|
Maradj velem
Arielle 2010.03.29. 15:06
Maradj velem
6-8 fejezet
6.fejezet
 Mikor végül nagy nehezen magára hagytam Isabella-t,elszaladtam a kocsimhoz, és hazahajtottam. Olyannyira elvarázsolt az alvó lány, és a tudat, hogy rólam álmodik, hogy megfeledkeztem Tanya-ról, és a neki ígért beszélgetésről még vámpírmemóriám ellenére is. Látványára kisebb pánik fogott el, amúgy is zavartnak éreztem magam a bennem kavargó érzelmek, és az este történtek miatt, de Tanya mindezt meg tudta még fejelni. Amint meghallotta az autóm motorjának hangját, kisietett a ház elé, és a garázsajtónak támaszkodva várt. Vörösesbarna haja csillogott a reggeli napfényben, aranybarna szemei egyenesen az enyémekbe néztek, tükröződött bennük az a rengeteg érzelem, ami lelkében dúlhatott. Emberi tempóban szálltam ki a kocsimból, és úgy lépkedtem felé. Amint a megfelelő közelségbe értem, megragadta a kezemet, és berántott az erdőbe. Sokáig csak szaladtunk, míg végül egy tisztáson megtorpant, és felém fordult.
- Nem akartam, hogy a többi Cullen hallja, miről beszélünk... - magyarázkodott Tanya.
- Miért jöttél ide? - kérdeztem élesen.
- Miattad...
Nem hazudott, gondolatai ugyanazok voltak, mint kimondott szavai.
- Évekkel ezelőtt szakítottunk, te akkor eléggé kikeltél magadból, Tanya, és én nem gondoltam volna, hogy még egyszer idejössz. - vallottam be. - A fogaid nyomát még mindig a bőrömön viselem. - sziszegtem kissé dühödten.
- Szeretnék bocsánatot kérni, Edward! Amikor elhagytál, elment az eszem... - pillantott rám fájdalmas arccal. Ha képes lett volna sírni, gondolom, már megtette volna, hogy azzal is hasson rám, ne csak szavaival. Hál' Istennek, nem tudott könnyezni...
- Aznap világosan elmondtam, hogy köztünk vége. Pár év nem változtat ezen, sőt, egy évszázad sem...
- Visszacsókoltál a parkolóban. - jegyezte meg ridegen. Kezdte elveszteni önkontrollját.
- Mert annyira megleptél, hogy hirtelen nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel. - feleltem.
- Hol voltál az éjjel? - szegezte nekem a kérdést.
- Ez igazából nem tartozik rád... - mondtam, és így is gondoltam. Ugyan mi köze lenne neki az én Isabella-mhoz?
- Hallottam, mikor Alice egy lányról beszélt Jasper-nek. Vele voltál? Azzal az emberlánnyal? - olyan vádlón nézett rám, ahogy csak egy szerelmes nő képes erre.
- Felejtsd el azt a lányt, Tanya. Utána folytathatod velem, és a családommal. Menj haza a Denali-khoz, és éld az életed! - mordultam rá. Isabella említése felszította már az én indulataimat is.
- Á, szóval rátapintottam a lényegre! Azért van ilyen rózsa illatod, mert vele voltál az éjszaka! - nézett rám felhúzott szemöldökkel. Ha lettek volna érzéseim iránta, bizonyára úgy elbűvölt volna e kis gesztus, mint ahogy Isabella esetében szokott előfordulni velem, de tőle ez hidegen hagyott.
- Tanya, kérlek, fejezzük be ezt itt, és most. - morogtam rá. - Menj haza!
- És én még azt hittem, észhez térsz, Edward, de te egyre nagyobb hülyeségeket csinálsz! Vigyázz arra az emberlányra nagyon, tudod, mostanában sok errefelé az idegen vámpír... - mosolyodott el gúnyosan, bennem pedig felébredt a gyanú iránta. Belenéztem a fejébe, ő pedig elkövette azt a hibát, hogy önkéntelenül beigazolta sejtésemet.
- Te küldted Laurent-et! - suttogtam. Dühöm olyan hirtelen csapott le rám, hogy csaknem nekimentem. Önuralmam egy szakadék szélén táncolt, hatalmas erőfeszítések árán maradtam egy helyben. - Miért?
- Mert szeretlek, Edward, és csak magamnak akarlak! - sziszegte felém. - Kihallgattam a családodat, és értesítettem Laurent-et, hogy keresse meg a lányt. Ha nem avatkozol közbe, ma már nem élne az a szánalmas kis...
Elszakadt a cérna. Mindenféle tudatosság nélkül előrelendültem, és kegyetlenül pofon vágtam Tanya-t, aki nekiesett egy fának. Odaléptem, kezemet a nyakára szorítottam, rémült pillantása sem hatott meg.
- Jól esne most, ha széttéphetnélek, de nem teszem meg! Kotródj el innen, te hárpia, és ne gyere vissza többé! Ezt Laurent-nek is üzenem! - hirtelen eleresztettem, hátat fordítottam neki, és mit sem törődve átkozódásával, ott hagytam.
###
Nagyon dühös voltam, és Jasper ezt szinte már a belépésemkor megérezte, azonnal nyugalom-hullámokat küldött felém. Csak ő és Alice voltak otthon, Rose és Emmett vadászni ment, Esme és Carlisle pedig délelőtti sétát tett az erdőben. Leültem testvéreim mellé, de nem kellett semmit elmondanom, Alice látta az egészet.
- Edward... - kezdte Jazz megtörten. - Te még rosszabb vagy, mint Bella! Ennyi érzelmetek nem lehet egyszerre, azt sem tudom, hova kapjam a fejem, mire koncentráljak jobban! - bosszankodott fájdalmas arccal.
- Érezted őt? - kérdeztem kíváncsian.
- Figyelem őt, öcsi. - mosolygott rám. - A csóknál például olyan féltékeny volt, mint Rosalie szokott lenni. - kuncogott. - Amúgy egyre intenzívebbek az érzelmei feléd, bár még nem egészen szerelmes, nem úgy, mint te...
- Jasper, ezzel semmi gond. - korholta húgom szelíden, majd hozzám fordult. - Mi vámpírok intenzívebben éljük át az érzelmeket. Nézd meg Esme-t és Carlisle-t, elég volt egy pillantás, és apa tudta, hogy szereti őt, ezért változtatta át. Rose ugyanígy volt Emmett-el, hisz kétségbeesetten hozta el apához, hogy mentse meg. Jazz és köztem is hasonló volt a helyzet. Ne aggódj, természetes, hogy nálad ezek az érzések gyorsabban eljutottak a szerelemig.
- Össze vagyok zavarodva. - sóhajtottam, majd hirtelen ötletem támadt.
- Két hetet kapsz maximum. - fenyegetett meg Alice felém tartva mutatóujját, mire Jasper várakozva rám nézett.
- Elmegyek egy kis időre, hogy végig gondolhassam, mihez kezdjek mindezzel. - magyaráztam neki.
- De bevallod végre, hogy szerelmes vagy? - "harminckétfogas mosollyal" nézett rám, minek folytán erős késztetést éreztem az iránt, hogy jól megcsiklandozzam.
- Amíg távol leszek, Alice, rád bízom Isabella-t. - néztem rá nagy komolyan. - Laurent még visszajöhet.
- Alice vele lesz a suliban, Emmett és én pedig vigyázunk rá éjszaka. - fogadta Jasper, amitől jobban éreztem magam. Ők ketten kacagva legyőznének egy olyan idős vámpírt, mint Laurent.
Nem jókedvvel, de kicsit nyugodtabban indultam útnak, bár lehet, hogy ezt viszont Jazz-nek köszönhettem...
(ISABELLA SZEMSZÖGE)
Hétfőn nem jött iskolába, pedig egész hétvégén rá gondoltam. Nem is tudtam volna másképp tenni, orromat minden reggel megcsapta a parfümjének illata, kivéve hétfőn reggel. Mintha nemcsak ő ment volna el, hanem az illata is, bár eddig még nem sikerült rájönnöm, hogyan kerül a szobámba. Reggel a testvérei Emmett dzsippjével érkeztek, de ő nem volt velük. Alice sejtelmesen rám mosolygott, amit nem igazán értettem, hisz még nem is beszéltünk. Akkor még nem sejtettem, hogy személyében megtalálom lelki társamat, legjobb barátnőmet, s idővel olyannyira megszeretem majd, hogy testvéremként gondolok rá. Pedig mindez nagyon hamar bekövetkezett.
Biológián mellém ült, és azonnal elkezdett csivitelni, akár egy kis madárka.
- Szia én Alice vagyok, Edward húga. - mutatkozott be. - Te pedig Bella Swan, ugye?
- Igen, örülök, hogy megismerhetlek. - feleltem meglepetten.
- Edward sajnos beteg lett, egy ideig nem jöhet suliba, így gondoltam, ide ülök a helyére. Így te sem fogsz unatkozni.
És csak mondta, csak mondta, egész nap. Igazából nagyon szórakoztató volt vele lenni, pár perc alatt képes volt magát megszerettetni velem. Edward hiánya viszont éles tőrként hatolt a szívembe. A betegséget nem hittem el, sokkal inkább úgy éreztem, miattam van távol. Abszolút nem értettem őt, és hétvégi kutatómunkám sem vezetett sok eredményre, de nem adtam fel.
Alice suli után elhívott vásárolni, így vele tartottam Port Angeles-be. Ő kihagyta az ebédet, hazament testvéreivel, majd a parkolóban várt egy nagyon is feltűnő, kanárisárga Porsche-val. Kicsit megilletődve szálltam be, a biztonsági övnek is örültem így utólag. Alice vezetési stílusa nagyon is hasonlított Edward-éra, így szinte belesüppedtem az ülésbe.
A rádióban egy nyálas fiúzenekar új száma csendült fel, mire fintor húzódott az arcomra, és gondolkodás nélkül odanyúltam, hogy csatornát váltsak. Alice ugyanígy tett, kezeink félúton összeütköztek, jéghideg bőre szinte megfagyasztott. Elképedve néztem rá, az ő arcáról pedig leolvadt a mosoly.
- Épp olyan hideg a kezed, mint Edward-é... - szólaltam meg nagy sokára.
Ő rám nézett, szemeiben egy pillanatra tükröződött a bizonytalanság, és talán egy kis félelem, majd válaszra nyitotta a száját.
- Tudod, Bella... - kezdte, majd ismét a vezetésre koncentrált.
7.fejezet
(ISABELLA SZEMSZÖGE)
 - Tudod, Bella... - kezdte, majd ismét a vezetésre a koncentrált. Mintha ki akarná kerülni a válaszadást, pedig nem hiszem, hogy olyan nagy dologról lenne szó. - Ezt inkább beszéld meg Edward-dal. - zárta le a témát.
- Én veled szeretném. Edward nagyon furcsán viselkedik velem, én pedig nem akarom ismét megharagítani... - beharaptam alsó ajkamat, bizakodva néztem Alice-re.
- Mik az elképzeléseid? - mosolygott rám.
- Lássuk csak... Jéghideg bőr, irracionális gyorsaság... és olyan szavak, melyekről érdekes dolgok jutnak eszembe. Laurent azt mondta, ő nomád, és vadászni jött Port Angeles-be. Alice, a szemei vörösek voltak, és olyan erős volt, hogy a keze nyoma bekékült a karomon! - biztos voltam benne, hogy hallott pénteki kalandomról, és Edward-dal való összeveszésemről. - Hogy mik az elképzeléseim? Nos, eszembe jutott a kriptonit, a radioaktív pókok, valami mutáció...
- Mutáció, Superman és Pókember? - kacagott fel Alice csilingelő hangon.
- Mi másra gondoljak? - nevettem vele én is végül.
- Ezt el kell mesélnem Edward-nak, ha hazajön! - csúszott ki a száján, mire bűntudatosan nézett rám.
- Nem beteg, elment ugye? - kérdeztem, mire bólintott. - Miattam?
- Időre van szüksége. - felelte Alice kitérően, miközben félre húzódott az út szélére, és leparkolt egy üzletsor mellett.
- Hogy még jobban utáljon? - aggályoskodtam.
- Nem utál téged, Bella, csak... csak nem szeretné, ha bajod esne, mellette viszont ez könnyen előfordulhat. Ahogy mellettem, és a családom mellett is. - mosolygott kissé szomorkásan. - De ne aggódj, én sosem bántottam még egyetlen embert sem, és téged sem foglak. - mondta, de szavait nem igazán értettem.
- Nem értelek. - vallottam be.
- Tudod, ez egy olyan dolog, amit csak Edward mondhat el neked, vagy magadtól kell rájönnöd. Sajnálom, de nekem nincs jogom elmondani neked.
Alice olyan szánakozóan nézett rám, hogy megsajnáltam. Egyébként fantasztikusan telt a délutánunk, rengeteg ruhát vettünk, nem beszélve a több szatyor kiegészítőről. Alice enyhítette Edward hiányát, így minden nap ugyanolyan jól szórakoztunk a suliban, végigbeszélgettük az összes közös óránkat.
Edward majdnem két hete távol volt, én pedig lassan az őrület szélére kerültem. Aznap már csak Alice tudott felvidítani, így nehezen váltam el tőle suli után. Miután hazamentem a a vén Chevi-mel, gyorsan letusoltam, majd Charlie kedvencét, rántott halat készítettem burgonyapürével, és némi salátával. Együtt ettünk, de szinte végig szótlanok maradtunk, ami nem volt annyira furcsa, hisz egyikünk sem volt híve a fölösleges beszédnek. Épp a mosogatással bajlódtam, mikor csendesen megszólított.
- Bells... - kezdte halkan, mire rápillantottam. - ugye emlékszel a barátomra, Billy Black-re?
- Persze, az ő fia Jacob, akivel kiskoromban olyan sokat játszottam. - mosolyodtam el önkéntelenül az emlékek hatására. Billy és a fia indiánok voltak, a közeli La Push rezervátumban éltek.
- Átjönnek holnap meccset nézni, ha nem gond. - tájékoztatott.
Épp válaszolni akartam apunak, mikor kopogtak a bejárati ajtónkon. Odasiettem, szélesre tártam, mire két jéghideg kéz vont az ölelésébe. Megdöbbenve visszaöleltem őt, majd mosolyogva elengedtük egymást. Alice betáncolt a konyhába, és vidáman csicsergett Charlie-nak.
- Hello, Mr. Swan, én Alice Cullen vagyok, egy évfolyamba járunk Bella-val. - hadarta Alice. - Remélem, nem gond, hogy beugrottam.
- A doki az apád, ugye? - mosolygott vissza Charlie. Szemlátomást örült, hogy barátaim vannak. - Bármikor nyugodtan meglátogathatod Bella-t, nincs ezzel semmi gond.
- Akkor mi most felmegyünk a szobába, jó, apu? - kezdtem el húzni Alice-t a lépcső felé, s mikor Charlie dörmögött valamit a bajsza alatt, felszaladtunk. A helységbe érve mindketten megcéloztuk az ágyamat, majd leültünk törökülésben egymással szemben. - Hogy hogy eljöttél?
- Bella, ha én néztem volna rád olyan fájdalmasan, te is eljöttél volna hozzám. - rótt meg szelíden, de éreztem rajta, hogy kissé feszült.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Öhm... nem mondhatom el. - harapta be ajkát sűrűn pislogva.
- Alice, elég már ezekből a titkokból! - keltem ki magamból. - Akármit kérdezek, mindig ezt mondod!
- Bella, ha tudnád miről van szó, megértenél... - nézett rám fájdalmas tekintettel, mire minden dühöm elszállt. Átöleltem, szorosan összebújtunk, belőlem pedig minden ok nélkül feltört a zokogás. - Ne sírj, Bella, minden rendbe jön! - vigasztalt.
- Annyira össze vagyok zavarodva, Alice. - hüppögtem.
- Tudom, de adj időt magatoknak. Edward holnap hazajön, így hamarosan újból találkoztok majd. - gyengéden simogatta a hajam, én pedig lassan megnyugodtam.
- Alice, itt maradsz velem ma éjjel? - kérdeztem reménykedve.
- Ha szeretnéd, igen. - mosolygott rám, majd elővette mobilját, és felhívta kedvesét, hogy velem alszik.
Charlie nem akadékoskodott, örült, hogy társaságom akadt, és mivel másnap szombat volt, még iskolába sem kellett mennünk. Estig ültünk az ágymon, és beszélgettünk, bár többnyire én meséltem az életemről neki. Edward nem került többé szóba, gondosan kerültük az említését, bár szívem azóta is kicsit gyorsabban dobogott, hogy Alice közölte, holnap hazajön.
10 óra körül kezdtem álmosodni, így bebújtunk az ágyamba, egymás felé fordultunk, és halkan sutyorogtunk, míg el nem aludtunk. Álmomban megint őt láttam, mint már hetek óta szinte minden éjszaka. Aranybarna szemei vad gyűlölettel néztek rám, én mégis elolvadtam tekintetének tüzében.
Hűvös érintésre ébredtem, Alice mosolygott rám. Míg aludtam, kicsit rendet tehetett a szobámban, mert úgy emlékeztem, másképp voltak a dolgaim.
- Te nem is aludtál, Alice? - kérdeztem a párnába fúrva fejemet. - Rend van.
- Ó, csak egy kicsit besegítettem neked, hogy ma ne kelljen rámolnod. Eltettem a könyveidet, és sorba állítottam a cd-idet ABC szerint. - suttogta Alice.
- Hajnalban keltél? - kérdeztem döbbenten. - Miért jó, ha ABC-sorban vannak?
- Átláthatóbb. - nevetett Alice, majd felkelt mellőlem. - Mennem kell, Bella. Edward már hazaért.
- Akkor hétfőn találkozunk a suliban. - mondtam kissé csüggedten. Rádöbbentem, mennyire fog hiányozni csicsergése addig is.
- Ne szomorkodj, Bella. Remélem, hamarosan változnak a dolgok. Te és én mindig barátnők leszünk, akármilyen tahó is a tesóm, jó? - mosolygott rám pajkosan.
- Megígéred? - kérdeztem. Úgy éreztem, ha nélkülöznöm kéne őt, abba belepusztulnék. Ez a pár nap alatt olyan szoros kötelék alakult ki köztünk, amilyet még sosem tapasztaltam, és nem szerettem volna elveszíteni őt.
- Persze, te kis butus! - megölelt, majd lassan hazament.
Ebédre a tegnap vacsoráról maradt halat ettük, majd mikor végeztünk, megérkezett Billy és Jake is. Szívélyesen üdvözöltek engem, hisz mióta visszajöttem, nem találkoztunk még.
- Járt itt valaki? - kérdezte Billy mélyeket lélegezve a levegőbe.
- Csak Alice Cullen, ő nagyon jó barátnőm. - feleltem, de nem igazán értettem, honnan tudta Billy, hogy valaki volt nálunk.
- Cullen... - gúnyos grimasz jelent meg az arcán, majd begurult tolószékével a nappaliba apához.
Én visszamentem a konyhába mosogatni, Jake pedig utánam jött. Nekidőlt a hűtőnek, nézte ahogyan egyre csak fogytak a kezeim alatt a koszos edények, de nem szólalt meg.
- Apád nem bírja Cullen-ékat? - kérdeztem nagy sokára.
- Nem igazán. - felelte Jacob. - Tudod, a mi törzsünk legendái nagyon mélyre nyúlnak vissza, és egy csomó sületlenségről szólnak, de apám hisz bennük. Ismered ezeket, nem? - kérdezte.
- Sajnos nem. Elmeséled? - néztem rá reménykedve.
- Persze. - mosolygott rám szélesen, majd leültünk a konyhaasztalhoz, és neki kezdett. - Egy-két legenda még az özönvíz idejéből való, mikor a Quileute indiánoka a legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, hogy túléljék az özönvizet. - arcán vigyor terült szét, mintha csak ezzel akarta volna jelezni felém, mennyire nem hiszi el ezeket a régi történeteket. - Egy másik szerint a farkasok a mi őseink, és a mai napig ők a testvéreink, ezért mi nem ölhetünk meg egy farkast sem. A hidegekről sem hallottál? - nézett rám összehúzott szemöldökkel.
- Hidegek? - felkeltette kíváncsiságom, önkéntelenül Edward és Alice érintése jutott eszembe.
- Igen, ők az ellenségeink. A törzsfőnök, az én dédapám látta meg őket, mikor itt vadásztak. Ők azt mondták, nem olyanok, mint a többi társuk, így megállapodást kötöttek. Elkerülik a Quileute földeket, mi pedig nem fedjük fel kilétüket. Természetes ellenségek vagyunk.
- És Cullen-ék? Ők is hasonlóak azokhoz a hidegekhez, akikről a legenda szól? - kérdeztem. Szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, egyre közelebb járok a megoldáshoz.
- Ők ugyanazok a hidegek, akikkel a dédapám találkozott. - vigyorgott továbbra is. - Apa szerint akkor még kevesebben voltak, most van velük egy nő, és egy férfi is, aki akkor még nem tartozott hozzájuk.
- Dehát micsodák ők igazából, Jake? - kérdeztem immár feszülten. - Kik a hidegek?
- Vérivók... - közölte sötét mosollyal az arcán, dermesztő hangon. - Vámpírok.
Edward-nak igaza volt, ő tényleg a rossz fiú...
8.fejezet
 Sok helyen jártam az elmúlt 2 hétben, legszívesebben azonnal visszajöttem volna, amint elindultam, de tudtam, jót fog tenni az egyedüllét, hogy mindent átgondolhassak. Borzalmasan viselkedtem Isabella-val aznap este, mikor megmentettem Laurent-től, de mindez nem történhetett volna másképp. Mit kellett volna mondanom neki akkor? "Isabella, én vámpír vagyok, egy vérivó szörnyeteg." Biztos az lett volna az első gondolata, hogy kiugrik a kocsimból... Alice mellett sokkal jobb neki, kishúgom sosem bántana egy embert sem, ahogy Carlisle, Emmett és Rosalie sem lenne képes ilyesmire. Carlisle ugyan átváltoztatott engem, Esme-t, Rose-t, és végül Emmett-et, de rajtunk kívül sosem ivott más emberi lény véréből. Alice átváltozása óta vegetáriánus, s bár voltak kezdetben megingásai, látomásai szorosan a vega életmód mellett tartották. Jasper előző társa, Maria mellett emberekre vadászott, újszülött hadsereget képzett ki, de mióta Alice-szel együtt vannak, igyekszik a helyes úton maradni. Esme és én már Carlisle elveit bírtuk magunkénak átváltozásunk pillanatától. Mindketten megbotlottunk, én sajnos többször is, mint szerettem volna. Esme-nek hosszú idő óta nincs gondja ezzel, s bár én idősebb vámpír vagyok nála, Isabella most mégis megingatott.
Az elmúlt évtizedekben megnyugodtam, tolerálni tudtam az emberi vér csábítása iránt érzett vágyat, Isabella azonban mindezt megcáfolta, az ő vére szinte énekelt nekem. Mivel beleszerettem csokoládé szemeibe, szív arcába, és bájos kis lényébe, nem szerettem volna bántani. Távollétem alatt két lehetőség fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban.
Azt hiszem, megpróbálok udvarolni neki, és elmondom, ki vagyok valójában. Az ő döntésén múlik, mit szeretne ezek után. Ha velem szeretne lenni, és el tudja fogadni az életformánkat, át fogjuk változtatni, és beteljesítjük Alice látomását. Ha viszont minderre képtelen, elhagyjuk Forks-ot, és én megpróbálom elfelejteni őt, és csábító illatát. Annyira hiányzott már csokoládé szemének simogató tekintete, vérének illata, ahogy rózsa parfümjével keveredik...
Beléptem az ajtón, hatan indultak meg felém egyszerre, minegyikőjük arcán boldog mosoly terült szét. "Nem jött vissza, pedig szívesen széttéptem volna! Senki sem bánthatja a mi szexis hugicánkat..." - küldte felém Emmett, mire bosszús arcot vágtam. Még jó, hogy Rose nem gondolatolvasó! Emmett már rég a kandallóban landolt volna, ha mellette ejt el ilyen megjegyzéseket. Alice szinte betolakodott a fejembe, lelkesen mutogatta az elmúlt két hét emlékeit, történéseit, melyek láttan mosolyognom kellett. Kis húgom nem bírta ki, hogy tovább távol tartsa magát kedvesemtől, összebarátkozott vele. Nem csoda, hisz Isabella láthatóan ugyanolyan vásárlásmániás, mint Alice.
Megmutatta, ahogy ölelkeztek, hogy Isabella megkérte, aludjon ott vele, és hogy mennyire megszerették egymást. Bár volt egy sírós kép is, melyen szerelmem Alice karjaiban pityergett, azt gyorsan elrejtette előlem, mire kérdőn néztem rá.
- "Ezt magadnak kell megoldanod, Edward! Te bántottad meg..." - gondolta kicsit mérgesen. - "Ő lett a legjobb barátnőm, úgyhogy mostantól fejezd be a kötözködést vele, és ne sértsd meg többé! Különben velem kell elszámolnod..." - ajkai hamiskás mosolyra húzódtak, mire elnevettem magam.
- Remélem, öcskös, észhez tértél, és becsajozol végre. Nagyon kíváncsi vagyok már, milyen béna lesz Bella az első vadászatán... - kuncogott Emmett. - Halálba fogom cikizni!
- Em, te már előtte meg fogod keseríteni az életét. - simogatta meg a karját Esme fejcsóválva, Rosalie viszont morrant egyet dühe jeléül.
- Ugyan Rosie, ne légy már ilyen morcos! Alice látta, hogy vámpír lesz ő is. Jókat fogunk mókázni! - próbálta megenyhíteni feleségét.
- A véleményem ismeritek ebben a dologban. Egy újszülöttre nagyon oda kell figyelni, én pedig nem óhajtok ebben részt venni. Másrészt a szerződés, amit a kutyákkal kötöttünk, kimondja, hogy a környéken nem történhet ember támadás. Ha Edward átváltoztatja azt a lányt - nem volt hajlandó a nevét használni - megszegjük az eskünket, és én nem kívánok mocskos korcsokkal hadakozni! - morrant fel, megvetése csak úgy fröcskölt felém. Hosszú évtizedek alatt értem el, hogy megbocsássa, amiért nem tetszett nekem, és nem lettünk egy pár, hisz Carlisle tulajdonképp nekem szánta őt, de Emmett megjelenése megváltoztatta őt. Most újból utált engem, amiért veszélyeztettem kilétünk kitudódását, illetve a farkasokkal kötött szerződés pontjait.
Sajnáltam Rosalie-t, hisz nem volt mindig ilyen kemény jellem. Borzasztóan vágyott saját gyermekre, Emmett-el való szerelme miatt már még inkább, ezért sosem tudta elfogadni a tényt, hogy vámpírként nem szülhet utódot. Fájdalmát gúny, keserűség és mások bosszantása mögé rejtette, igazából szerintem még Emmett előtt is csak ritkán nyílt meg, és mondta el sérelmeit.
A nap további részében remekül szórakoztunk, és mivel hatalmas vihar kerekedett, bevetettük magunkat az erdőbe, és baseball-oztunk. Természetesen ismét az én csapatom nyert, gyorsaságom és Emmett ereje felülmúlhatatlan maradt. Nem mentem haza velük, az egyik bokor mögött átöltöztem, majd egyenesen Isabella-hoz futottam. Meglepetésemre nem volt a szobájában, Charlie-val beszélgetett a nappaliban, majd hirtelen közölte, hogy elmegy, nem tudja, mikor ér haza.
Nem veszíthetem szem elől egy pillanatra sem, még megint valami bajba kerül. A ház mellett álló fák közé húzódtam, megvártam, még odaszalad az autójához, elindul, majd észrevétlenül követtem. Port Angeles felé tartott, és nem kis riadalmamra, ugyanabba a bárba ment, aminek a parkolójában Laurent-nel talákoztunk. Meglepő precizitással leparkolt, majd egyenesen bement a 'Hell'-be. Nem voltam képes ott kinn várakozni, s bár minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy egy csomó emberrel teli terembe menjek, végighallgassam mindegyikőjük gondolatait, mégis utána siettem. Rózsa és vér illata előttem úszott a levegőben, s úgy éreztem, mintha más nem is lenne a közelemben rajta kívül, képtelen voltam feldolgozni a többi ismeretlen ember illatát, teljesen hidegen hagytak.
Megszállottként követtem, hisz olyan volt a vére számomra, mint egy drogfüggőnek a saját ínye szerint kevert heroin. Mint gondoltam, az évfolyamtársainkkal találkozott, bár kissé megdöbbentett, hogy egyedül érkezett, hisz múltkor is Jessica hozta ide. Angela volt az, aki közülük először észrevett engem. Gondolatai most is kedvesek voltak, ezért halványan rámosolyogtam, mire ő oldalba bökte Isabella-t, és felém intett. Csokoládé színű hajzuhatag lebbent fel, ahogy hirtelen megpördült, majd pillantásunk összekapcsolódott. Elképesztően gyönyörű volt kötött, fekete miniruhájában, Alice-től kapott lila harisnyájában, fekete csizmájában. Dekoltázsát kissé merésznek tartottam, alig takart valamennyit csodás kebleiből, melyekre még egy nyaklánccal is felhívta a figyelmet.
Barna szemei szikrákat szórtak, ahogy rám nézett. Tisztában voltam vele, hogy haragszik rám, de amit most láttam tekintetében, rosszabb volt, mint azt valaha feltételeztem volna. Félelem tükröződött benne, én pedig először azt gondoltam, valahogy megtudta az igazat, vagy Alice kikotyogta neki, de hamar elvetettem az ötletet. Elhaladt kettőnk közt egy pár ember, majd ismét farkasszemet néztük, de akkor már nyoma sem volt az imént tapasztalt riadalomnak, így megnyugtattam magam, hogy csak képzeltem. Ugyan mi oka lenne félni tőlem?
Mintha csak bizonyítani akarta volna, hogy nem tart tőlem, megindult felém. Igyekeztem nagyon keveset, és aprókat lélegezni, nehogy váratlanul érjen közelsége, de az égető érzés valahogy nem érdekelt, csak az, hogy felém tart, beszélhetek majd vele. Legszívesebben a karjaimba kaptam volna, hogy elvigyem innen, valahová, ahol biztonságban tudhatom, de nem mertem megtenni. Hozzáérni sem lettem volna képes jelenleg...
- Edward... - szólított meg. - Hát te?
- Kijönnél velem a bár elé? Szeretnék beszélni veled. - kértem, mire meglepetésemre bólintott, majd kikérte a kabátját, és elindult kifelé. Követtem.
- Nos, mit szeretnél? - kérdezte közömbösen, de éreztem, valami nem stimmel, és nem csak azért, mert múltkor összevesztünk.
- Bocsánatot kérni. - közöltem nemes egyszerűséggel, és mint megannyiszor, most is hiába próbáltam a fejébe látni. Bosszantott, hogy nem ismerem a gondolatait, sokkal egyszerűbb dolgom lett volna most... - Elfogadhatatlan volt a viselkedésem, és szeretném megmagyarázni, miért voltam olyan goromba veled.
- Szükségtelen, Edward. - jelentette ki. - Nem haragszom rád, csak egy kicsit megbántottál.
- Próbáltam magam távol tartani tőled...
- Azért tűntél el két hétre? - vágott közbe.
- Lehet. Igazából azért mentem el, hogy eldöntsem, hogy mit akarok. - vallottam be.
- És mit akarsz? - kérdezett vissza.
- Téged. - tekintetem az övébe fúrtam, figyeltem minden apró rezdülését, de nem tudtam eldönteni, min járhat az agya.
- A vérem? - kérdezte kissé bátortalanul, mire én hátráltam tőle egy lépésnyit. A vámpírok nem tudnak elájulni, én most mégis úgy éreztem, közel állok hozzá, olyannyira meglepett kedvesem következtetése.
- Miről beszélsz? - hangom próbált ugyanolyan közömbös lenni, mint az övé, de nem igazán ment. Rettegtem, hogy mit szól majd az igazsághoz, hogyan fogadja vallomásom, de attól még inkább, hogy helytelen verziókat hallott valaki mástól.
- Ismered a Quileute indiánokat? - bólintottam, mire folytatta, de már nem nézett a szemembe. - Jacob Black mesélt nekem a legendáikról, és azt mondta, te és a családod vámpírok vagytok, és nem először éltek itt Forks-ban. A bőröd hideg, nagyon gyors vagy, és a szemed színe változik. A net szerint mindez jellemző egy vámpírra, valamint a halhatatlanság, a vérivás, a napfénytől való tartózkodás. Edward, igaz ez? - kérdezte.
Összeomlottam, mialatt beszélt, de mikor kiejtette a nevemet, hirtelen magamhoz tértem. Közelebb léptem hozzá, mire ő hátrálni kezdett, egyértelmű volt, hogy tartott tőlem. Szomorú szemmel néztem rá, mire elszégyellte magát, és visszalépett. Felé nyúltam, kezeim közé zártam kezeit. Hideg bőrömet csak úgy perzselte magasabb hőmérséklete, de azt is észrevettem, hogy remegett egy kicsit.
- Igaz. - felesleges lett volna letagadnom, hisz úgyis elmondtam volna neki. - Én, és a családom összes tagja vámpír, és valóban éltünk már itt egyszer, bár akkor Alice és Jasper nem volt még velünk. A bőrőm valóban hideg, hisz bennem nem folyik vér, nem dobog a szívem. Erős, gyors vagyok. Ha akarnám, porrá zúznám egy ember csontjait a kezemmel. Futva leleőznék egy autót. A hallhatatlanság is igaz, örökké élek. Vérrel táplálkozunk, de nem emberivel, Isabella. Attól barna a szemem, hogy állatokat fogyasztok, ahogy a családom is. Ha nem így lenne, olyan vörös lenne, mint Laurent-é.
- Első nap rám morogtál, ugye? - kérdezte félénken. Ha nem lettem volna vámpír meg sem hallottam volna a suttogását.
- Igen. Már akkor megmozdult bennem valami, mikor először megláttalak. Gyönyörűnek tartottalak. Aztán megéreztem a véred illatát, és szinte énekelt nekem. Ember ízére még sosem vágytam úgy, mint a tiédre. Féltem, hogy bántanálak, ezért inkább távol tartottam magam tőled, de mostanra belefáradtam ebbe.
- Ezért jöttél haza? - végre a szemembe nézett, de így sem volt könnyebb.
- Igen, és hogy elmondjam neked, ki vagyok. Félsz tőlem, ugye? - hangom szomorkás volt, pedig nem akartam, hogy kihallatszódjon belőle bánatom.
- Kicsit. - ismerte be. - Meg kéne bízzak benned?
- Alice-ban megbíztál. - feleltem. - Ő is vámpír.
- Igaz, de te most ismerted be, hogy megőrjít a vérem. Mi a biztosítékom arra, hogy nem ugrasz nekem? - kérdezte.
- Fontos vagy nekem, Isabella. Te vagy a társ, akire már évtizedek óta várok. - közelebb léptem hozzá, most nem ellenkezett. Éreztem rajta a bizonytalanságot, a tétovázást, de hamar legyűrte ellenérzéseit, és hagyta, hogy karomba zárjam. Fejét a mellkasomhoz simította, én pedig belevesztem rózsa illatú hajába.
- Az első pillanattól akartalak... - suttogta halkan. - de most nem tudom, mit tegyek. Még meg sem emésztettem, ez az egész nagyon hihetetlen számomra.
- Tudom, Isabella, hogy most össze vagy zavarodva. Én nem is szeretnélek sürgetni, nyugodtan gondold át, mit szeretnél, én tiszteletben tartom a döntésedet. Csak arra kérlek, vigyázz magadra jobban! Ne gyere ilyen helyre egyedül, bajod eshet. Laurent visszatérhet...
- Ő is vámpír volt... - mondta.
- Igen, de ő emberek vérével táplálkozik. Semmi esélyed nem lenne vele szemben a menekülésre. - figyelmeztettem.
- Ahogy veled szemben sem. - következtetett.
- Sosem bántanálak. - szögeztem le. - Egyszerűen képtelen lennék neked fájdalmat okozni.
- Ne haragudj... - kissé elhúzódott, mire elengedtem. Kezeim visszahanyatlottak testem mellé, de úgy éreztem, teljesen fölöslegesek Isabella nélkül, üresen. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most haza megyek.
- Nem rég jöttél csak, mit szólnak majd a barátaid? - kérdeztem.
- Ők csak haverok. - nézett rám nagy komolyan. - Alice a barátom.
- Megkérhetlek arra, hogyha kérdésed van, ne őt faggasd, hanem engem? - néztem rá egyik legelbűvölőbb mosolyomat felvillantva.
- Alszom rá egyet, Edward, aztán holnap elmondhatnád ennek az egésznek a részleteit is, hogy teljesen megértsem. - mondta némi gondolkodást követően.
- Rendben. - bólintottam. - De ragaszkodom hozzá, hogy én vezessek.
Odaadta a slusszkulcsát, nem ellenkezett. Jobban fogadta a dolgokat, mint gondoltam, de még így is eléggé össze volt zavarodva szegénykém. Megértettem őt, nem is zaklattam hazáig, így csendben ültünk egymás mellett egész úton. Beparkoltam a felhajtójukra, majd az ajtóig kísértem.
- Sajnálom, Isabella. - néztem rá bánatosan.
- Semmi gond, Edward. - legyintett kissé erőtlenül, s ekkor vettem észre, mennyire fáradt. - Olyan ez, mint egy mese. A bárány beleszeret az oroszlánba... - csóválta a fejét kissé pirulva.
- Az oroszlán pedig a bárányba. - folytattam. - Mazochisták vagyunk, arra célzol?
- Talán. - mosolyodott el először, mióta találkoztunk. - Holnap találkozunk? - kérdezte hirtelen.
- Mire felébredsz, itt leszek. - ígértem huncut mosollyal. Ha tudná, hogy vele töltöm az éjszakákat, bizonyára annak is utánanézne a neten, hogyan lehet tőlünk megszabadulni...
- Rendben. - felelte. Láttam, mennyire zavarban van, sehogy sem tudott elbúcsúzni, így magamhoz vettem az irányítást.
- Jó éjt, gyönyörű hölgyem! - mondtam, majd megcsókoltam a kezét, mire megborzongott.
- Jó éjt, Edward... - suttogta, majd bement a házba. A fák közé húzódtam, onnan figyeltem őt. A rendőrfőnök már aludt, Isabella viszont sokat forgolódott, mire végre megnyugodott. Sosem vágytam ennyire még arra, hogy halljam valaki gondolatait.
Felosontam a szobájába, leültem az ágya melletti hintaszékbe, és vigyáztam álmát. Hajnalig azon tanakodtam, vajon ajkaim érintésének jóleső érzése miatt borzongott meg az ajtóban, vagy pedig a hideg bőröm, leheletem miatt. Nem jutottam semmire...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
