaér. A főzés jó dolog, csak éppen sok ideje jut közben az embernek a rá törő kétségein gondolkodni...
Mindegy, hogy mi lesz, a lényeg, hogy Alice 5-re értem jön, és nekem addig el kell készülnöm.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
