Első  fejezet

Tündérmesék és rémálmok

Sokkal inkább találom a tündérmeséket rémisztőnek, mint elbűvölőnek. Azt, hogy egy ember élete tökéletes legyen, vérfagyasztó, főleg ha az az élet a tiéd. Az én családom története tele van tündérmeseszerűségekkel, ahogy Anya és Apa találkozott, ahogy Rosalie és Emmett, Alice és Jasper és a nagyszüleim, Carlisle és Esme találkoztak.

Első látásra egymásba szerettek…

A boldogan élnek amíg meg nem halnak csak azután jött, amíg én képbe nem jöttem. A hercegnő, fiatal és szép, végre szerelmes lesz a hercegbe, aki neki adja a szívét, attól a naptól kezdve, hogy meglátta.

Hát itt nem ez történt.

De a sok happy end után, valami hiba került a gépezetbe, és a gonosz áll nyerésre. Hófehérke meg lett átkozva, amikor beleharapott az almába, de most már soha nem kell fel örökké tartó álmából. De mégis milyen gonosz tudná legyőzni az én gyönyörű szüleimet. A válasz egyszerű. A Volturi. Tele szörnyetegekkel, akik megakadályozhatják a családom boldogságát.

És akkor jöjjön a happy end.

Talán ezért szeretek tündérmeséket olvasni. Látom benne a családomat, és tökéletesen bele tudom őket illeszteni az elképzelt képbe. Így megadom nekik az örök boldogságot.

„Nessie?”- Jacob rekedt hangja hallatszott a szobán át, mosolyt csalva az arcomra. „Karnevál, emlékszel? Vatta cukor, körhinta, játékok, amik kicsalogatják az ember utolsó garasát is, annyira ki kell őket próbálni. Gyere már!” – majd a homlokát ráncolva megölelt. Hozzá simultan és belélegeztem azt a fantasztikus illatát, ami leginkább az erdő csodás és békés illatát juttatta az eszembe. Csak egyetlen hátránya van a mi kis kirándulásunknak, hogy nemsokára felnősz és nem tudod élvezni őket…bár sok minden mást már igen…gúnyolódott velem. Kuncogni kezdtem, de abba hagytam mikor megláttam a dühös Rosaliet közeledni.

„Ha ha ha. Nagyon vicces kutya” Rosalie humortalan arca meglágyult mikor rám nézett. „Készülödj, mindjárt indulunk.”

„Hé Szőke, ez a nevetés aztán volt valami. Csak nem Jokertől tanultad? Egykis módosítás és máris tökéletesen hasonlítasz rá.” Jake frappáns válaszát Rosalie csak egy gyilkos pillantással jutalmazta, amire Jake önelégülten vigyorogni kezdett. „ Nessie, menj öltözz át, de siess, nem akarunk rád várni. Te nem mehetsz fel vele.” mondta Rosalie és kivezette Jake-et a nappaliba. Felszaladtam és gyorsan magamra kaptam az első ruhát, ami a kezembe került. Felhúztam a Conversemet és leszaladtam a családomhoz. „Upsz a telómat fent felejtettem.” mondtam és elindultam megint felfelé. „Pedig én azt hittem tökéletes a memóriád, és nem felejtesz el egy olyan fontos dolgot  mint a mobilod.” gúnyolódott Emmett. „Neked meg többet kéne vele foglalkoznod, egy egyszerű Marios pályát sem tudsz rajta kivinni.” vágtam vissza. „Mert én az igazi játékokat szeretem, nem az ilyen kütyüket.” védekezett Emmett. „Mondd csak ki hogy egyszerűen nem értesz hozzájuk.”mondta mire egy időre felhagyott a szekálásommal.  Fent a szobámban különös érzés fogott el. Mintha valami járt volna itt. Minden a helyén volt de mégis mintha más lett volna. az jjaim végigszaladtam a kedvenc tündérmesés könyvemen. Véletlenszerűen kinyitottam, mire kiesett belőle egy darab papír. Elolvastam mi állt rajta:  Bowring Park, 01:00, tudod mit kell tenned. Tudtam, hogy odalent várnak rám mégsem indultam.  Fogalmam sem volt mit csinálok, az agyam magától elkezdett kombinálni. Bowring Park…egy eléggé népszerű park itt Kanadában. Ott van a kedvenc mesehősöm szobra is, Péter Páné.  Sokat jártam oda Jasperrel kiskoromban, akinek újra és újra el kellett, hogy mesélje a kedvenc mesémet. Becsuktam a könyvet és indultam, megfeledkezve a jegyzetről egész  este.

Jake és én minden játékot kipróbáltunk, ezek a régi kedves karneváli játékok minden rosszat elfelejtettek velem. „ Szeretnéd hogy nyerjek még neked valamit, Nessie?” kérdezte Jake félbeszakítva az álmodozásomat egy tökéletes karneváli estéről. „Ühm, azt szeretném.” mutattam rá véletlenszerűen egy bazi nagy macira. „Tényleg a macit szeretnéd?”kérdezte grimaszolva. „Igen, tényleg azt szeretném.”mondtam nevetve.”De megértem ha nem neked túl ciki egy ilyen cuki óriásmaciért játszani…”Rám nézett, barna szemei szikráztak a karnevál fényeiben.”Nem egyáltalán nem ciki, Érted nem.” válaszolta.” Nézd csak”. mondta. Amíg ő beállt a sorba addig én félre álltam a tömegből és előkotortam a telómat. 01:10. 11 órakor indultunk, 12:00-kor már itt is voltunk, hála a családom felnőtt tagjainak, akik Lewis Hamiltonnak képzelik magukat és őrült módjára vezetnek. Milyen gyorsan tellik az idő, különösen ha jól érzed magad. Ez annyira igazságtalan. Bezzeg matekon minden percért megszenvedek…

Egy hideg leheletet éreztem a nyakamon. Gyorsabban kezdtem lélegezni, ahogy egy hang ezt suttogta: ” Mondtam, hogy ne késs. H rám hallgattál volna, nem kellett volna idáig kövesselek téged.” Mikor megfordultam, hogy megnézzem ki áll mögöttem, teljesen lefagytam. Úgy látszik megkezdődött az én személyre szabott pokoli tündérmesém.

Második fejezet

Bábu

A Volturi volt.

Igazából csak egy testőr a Volturiból, Demetri, a legjobb nyomkövető a világon. Lefagyva néztem rá, vérpiros szemei egy árnyalatnyi lilával, a kontaktlencse miatt. Ezekkel még inkább nézett ki annak ami, egy veszélyes és ominózus gyilkosnak.

A torkom kiszáradt, egy szót sem tudtam kinyögni, nem hogy segítségért kiáltani. Jake-re néztem, aki még játszott, senki sem vette észre ebben a karneváli tömegben hogy mi történik velem.  „Renesmee, mennünk kell, ilyen sok ember között egyre szomjasabb leszek.”

Lefagytam.  Ahogy mondta, annyira kegyetlennek, sötétnek, annyira embertelennek hangzott. Amikor a családom egy tagja használta ezt a szót sokkal kedvesebbnek, világosabbnak, kevésbe gonosznak találtam. Annak ellenére, hogy a családom és a Volturi is vámpírok, nagyon sok mindenben különböznek. Mintha nem is azonos világban élnének.

Amikor elkezdett magával vonszolni, egy szó végre elhagyta a szám: „Jake!” inkább suttogás volt mint segélykiáltás, rekedt és gyenge, tehetetlen és rémült. Újra sikítottam, most már hangosabban: „Jake!” Demetri alig hogy rám pillantott ”Pedig reméltem, hogy lesz annyi eszed és nem kevered bele.” A szorítása erősebb lett, ahogy Jake egyre közelebb ért hozzánk. „Renesmee” Jacob rémült hangja megindította a könnyeimet, Demetri pedig emberi tempóban futni kezdett velem.

„Demetri” Apa hangja hideg volt, mint a jég, kemény és követelődző. „Engedd el a lányom.” Anya hangja még rosszabb volt, remegett a dühtől. Mögöttük láttam megjelenni a családom többi tagját is. 

De Demetri nem félt, ugyanolyan rendíthetetlen volt, pedig Jake szemei veszélyesebbnek tűntek, mint maga a tűz, ami a vámpírok legnagyobb félelme. Rosalie sötéten nézett rá, még Emmett mindig vidám képe is komoly volt. Carlisle és Esme szeme tele volt aggodalommal és féltéssel. Alice összehúzott szemmel kémlelte Demetrit, míg Jasper a családunk érzéseit próbálta meg zabolázni, több-kevesebb sikerrel.

„Ez nem igazán a tökéletes hely beszélgetni…tele emberekkel.” mondta grimaszolva Demetri, miközben szembe fordult Apával, Anyával és Jake-kel. „ Egy mozdulat és Renesmee…mondta, de nem kellett befejeznie mert mindenki tudta, hogy mire képes.

„Rendben” mondta Carlisle. Mért nem szól senki más? Aztán rájöttem, hogy senki másnak nincs akkora önkontrollja, mint Carlisle-nak, hogy beszéljen egy Volturival ebben a percben. Apa, Anya, Jake és Rosalie sokkal agresszívabbak mint Esme, Alice és Jasper, de a düh mindannyiukat megőrjítette.

„Kövessetek” A családom követte Demetrit át a karneváli mulatságon, megfeledkezve a szórakozásról és nevetésről ami az előbb még körül vette őket. Csak mentek a testőr után vakon, kéz a kézben a szerelmükkel, kivéve Jake-et aki szorosan Demetri mögött lépkedett és egy percre sem vette le róla a tekintetét.

Demetri elővette a kocsija kulcsait a zsebéből és benyomott az utasülésre. „Bowring Prak, a Péter Pán szobor mellet megtaláltok minket.” mondta Demetri mielőtt beszállt az autóba. „Az igazat mondtam, kérdezzétek csak meg a kis gondolatolvasót.”rávigyorgott Apura aki válaszul bólintott.

Az út alatt csendben voltam, csak hallgattam a rádiót, amikor beszélni kezdett: „Miért nem jelentél meg?”

„Tessék?” kérdeztem. Szóval ő volt ma a szobámban, ő hagyta a cetlit.

„ A cetlire gondolsz, ami el volt rejtve a mesekönyvemben?” kérdeztem.

„ Nem volt elrejtve. Tudtam, hogy ki fogod nyitni. Remélem, hogy veszed a lapot és nem kevered bele az egész családodat.” rámorogtam. Hogyan gondolhatja hogy Én veszélyeztetem a családom? Mindent megtennék értük, meghalnék értük úgy, hogy soha nem jönnének rá, hogy a Volturi volt. „Ezért követnem kellett téged rejtőzve, amíg egyedül nem leszel. Látod én jobban vigyázok a kis családodra mint te. Alec nem lett volna ilyen körültekintő és figyelmes.” „Alec?” „Igen ő is itt van. Ő a második parancsnoka ennek az egész Nessie-rablásnak.”

„És ki az első?” elmosolyodott. „Ha egy kicsit is gondolkodsz, magadtól is rájöhet. De csak akkor a használtad már valaha a fejedet értelmesebb dolgokra mint a tündérmesék olvasása.” „Aro, Cauis és Marcus?” kérdeztem vissza dühösen. „Igen.” mondta kimérten. „El akartam menni 1-kor a Bowring Parkba, épp akkor amikor megjelentél, azon agyaltam, hogy…” „Hagyd ezt másnak” mondta félbeszakítva a mondandómat. „Nem érdekel különösebb, hogy mi vonta el a figyelmedet, mert tudom, hogy olyan dolog, amit én abszolút feleslegesnek tartok. Ráadásul nem hiszem, hogy valaha megbocsájtom neked, hogy annak a kutyának a szagát is szagolnom kellett, miközben követtelek.”az arca undorodó kifejezést vett fel. Persze még kérjek tőle bocsánatot, mert követnie kellett engem. Hülye, beképzelt vérszívó. Épp meg akartam védeni Jake-et, amikor megérkeztünk a parkba. Nagy levegőt vettem amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a családomat. Anya, Apa és Jake… mindenki ott állt és  megkönnyebülve nézett rám.

„Mi tartott ilyen sokáig?” kérdezte Jake durván. Demetri válaszra sem méltatta Jake-et. „Kövessetek, már várnak ránk. Nagyon kedves tőletek, hogy vártatok ránk.” mondta szarkasztikusan Demetri. „Nem érted tettük, te vérszopó, hanem Renesmee-ért.” morogta Jake. „Vigyázz a szádra, kutya, nem tudhatod mi fog történni a kicsi Nessie-ddel ha nem fogod be. És ha nem tudnád, Renesmee is vérszopó.” mondta Demetri és elindult maga után húzva engem. Hallottam hogy Jake elhadar halkan egy rakás szitkot Demetrire vonatkozóan, de aztán a parkot kezdtem kémlelni új alakok után. Most így éjjel, egy gyilkos vámpír karjaiban sokkal félelmetesebb volt, mint valaha. A kacsaúsztató amit elhagytunk, a sötétben úgy nézett ki mintha gyászba öltözött hattyúk úszkálnának rajta és a víz sötét volt, olyan színű mint amilyennek a Sztüx folyót képzeltem el. A rózsák pedig még vörösebbnek tűntek, sőt szinte feketének, mint az alvadt vér. Megálltunk a Péter Pán szobortól nem messze, és észre vettem a többi Volturi tagot is. Elöszőr Felix jelent meg, aztán Heidi, Corin és a többiek. Demetri odament hozzájuk, maga után cipelve engem, mintha csak egy lennék a hátizsákjai közül. A családom hirtelen elcsendesedett, és én is megértettem őket amikor megláttam az utolsó csuklyás alakot előtűnni az árnyékokból. A legalacsonyabb volt közülük, mégis ő tűnt a legerősebbnek, mentálisan és fizikálisan is.

Amikor levette a csuklyáját, végignézett a családomon aztán rám nézett. A szemei…sokkal félelmetesebbek voltak mint Demetriéi. Tökéletesen pirosak voltak, pirosak mint a rózsa, pirosak mint a vér és annyi sötétséget árasztottak, hogy az ember el se hinné, hogy aki gonosz, hogy lehet ennyire gyönyörű.

Alec.

Ez volt ő, talán még soha senki nem nézett így rám, pedig ismerek egy párat a Volturi testőrségből. Tudom hogy ő a legkegyetlenebb közülük. Rosszabb, mint Jane, erősebb és halálosabb, mint a fájdalom illuziója. A fájdalom csak egy érzés, de ő el tudja venni minden érzékszervedet, hogy ne érezz semmit. Amikor rá néztem, úgy éreztem én is a bűvkörébe kerültem. Volt körülötte egy baljóslatú aura, mintha tudná magáról , hogy mennyire fontos is ő valójában.

Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megcirógassa az arcomat, mintha csak egy állat lennék, egy piros folt jelent meg az arcomon. Amikor Alec mögé néztem, láttam, hogy Jake rámordul, és sokkal halálosabban nézett rá mint az előbb Demetrire. Apa össze volt zavarodva, amiből rögtön tudtam hogy Alec kiürítette a gondolatait. Elég könnyű lehetett neki, hiszen nem őt rabolták el eszement gyilkos vámpírok.

„Renesmee, emlékszel rám? Emlékszel valakire közülünk?” suttogta. A hangja még gyönyörűbb volt mint a szeme, tele sötétséggel és hidegséggel. A kis akcióját csak azért csinálta, hogy feldühítse a családomat, hallottam Anya dühös morgását, amikor Alec végigsimította az arcomat. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, nem találtam a hangom, fulladoztam a félelemtől, de nem érintettem meg. Túlságosan is féltem tőle.

Rám nézett és megfogta a kinyújtott kezem. Megmutattam neki az emlékeimet róla és a testvéréről, Aroról, Caiusról és Marcusról és mindenkiről akire emlékeztem a Volturiból. Elengedte a kezemet a szorításából.

„Érdekes a képességed, Renesmee” morogta mielőtt szembe fordult a többiekkel én pedig mozdulatlanná váltam Demetri bilincsként záródó karmai között. ”Úgy látszik, mindenkire emlékszik. Aro nagyon boldog lesz.” Tudtam, hogy mért nem említi a másik kettőt, a Volturi igazi feje Aro volt, ő mondta ki mindenben az utolsó szót, így Alec is az ő véleményét tartotta a legfontosabbnak. A családomra néztem tehetetlenül, meglepődve a sötét hallgatásukon. Végignéztem rajtuk és akkor vettem észre hogy Jake nincs közöttük.

Úgy látszik, ezt Felix is észrevette, ugyanis megkérdezte hogy hol van a kutya. Akkor hirtelen Jake ráugrott, amit a testőrség rögtön kivédett. Demetri elengedett és csatlakozott a küzdelemhez. Egy erős kéz megragadott. Pechemre Alec nem felejtkezett meg rólam.  Csendben elvonszolni kezdett, Jake ellen használva a tervét, hogy ő legyen a győztes, és én ne legyek más mint egy felesleges, tehetetlen bábu.

Benyomott egy kocsi utasülésére, ugyanúgy mint Demetri, esélyt adva annak, hogy gyorsan elmenekülhessek. De csak ültem, üres testtel és fejjel, amíg az éjszakánál is sötétebb lett körülöttem minden.