|
Cullenék a kezdetektől 15-18
Cárliiii 2010.03.29. 14:30
szerző: Cárliiii blogja: katt ide
Cullenék a kezdetektől
Nem várt
Egy új élet határán
Változás
Új élet 15. fejezet
Nem várt
- Szeretlek! – duruzsolta a fülembe.
- Én jobban! – mosolyogtam rá, miközben megfordultam, hogy szemben legyek vele, közben lábamat ügyesen a csípője köré fontam, miközben ő a derekamat simogatta.
- Mit szólnál, ha elmennénk fürödni? – kérdezte hirtelen
- Mármint hová? – értetlenkedtem
- A jakuzziba. Mondtad, hogy ki szeretnéd próbálni. – húzta kedvenc féloldalas mosolyomra a száját.
- Menjünk. – mosolyogtam rá. Közben felültem, megropogtattam a csontjaimat, majd elindultam a gardrób felé.
- Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.
- Majd meglátod… - még is mit lehet, szerinte egy gardróbban csinálni? Beléptem, majd előhalásztam a bőröndömet, hogy valami csinos fürdőruhát találjak. Gondolom Alice biztos tett be (fintorogtam). Jól sejtettem. Egy nagy halom, (rém)álom fürdőruhát találtam. Mind nagyon keveset takart. Kiválasztottam egy fehér színűt, majd magamra ügyetlenkedtem. Kimentem, mire Edward szeme elkerekedett, majd egy szempillantás alatt mellettem termett.
- Gyönyörű vagy! – ölelte át a derekamat.
- Köszönöm. De most már tényleg menjünk. – mosolyogtam. Tudtam, ha itt nem szólok, akkor nem jutunk el a fürdőszobáig. Nagyot sóhajtott, majd megadta magát, és bevezetett a fürdőbe. A víz kellemesen meleg, már – már égető volt. De én így szeretem. A víz tetején a habok felébresztették bennem a gyereket. Mikor kicsi voltam imádtam anyát lefröcskölni. A habot meg többnyire megettem, húztam el az orrom, ami nagyon égette a torkomat. Szeretem, hogy Edward nem olvas a gondolataimba, mert most biztos hülyének nézne. Megfogtam egy jó nagy adag habot, majd felé fújtam, és sikeresen elfedtem vele az arcát, és a haját. Nagyon viccesen nézett ki, így hát jól kiröhögtem. De ő sem tétlenkedett. A „csomagot” visszaküldte a feladónak, nekem pedig a nevetéstől nyitva volt a szám, és nyeltem egy jó adagot. Dejavu érzésem volt. A szappan égette a torkomat, most a szememet is, mitől én hangosan köhögtem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.
- Pillanat, fuldoklom. – nevettem két köhögő roham között.
- Nagyon vicces vagy!
- De tényleg! – krákogtam, majd megdörzsöltem a szememet, hogy kitöröljem belőle a szappant.
- Te jó ég! Jól vagy? – majd a semmiből mellettem termett.
- Jól. – pislogtam. Valami baj van?
- Csak olyan vörös a szemed. – mondta, de hallottam, a hangján, hogy közel áll a kiboruláshoz.
- Sss, csak a szappan miatt. Majd elmúlik, egy – két perc.
- Biztos ne hívjak orvost?!
- Nyugodj meg – nevettem – az égvilágon semmi bajom. – csak egy kicsit csíp a szemem, tettem hozzá magamban.
- Oké. – fújta ki a levegőt.
- Annyira aggodalmas vagy. – löktem oldalba.
- Én, én nem is! – védekezett.
- De bizony. – nevettem.
- Na jó, talán egy kicsit, de csak, mert rólad van szó. – húzta mosolyra a száját.
- És most pedig számolnod kell a haragommal. – mondtam mérgesen.
- Most miért?
- Miattad vizes lett a hajam, és ma nem akartam hajat mosni. – mondtam, tetetett, haraggal.
- Én, én csak…
- Edward! – tettem ujjamat a szájára – Mikor akadnék én ki a hajam miatt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Soha. – ismerte el. Majd vettem egy nagy levegőt, és lebuktam a víz alá. Olyan remek volt, hogy az arcomat, és a fejbőrömet is eláztatta a forró víz. Majd gyorsan vissza is mentem, mielőtt még azt hinné, öngyilkos akarok lenni.
- Nincs kedved kimenni a partra? – kérdeztem.
- Kimehetünk. – mosolygott.
- Mennyi az idő?
- Nem tudom. – húzta fel a vállát.
- Itt olyan mintha megállna az idő, nem?
- Nekem másfél éve megállt, mióta megismertelek. – húzott magához, hogy átölelhessen. – Olyan jó illatod van vizesen. – szippantott bele a nyakamba.
- Mint a sült csirkének. – nevettem – Szerintem annak van jó illata. – gondolkodtam el.
- Most jó értelemben. Szóval olyan, olyan jó. Nem tudom megmagyarázni. De most nem csak azért, mert a véred hívogat, hanem, mert… csak!
- Neked is jó illatod van. – szippantottam bele a vállába. És ezt nem csak udvariasságból mondtam. Tényleg remek illata volt.
- Na, megyünk akkor a partra? – kuncogta.
- Persze, de mi olyan vicces? – kérdeztem, közben felhúztam a szemöldökömet.
- Csak, csak eszembe jutott valami. Nem fontos.
- Oké. – dünnyögtem. Azzal felkapott, és kifutott velem a házból, egészen a tenger partig. A sós szag rögtön megcsapta az orromat. Milyen rég jártam már tengerpartnál! A levegő, forró és párás volt. A tenger gyönyörű azúrkék volt. Kiszálltam Edward karjából, és leléptem az égetően forró fehérhomokra. Mélyet szippantottam a levegőbe. Honvágyam lett. Olyan, de olyan rég jártam már ennyire meleg helyen.
- Valami baj van?
- Nem, nem. Csak… - most visszakapja, hogy nem mondja el min nevetett – nem fontos.
- Nekem minden fontos, ami veled kapcsolatos.
- De tényleg nem az. – makacskodtam.
- Bella! Kérlek… - duruzsolta édes hangon a fülembe.
- Csak olyan fura itt. Nem jártam már rég ennyire meleg helyen. – adtam meg magam. Majd megfordultam, hogy szembe legyek vele. Csak most vettem észre mennyire gyönyörűen csillog. Szinte elvakított. Olyan volt, mint a gyémánt és a nap egyszerre. Egy kicsit hunyorogtam, majd megpusziltam az arcát. – Szeretlek! – kulcsoltam át kezeimmel a nyakát, majd lábujjhegyre álltam, hogy szembe legyek vele. Ő kezeit a fenekem alá csúsztatta, és egy kicsit megemelt.
- Én kimondhatatlanul! – mondta egészen közel az arcomhoz. Annyira, hogy már éreztem édes lélegzetét. Majd arca kínzó lassúsággal megindult felém. Nem voltam valami türelmes soha, így én magamhoz húztam a nyakánál fogva. Komoly, mégis szenvedélyes csók volt. Majd, óvatosan elhúzta az arcát, mire én durcás képet vágtam. – Ne nézz így rám. – kuncogott – Csak fel akartam ajánlani, hogy elmehetnénk úszni, mielőtt leégsz a napon.
- Nem szokásom. – pufogtam.
- Akkor nem akarsz velem úszni? – nézett rám boci szemekkel.
- Én nem ezt mondtam. – mosolyogtam.
- Akkor mehetünk. – majd lecsúsztattam kezeimet a nyakár, de ő összekulcsolta az ujjainkat. Olyan jó volt így befelé menni a vízbe. Igaza volt Edwardnak. A víz kellemesen meleg volt, úgy 28 – 30C° között lehetett. Mégis hidegnek éreztem a Jakuzzi, és a kinti hőmérséklethez képest. De kellemesen hideg volt, mert legalább így lehűlök egy kicsit. Mikor már a derekamig ért a víz, elengedtem a kezét, elrugaszkodtam, és elkezdtem befelé úszni.
- Hát te meg hová mész? – kérdezte meglepetten.
- Úszok egy kicsit. – mondtam én is meglepetten. Miért minek látszik?
- Mehetek veled? – kérdezte, de szerintem úgysem volt választásom.
- Hát persze! – majd odaúsztam hozzá, és átöleltem a derekát, és fejemet a hasára hajtottam.
Egésznap úsztunk és napoztunk, élveztük a jó időt. Csak egyszer mentünk be a házba, hogy én megebédelhessek. Edward nagyon jó szakás, nagy meglepetésemre. Persze, ő miben nem jó? Grillcsirkét csinált nekem – gondolom azért, mert azt mondtam annak jó illata van – narancsos mártással, és krumplival. Nagyon finom volt. Este 6 – 7 fele jöhettünk ki a vízből. Majd amikor kiértünk a partra, szinte egymásnak estünk. Nem értem mi történt. Az érzelmeim, és gondolom az övé is, egy csapásra megváltozott. Boldogság és a játékosság helyére tűz, és tömény vágy került. Olyan szenvedéllyel csókoltuk egymást, mint még soha. Mindkét lábamat dereka köré fontam, közben ő a fenekem alatt tartott meg, hogy ne essek le. Éreztem, hogy suhanunk befelé, de egy másodpercre sem váltunk el egymástól. Ott csókoltuk ahol értük a másikat. Nem tudom, hogy de egyszer csak az ágyon találtam magam, és Edward fölöttem volt, közben a nyakamat csókolta. Már pont letépte volna rólam a fürdő ruhát, mikor kintről egy hangos „ÁÚ”-t hallottunk, olyat, mint amikor Rose fejbe vágja Emmettet. Mindketten az ablak felé néztünk. Majd meghallottam egy felháborodott hangot.
- Még is mi az Istent képzeltek?! – üvöltötte – Nászúton vannak! Alice, Emmett és Jasper ki a bokorból. Emmett add oda azt a rohadt kamerát! Alice te meg a távcsövet, Jasper te meg ne turkálj az érzelmeikben!
Mikor Edward ezeket meghallotta, hangosan felmorgott, majd megfogott, és kirohant velem a házból. Egy másodperc alatt szemben találtam magam a látogatóinkkal. Csípőre tettem a kezem, és éreztem, hogy a fejem elvörösödik a dühtől. Edward álkapcsát megfeszítve állt mellettem, közben a keze végig ökölben volt, de annyira, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a kezén.
- Na, hát öcsi! – mondta meglepetten Emmett – Hát ti meg mit kerestek itt? – mire Rose fejbe vágta – Áú, Cica! Ezt meg miért kaptam? – mi továbbra sem mondtunk semmit. Én csak hangosan fújtattam, ahogy Edward is.
- Mi csak… - mondta Alice, de Emmett közbe vágott.
- Meglátogattunk titeket, hisz most lesz Edward szülinapja. – mondta – Ajándékot is hoztunk, egy kamerát és egy távcsövet. – mosolygott idegesen Emmett.
- Egy hét múlva lesz. – sziszegte Edward.
- Tudom, tudom, de úgy hiányzott az én kis öcsikém! Meg egyébként is, nem tök mindegy mikor jövünk? Egy vendéget mindig szívesen kell fogadni. Hisz ti már be is költöztetek a házba…
- Fogd be, Emmett! – sziszegte Edward.
- Te még nem mondtad el Bellának, hogy ideköltöztök? – kerekedett el Emmett szája.
- Micsoda?! – kérdeztem hisztérikusan – Edward, ugye ez nem igaz?! – Ugye azt nem gondolta, hogy kiköltözök a semmi közepére, ahol nincs se idő… Szóval az idő? Nem akarja, hogy vámpír legyek, és tudja, hogy itt nem érzékelem a napszakokat, most már hangosabban szóltam, már szinte üvöltöttem:
- Edward, válaszolj, MOST!
16. fejezet
Egy új élet határán
- É-é-én… - emelte fel védekezően Edward a karját, mikor dühtől izzó szavaimat felé irányítottam.
- Uhu! Ez égő öcsi, mi? – nevetett Emmett. Majd letörlöm én azt a vigyort képéről.
- Emmett! Be lehet fogni, el lehet húzni! Veletek majd később számolok! – ordítottam felé, majd tekintetemet ismét Edwardra emeltem.
- Ugye mond, hogy nem! Mond, hogy nem, akarsz kihozni a semmi közepére! – ráztam az ingjénél fogva őt - Mond, hogy nem azért, hogy ne érzékeljem a napszakokat, mond, hogy ez csak egy utazás, mond! – most már sírtam is, a hangom így hisztérikusan csengett. Sok volt ez nekem. Emmették látogatása, Edward hazugsága. Jól indul a házasságom.
- Én, én csak…
- Mi te csak?! – üvöltöttem.
- Én csak egy pár évre gondoltam… - hajtotta le megadóan a fejét. Patakokban folytak a könnyeim, ideges és csalódott voltam, teljes testemmel remegtem, és így próbáltam letörölni arcomról a nedvességet. Elegem volt, az egész Cullen családból. Elegem volt a manipulálásból. Elegem volt a hazugságokból. Elegem volt az egész világból.
- Hogy bízzak meg ezek után benned?! Hogy?! Mindig, mindenki csak manipulál és hazudik nekem! Mivel érdemeltem ezt ki?! Alice nem szólt a saját esküvőmről! Te nem szóltál a leendő lakhelyemről! - ordítottam - És tudod, mi fáj? – suttogtam, közben felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen – Tudod mi? Benned nem most csalódtam először! Mikor elhagytál, akkor is hazudtál… - a szám elé kaptam a kezem. Most fogtam fel mit mondtam. Soha, de soha nem akartam, hogy megtudja, hogy én akkor mit éreztem. Nem akartam, hogy tudja, nekem mennyire fájt, hogy hazudott, és elhitette velem, hogy nem szeret. Nem akartam, hogy tudja, én akkor mit éreztem. Szemében mérhetetlen fájdalom ült. – Én, én sajnálom! Nem, nem úgy gondoltam… – sírtam. Azzal elengedtem az állát és elfutottam. Hálátlan és hülye vagyok. Mindig azt bántom, akit szeretek. Most nem is igazán rá voltam mérges, hanem Emmettre, Alicere és Jasperre. Csak, csak ez most olyan szarul jött ki. Most mindent Edwardra zúdítottam, és nem tudtam tartani azt a nagy számat. Még mindig rohantam be a sűrű növényzetbe. Tudtam, most nem jön utánam. Tudtam most ott áll és magát emészti miattam. Elértem egy tisztásra. Bár nem láttam tisztán. A szememet elhomályosították a könnycseppek. Égett és fájt. Pont mikor belement a szappan. De most a hasam és a mellkasom is égett mellette. Újra kezdtem érezni az ürességet, pont mikor elhagyott. Leültem a rét szélére, szorosan felhúztam a mellkasomhoz a térdemet, kezeimmel átkulcsoltam, és ráhajtottam a fejemet. Így nyugtattam magam. Bár a mellkasom még mindig rázkódott a sok fájdalomtól és haragtól. Bár még mindig hulltak a könnyeim. Miért kellett Emmettéknek ide jönni? Miért kell nekik mindent elrontani? Nem bírták volna ki ezt az egy hónapot? És Alice! Ő, hogy tehetett velem ilyet? És Jasper? Emmettről eddig is tudtam, hogy milyen, de a legjobb barátnőm, hogy volt képes ilyenre? Csalódtam bennük. Csalódtam magamban. És ami a legrosszabb: Edward is csalódott bennem.
- Hé, Bella! – simogatta meg a hátamat egy hűvös kéz.
- Mit akarsz Alice?! – zokogtam. A legkevésbé volt most á szükségem. Most perpillanat nagyon utáltam.
- Ne emészd magad. Edward nem haragszik. Sokkal inkább magára. – dörzsölte továbbra is a hátamat.
- Pont ez az! Inkább haragudna rám! Felfogtad, hogy mit mondtál? Fel?! – sikítottam, és felugrottam, közben Alice kezét leráztam magamról.
- Bella, nyugodj meg. Lélegezz! – csilingelte. Hogy lehet valaki ennyire szemét?
- Alice! Én most azt akarom, hogy menj el, és hagyj békén. Én, nem akarlak többet látni! Csalódtam benned! Nagyot csalódtam bennetek! És a ti hibátok, hogy most Edward emészti magát! A ti hibátok! Mert miattatok mondtam azokat neki! – ordítottam
- De, Bella… - mondta szomorúan, majd felém nyújtotta a kezét.
- Ne érj hozzám! Menj! Menjetek el! Hagyjatok! – zokogtam, miközben teli torokkal üvöltöttem rá.
- Rendben. – sóhajtotta, majd lehajtotta a fejét, és el is tűnt.
- Na, ezt jól megcsináltam megint! – ziháltam. Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Mindenkit csak megbántok. Egy csődtömeg vagyok. Majd ismét lerogytam a földre. A térdeim megadták a szolgálatot. A fejem nagyot koppant a földön. Iszonyúan sajgott és hasogatott. Elhagytam magam. Testemet ismét átadtam a reszketésnek. Megcsörrent a telefonom: Edward. Mi akarhat?
- Haló? – kérdeztem remegő hangon.
- Bella? Bella! Merre vagy? Nem érzem a szagodat! A párás, sós levegő elnyomja. Alice is nehezen talált oda. Akkor még viszonylag friss volt. Jól vagy, Édesem? Te nem csináltál semmi rosszat. Tudom, hogy csak dühös voltál.
- Köszönöm. – remegett a hangom – De nem tudom, hol vagyok. – hazudtam már megint. Nem akartam senkivel találkozni. Nem akartam még jobban megbántani.
- Kérlek, Kicsim. Bella, mond meg merre vagy. Könyörgök!
- Valami tisztáson. De hagy nekem egy kis időt. Kérlek!
- Kapsz másfél órát, ha annyi idő alatt nem érsz haza, érted megyek, rendben? – mondta komolyan.
- Köszönöm. – suttogtam – Szeretlek! – mire kinyomtam. A térdemet egészen az államig húztam fel, úgy nézhettem ki, mint egy magzat. Próbáltam nyugtatni magam. Még, hogy én nem csináltam semmi rosszat? Hibát, hibára halmozok. Folyton. De ő szeret engem. És ez a legfontosabb. Szeret, még ilyen defektesen is. Aggódott értem, és azt akarja, hogy menjek haza hozzá. Bocsánatot kell kérnem mindenkitől. Főleg Tőle, de Alicetől is. És még van egy kis elszámolni valóm Emmettel is. Feltámaszkodtam, de többször visszaestem a földre. A lábaim szörnyen gyengék voltak. De végül csak sikerült. Nem emlékszem merről jöttem. Talán, de nem. Talán onnan, de nem tudom, nem biztos. Elkezdtem vánszorogni a – szerintem – helyes irányba. Már bent voltam a sűrűben, de nem rémlett semmi. Eltévedtem. Biztosra veszem. Elkezdtem rohanni az ellenkező irányba, közben teljesen lebénultam a félelemtől. Csak rohantam, és rohantam. És, mint mondtam hibát, hibára halmoztam. Nem tettem ezt most sem másképp. Rátettem még egy kupaccal. Megbotlottam, és egy hatalmasat estem a fejemre. Neki estem valami keménynek, és éreztem, hogy a fejemen felszakítja a vékony bőrt. Ekkor megéreztem a vérszagot, ami a párás, forró levegőben tisztán érződött. Éreztem, ahogy végig folyik a tarkómon, le a hátamra. Egyre homályosabban láttam, a fülem pedig zúgott. Kába voltam, és aztán minden elsötétült, de előtte még éreztem a csontig hatoló fájdalmat, amely a fejemtől indulva belenyilallt az oldalamba. Nem éreztem innen már se fájdalmat, se időt, se teret. Csak a sötétség volt, és én.
*
A semmiből egy szirén és egy angyal hangja rántott vissza:
- Edward! Meg kell tenned, vagy elveszíted! Túl sok vért vesztett!
- De Alice…
- Nincs, de! Úgy is látom, hogy megteszed, egyre jobban látom Bella jövőjét, akkor meg minek húzzuk. Figyelj, percei vannak, hallod? Utána elveszítjük! Így is kész csoda, hogy még él!
- Bella, Kedvesem? Hallasz? Hamarosan minden jobb lesz, és csak mi leszünk mindörökké…
Majd éreztem, hogy valaki felém hajol. Hűvös kezét a tarkómra rakta, és egy kicsit megemelte a nyakamat. Először egy puszit nyomott a torkomra, majd megharapta. Abban a pillanatban hatalmas fájdalmaim lettek. Mintha valaki kalapáccsal ütlegelne. Éreztem, hogy nem bírom, és feladom. Meg akartam halni. A sötétség már egyre jobban hívogatott, mire én átadtam magam neki…
17. fejezet
Változás
De nem volt ilyen szerencsém, nem merülhettem el a sötét víztömegben. Nem mehettem az áhított mennyország felé. Helyette a földi poklomat éltem. Nem tudtam mi történik velem. Olyan volt mintha belülről égnék. Mintha nyúznának, és a szerveimet összezúznák. Meg akartam halni. Már napok óta így lehettem, de nekem éveknek tűnt. Próbáltam könnyíteni magamon, így Edwardra gondoltam. De nem tudtam felidézni az arcát, az illatát. Semmit. Nem emlékszem rá, hogy én, hogy nézek ki. Nem emlékeztem semmire. Most csak egyet tudtam: szenvedek. És mintha a testem nem is akart volna ellene tenni. Nem volt hajlandó semmi jóra gondolni, nem hagyta, hogy a szeretteimre gondoljak. Egyedül a fájdalomra, és a szenvedésemre tudtam koncentrálni. AZ agyam izzott, égett. A szívem egyre gyorsabban vert, mintha ki akarna repülni a helyéről. Két angyal hangját hallottam. Talán még is meghaltam? Vagy pokolra jutottam, és jöttek értem? A mennyországhoz képest elég sok itt a fájdalom… De nem. Nem volt ilyen szerencsém. Még élek. Csak az életben lehet ilyen módon szenvedni. A mennyország megnyugvás lenne. A halál békés. Ez nem volt az. Ez a pokolnál is rosszabb volt.
- Edward! Lélegezz mélyeket! Már csak pár óra. Minden rendben lesz. – trillázta valaki.
- Miből gondolod? Mi vagy te orvos? – üvöltötte egy angyal.
- Edward, már tisztán látom a jövőjét. Maximum egy két óra. Addigra Carlisle-ék is ide érnek. – mondta boldogan egy szirénhang.
Annyira ismerősek voltak. De nem tudtam gondolkodni. Az agyam tompa, és élettelen volt a sok fájdalomtól. Miért csinálják ezt velem? Meg akarok halni… Mi történik velem? Hol van Edward? Miért nem emlékszem semmire? Miért nem emlékszem Rá? Miért nem emlékszem magamra? Már több órája szenvedtem, és nem hittem, hogy jöhet még ennél rosszabb. Pedig ez eddig semmi volt. Hirtelen egy éles fájdalom hasított a bordáim közé. Önkívületi állapotban felsikítottam. Az ujjaim görcsösen markoltak valami lepedő szerűséget. Megfeszítettem az izmaimat. Elkezdtem a rugdalni, olyan volt mintha izomrángásom lenne. A szívem egyre vadabbul vert, a szerveim, mintha egyenként robbantak volna fel. Valaki lefogta a kezemet és a lábamat, és jó hangosan felnevetett, amitől a fejem is elkezdett fájni:
- Nyugi hugi! Csillapodj! – nevetett öblösen.
- Emmett! – sziszegte az angyalom.
Hirtelen minden beugrott. Pontosan emlékeztem rá, hogy kivagyok. Emlékeztem Edwardra, Alicere… mindenkire. Megnyugvás volt rájuk gondolni. Olyan volt, mintha új agyam lett volna. Az emlékek elöntöttek. Sokkal gyorsabbnak, és élesebbnek éreztem minden érzékszervemet. A fülemmel tisztán hallottam mindent. Minden kis neszt. A tenger parton a hullámok hangját, a lélegzeteket. Rajtam kívül hárman voltak a szobában. A szívem már fájdalmasan gyorsan vert. A szaglásom is javult. Éreztem három különböző, édeskés illatot. Pontosan megtudtam volna innen is ítélni, ki Alice, Edward, vagy Emmett.
- 1 perc és vége! – csilingelte Alice.
Itt rájöttem mi történik velem. Én is vámpír leszek. Egyszer Alice mesélte, hogy ez egy fájdalmas, és hosszú folyamat. Annyira boldog voltam! Ez azonban nem tartott sokáig. Egy pillanatra kihagyott a szívem üteme, majd még gyorsabban vert, és ekkor egy hatalmasat robbant. Még hangosabban felsikítottam. Olyan volt, mintha kiütötte volna a bordáimat. Ziháltam, de megkönnyebbültem. Meg szűnt a fájdalom olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött. Egyszer csak abba maradt. Megkönnyebbültem, és felsóhajtottam. Ekkor a meleg kéz, ami fogva tartott elengedett, és tisztán hallottam, ahogy hátrál, és megbökte valaki oldalát. Kinyitottam a szemem. Nem csak a hallásom, a szaglásom, és az agyam javult, a szemem is. Mindent pontosan láttam. Minden porszemet a levegőben, az ablakon a hajszálnyi karcolásokat, a lepedőn a kis szövetmintát. Minden tökéletesen kirajzolódott előttem. Felültem, és a szemet a három földöntúli teremtés felé emeltem. Szemük örömöt és aggódást sugallt. Bár Emmettnél inkább csak örömöt. Az hittem mindent tudok Edward arcáról. Most jöttem rá mekkorát tévedtem. Most még pontosabban láttam őt, mint valaha is. Még tökéletesebbnek láttam. Annyira elmerültem benne, hogy nem is vettem észre Alice, hogy került mellém. Álmélkodásomból ő, és ölelő karja rántott vissza. Készségesen simultam hozzá. Most nem éreztem őt se hidegnek, se keménynek. Most nekem ő puha és meleg volt. Beszippantottam csodás illatát, amelyet most jobban éreztem, mint valaha is. Elkezdett puszilgatni, és közben végig fecsegett:
- Ó, Bella, ó! Úgy, de úgy örülök! Vége van! Most már nem fáj semmi, ugye? Tudom, most minden nagyon furcsa. De most már te is közölünk való vagy! És Edwarddal lehetsz örökké? Hát nem fantasztikus? Miért nem beszélsz? Valami gond van? Néma letté…
- Talán ha hagynád szóhoz jutni! – szakította félbe röhögve Emmett
- Köszönöm! – ekkor a szám elé kaptam a kezem. Mi történt? Egy dallamos hangot hallottam. Nem, az én hangom nem ilyen volt. Ekkor Edward félre tolta Alicet, aki erre gonosz grimaszt vágott, majd szorosan átölelt. Én is készségesen bújtam hozzá. Most őt sem éreztem hidegnek, vagy keménynek. Ő is puha, és melegséges volt számomra, mint az előbb Alice.
- Áú, Bellám! Egy kicsit lazíts a szorításodon! – nevette.
- Bocsánat! – majd elengedtem. A hangom még mindig nagyon furcsán, de egyben gyönyörűen hangzott.
- Semmi gond. Csak most egy kicsit erősebb vagy, mint én, vagy mint bárki más, most a családban? – monda, mire én felhúztam a szemöldököm:
- Én?
- „Újszülött” vagy. Ők mindig erősebbek, mint aki már régebb óta vámpír. – ismét felhúztam a szemöldököm, de egyben egy sugárzó mosolyt küldtem felé.
- Ez nem fair! Szerintem én akkor is sokkal erősebb vagyok! – durcáskodott Emmett.
- Szerintem nem győznéd le! – nevetett Alice Emmett arckifejezésén.
- De elgyőzném! – kiáltotta Emmett. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt óvodás. Ekkor lenéztem Edward kezére. Ott volt egy lila folt, ahol az előbb öleltem:
- Ezt én csináltam? – kérdeztem, egy kicsit hisztérikusan.
- Semmi gond! Hamar gyógyulunk. – és egy mosolyt küldött felém. Óvatosan a kezembe vettem, hogy megszemlélhessem. Annyira óvatosan, mintha egy törékeny tárggyal bánnék. Most átéreztem, hogy mit érzett mellettem minden nap Edward. Rátettem a kezem a kis foltra, és óvatosan megsimogattam. Mikor elvettem róla az ujjaimat, már nem volt ott semmi. Edward hátra hörkölt, és az égbe emelte mindkét szemöldökét:
- Ez meg, hogy lehet? – kérdezte csodálkozva.
- Te mondtad, hogy gyorsan gyógyultok… - mondtam értetlenül. Most meg mi baja van?
- De nem ennyire… - mondta szintén csodálkozva Emmett.
- Jujj! Bellának a gyógyítás a varázsereje! Ez milyen jó! – tapsikolt örömében Alice.
- Ez csodálatos! – mondta elvarázsolva Edward.
- Én, én ezt nem értem… - suttogtam, mondtam, most már én csodálkozva. Ekkor Edward átkarolt:
- A képességed a gyógyítás. Meg tudod gyógyítani a sebeket a puszta kezeddel. Ez… - de nem tudta befejezni.
- valami varázslatosan csodálatosan szuper! – ugrált továbbra is Alice.
- Az… - mondtam meglepve. Ez tényleg annyira jó. Segíthetek az embereken, ha kell. Nagy meglepetésemre, Edward hirtelen megcsókolt. Egészen más volt, mint a többi. Szenvedélyes volt. De annyira, mint még soha. Szorosan magához húzott, majd átkarolta a derekamat, én meg gyönyörű, selymes hajába túrtam. Emmett látványosan, és hangosan megköszörülte a torkát:
- Khm, szobára fiatalok! – nevetett fel a végére. Belemosolyogtam a csókba, de Edward, csak nem akart elengedni. Nem volt más választásom, óvatosan eltoltam magamtól. Kihasználtam, hogy én most erősebb vagyok. Rám nézett. Szeme éjfekete volt, és izzott a vágytól. Megpusziltam az arcát, majd felálltam. Kíváncsi voltam. Most minden annyira új volt. Éreztem a tömény erőt a végtagjaimban. Beszívtam a levegőt, de a tüdőm közömbösen válaszolt rá. A lépéseim annyira kecsesek voltak, úgy éreztem, hogy táncolok. Az egyensúlyom teljesen biztos volt.
- Bella! Bella, annyira szép lettél! Lemaradtam róla? Miért nem szóltatok! Pedig csak pár órára mentem el vadászni! – ugrott a nyakamba Rose. Nem is vettem észre, hogy bejött. Annyira új minden! – Láttad már magad? Istenem, annyira gyönyörű vagy. Nem mintha eddig nem lettél volna az, de most… - nem bírta tovább levegővel Rose. Annyira más volt most. Olyan volt, mint Alice.
- Köszönöm Rose, de még nem láttam magam. Egyébként Jasper hol van? – kérdeztem. Most vettem észre, hogy csak ő hiányzik.
- Kiment Esmeeék elé. Mindjárt itt lesznek. Gyere, akkor velem. Látnod kell magad! – majd elkezdett a tükör irányába húzni. Megállított előtte, és elbújt a hátam mögé, hogy lássam magam, közben a vállamra hajtotta a fejét. – Na, látod milyen szép vagy?
- I-igen. – makogtam. Meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől. Szembe találtam magam egy vadidegen gyönyörű nővel. A haja sötétbarna, mégis fényes volt, és kényelmesen omlott le a mellkasáig. A bőre hófehér, és tökéletesen sima volt. Minden vonása tökéletes volt. A szája halvány rózsaszín. A szeme még is vészjóslóan vöröslött, és sötétlila karikák futottak végig a szeme alatt.
- Na, mit szólsz? – trillázta Alice, közben odatáncolt mellénk.
- Huh, hát… - nem tudtam mit mondani. Ez nem lehetek én! Kíváncsiságból felemeltem a kezemet, mire a tükörben lévő alak is, ugyan azt tette. – Nem is tudok mit mondani…
- Gyönyörű vagy! – karolt át hátulról Edward, majd a nyakamba puszilt.
- Köszönöm! – mosolyogtam rá. – De a szemem… - nem tudtam befejezni, mert közbe vágott:
- Semmi gond. Egy – két hónap és elmúlik.
- Hidd el az a vámpíroknál semmi idő! – csilingelte Alice.
- Örülök! – mire egy szikrázó mosolyt küldtem feléjük.
- Bella! Neked nem ég a torkod? – vonta fel a szemöldökét Emmett.
- Nem…
- Mi?! – kérdezték kórusban.
- Nem, nem ég, csak egy kicsit, mint amikor fáj a torkom. De semmi különös…
- Az nagyon érdekes… - dörzsölte meg az állát Edward, és látszott rajta, hogy mélyen gondolkodik.
- Hatalmas önuralom! – csattant fel Alice – Már olvastam róla, valahol. Nagyon ritka a vámpíroknál, és lehet, hogy Bellának is…
- Elképzelhető. – mondta Edward – De azért, gyere, elmegyünk vadászni.
- Hogy mit csinálni?
- Vadászni. – itt esett le mit mond.
- Oké. De nem tudom, hogy kell. – nem akartam nagyon beégni.
- Az ösztöneid, majd vezérelni fognak. – húzta féloldalas mosolyra a száját, majd összekulcsolta a kezünket, és elkezdett az ablak felé húzni…
18. fejezet
Új élet
- De… - próbáltam kibúvót keresni, hogy ne kelljen mennem. Biztos voltam benne, hogy … hogy is mondjam, … mindent elszúrok.
- Nyugi, hugi! Én is megyek, és ha történik valami nagyon vicces, a kamera is nálam lesz.
- De… Emmett! – szűrtem a fogam között – Én nem akarom, hogy te is gyere. – mire ő látványosan lebiggyesztette a száját, és szívfájdítóan sóhajtott.
- De menni akarok… - nyöszörgött. „ments meg” nézést küldtem Edward felé.
- Emmett – szólt Edward nyugodtan, de ismertem, éreztem a hangjában a fenyegetést – Bella nem akarja, hogy gyere. Szóval itt Roseval és Alicevel.
- De én már olyan rég vadásztam! – nyöszörgött, mint egy kis gyerek. Nagyot sóhajtottam, jól fejbe vágtam magam, mert biztos voltam benne, hogy ezt még később megbánom:
- Jöhetsz. Szükséged van táplálékra. – Emmett szeme felcsillant, majd elővette a kameráját a zsebéből, és elindította. Szúrós nézést küldtem felé:
- Mi van?! Ez csak Carlislenéknek lesz. Nem akarjuk őket kihagyni. Gondolj Esmere! Milyen szomorú lenne! Ugye nem akarod, hogy szomorú legyen? – kérdezte ártatlan hanggal. Megcsóváltam a fejemet, majd csak morogtam valami cifrát az orrom alatt. Edward bátorítóan megszorította a derekamat, majd egy hatalmas üvegablakhoz húzott, elengedett, majd kiugrott. Szemem kitágult a félelemtől:
- Nem lehetne, hogy az ajtón menjek ki? – szóltam le, hozzá
- Miért?
- Öhm, mikor ember voltam tériszonyom volt! – Emmett megindult felém nagy léptekkel, közben a kamerát a feje felé fordította, úgy tett, mint ha közvetítene:
- Itt látható az „élő” példa a tériszonyos vámpírra – közben feje lilult az elfojtott nevetéstől. Megcsinálom, azért is megcsinálom. Majd egy nagyot léptem előre, és elrugaszkodtam a biztonságot nyújtó talajtól. Éreztem a lábamban a nyers erőt, és a levegőt úgy szeltem át, mint kés a vajat. Végig lefelé néztem, de nem vettem észre a közelgő vészt. A semmiből előtűnt Carlislen, és már késő volt, hogy félre ugorjon, így én kecsesen beleugrottam a karjába, amit esés csillapítóként kitartott elém:
- Köszönöm! – mondtam megilletődötten.
- Semmi, az én hibám volt. Azt hittem átérek. – ekkor egy puffanást hallottam, és a hang irányába fordultam. Hát persze, hogy Emmett volt az. Egy pillanat alatt mellettünk termett, és azt a hülye kamerát az arcomhoz szegezte, közben öblösen nevetett:
- Mi van, hugi, valaki vámpírként is béna? – és már itt úgy nevetett,hogy a hasát fogta.
- Emmett, - szólt Carlislen higgadtan – az én hibám volt!
- Emmett, szállj le Belláról! – mondta Edward most már fenyegetően.
- Persze, mindig a legkisebbet bántják! – duzzogott.
- Olyan gyerekes vagy! – forgattam a szememet, közben Carlislen óvatosan letett a földre.
- Most már tényleg indulnunk kéne! – karolta át a csípőmet Edward. Majd elkezdett velem az erdő felé futni. Most tűnt fel, hogy mennyire gyorsan megyünk, mert az erdő elmosódott előttem, de még is mindent kristály tisztán láttam. Kiértünk egy rétre, ahol megálltunk.
- És most? – kérdeztem kíváncsian.
- Szagolj bele a levegőbe, onnantól az ösztöneid irányítani fognak. – mosolygott, majd megpuszilta az arcomat. Úgy tettem ahogy mondta. Nagyot szippantottam a párás, meleg levegőbe, és az orromat megcsapta egy ínycsiklandó illat, és én a szag irányába vetettem magam…
3 hónappal később
- Bella, Edward, Alice, Jasper, Emmett és Rose! Csipkedjétek magatokat, elkéstek a főiskolából! Ugye, nem akartok, már az első nap feltűnést kelteni? – kérdezte szigorúan a nappaliból Esme, bár így is tisztán hallottuk. A hatalmas önuralmam miatt, én is mehetek emberek közé, és én sem fogok különösebb feltűnést kelteni, mert az én szemem is már egy hónapja arany barnára színeződött. Nagyon izgatott voltam a suli miatt, még sem volt kedvem most felkelni Edward mellől. A londoni házunk nagyon szép volt. Igen, ismét tovább álltunk a főiskola miatt. Mindenki játszhatja a szerepét: mi iskolába (fősuliba) járunk, Carlislen orvos a helyi kórházban, drága Esmeénk „háziasszony” és lakberendező. Az itteni házunk nagyon hasonlít a forksihoz. Ez is az erdő közepén van, és a házat üveg határolja. A berendezés modern.
- Bella! Láttam ám a tervedet, hogy ellógod a mai napot, de csak tudatom, én nem fogom hagyni!- táncolt be az ajtón Alice. – Keljetek fel, a ruhátokat már kikészítettem. 2 perc múlva lent találkozzunk, vagy visszajövök. Ja igen, ti a mercivel, Bella kocsijával mentek, mi Jasperrel a volvóval, Rose és Emmett pedig a BMW-vel. – azzal kitánolt a szobából, én pedig kibújtam Edward keze alól, és megindultam nyöszörögve a ruháim felé, amik valóban a széken vártak rám. De kiváncsi lennék, hogy a fenében kerültek ezek a ruhák ilyen gyorsan ide. Bár a választ tudtam: Alice. Edward is különösebb lelkesedés nélkül felkelt, és a ruháiért nyúlt. A ruha ismerős volt a párizsi divathétről, és az is eszembe jutott, hogy Alice, hogy oda volt érte. Meg kell mondanom elég csinos Armani (!) darab volt, egy félpántos több tónusú kék combközépig érő ruha volt, fekete bőrövvel. És egy hozzá illő fekete tűsarkú volt. A ruha valóban csinos volt, de nem hiszem, hogy iskolába való. Nem volt kedvem vitatkozni Alicevel, mert tudtam vesztesen szállok ki, önbizalom nélkül. Így hát magamra húztam. A kék szépen passzolt a fehér bőrömhöz. Edward hátulról átkarolt, és szorosan megához húzott:
- Gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, válaszolni akartam, de egy éles hang közbe vágott:
- Edward! Láttam ám! De nem! Szóval gyere, és hozd magaddal Bellát is, mert fel megyek! – fenyegetőzött Alice. Kedvesem felnyögött, majd az ajtóhoz húzott, és meg sem álltunk a garázsig. Alice tervét betartva, mi a mercimmel mentünk. Mondtam már, hogy mennyire szeretem a kocsimat? Imádom! Közben én beszálltam az utas részre, Edward a volánhoz.
Az iskolához 10 perc alatt értünk oda, Edward vezetési stílusa mellett, így a háztól viszonylag messze volt. Az iskola kívülről fehér, nagy és modern volt.
Na mit szól Mrs. Cullen? – lökött oldalba parkolás közben Edward. A diákok így is megbámulták a kocsinkat, pedig ők sem panaszkodhatnak. Közvetlenül mellénk parkoltak le Emmették, és Jasperék is.
- Fúh, hát nagyon szép, és nagy! – feleltem a kérdésére – Viszont megint megbámulnak! – duzzogtam. Szerettem volna elkerülni a feltűnést.
- És gondolj bele, még ki sem szálltál! – nevetett.
- Essünk túl rajta… - sóhajtottam, majd kiszálltam. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, így ha tehettem volna, már biztos rákvörös lennék. Rose persze kecsesen szállt ki. Őt nem zavarták a kíváncsi tekintetek. Sőt. Élvezte. Megfigyeltem a ruháját. Kíváncsi voltam Alice mit aggatott rá. Az ő ruhája is ismerős volt a divatbemutatóról. Nagyon tetszett neki, így gondolom megvette. Egy piros, szatén, térdig erő ruhát viselt, dupla – rózsaszín – övvel. Csinos volt. Alice egy Gucci fehér – türkiz ruhát viselt, amit a múlthéten vett. Hozzá egy barna, bőr gladiátor szandált viselt. Szépen kihangsúlyozta a bőrét. Őt sem zavarták különösebben a kíváncsi tekintetek, ő inkább szorosan Jasperhöz simult. Nem értettem mi ez a nagy felhajtás körülöttünk. Éveleje van, mindenki csak most kezdett. Mondjuk mi vagyunk az újonnan érkezettek, de akkor is. Nem értem…
- Miért néznek minket? – kérdeztem halkan Edwartól.
- Csak azért, mert nagyon csinos vagy! – majd morgott valamit – gondolom hallott egy gondolatot - és szorosabban húzott magához, majd megpuszilta a hajamat.
A csoporttársaink nagyon aranyosak. Megismerkedtünk Dorával és Roberttel, akik már 5 éve egy párt alkotnak. Katy Hudsonnal is jóban lettem, nagyon okos, értelmes lány. Lucy egy tehetséges művész, és aranyos, szerény lány. Az osztályból szinte mindenkit kedvelek, kivétel Nicolt, mert feltűnően kedves Edwardhoz, rossz értelemben. Edward panaszkodott valami Eric nevű pasi gondolataira, de szerintem túl reagálja. Még nem is láttam a mai napon. Éppen Lucyval, Dorával, Katyvel egyezkedett Alice, hogy szervezni kéne egy csajos bevásárlást. Még csak most ismerte meg őket, de szerinte jóban lesznek, így vásásrolni szeretne, és a lányok még nem tudták mire vállalkoznak. Ekkor egy magas, izmos latin férfi szólt hozzám:
- Szia, én Eric vagyok.
- Isabella Swan Cullen, de csak Bella. – nyújtottam felé a kezem, amit készségesen megrázott.
- Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de én nagyon hülye vagyok biológiából. Neked, úgy láttam nagyon jól megy. Esetleg segítenél nekem benne? – kérdezte.
- Persze. – mosolyogtam rá. Ekkor két erős kar húzott magához.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csengőhangok Mobilodra
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
World Clock 
