14. fejezet

A jövő ígérete

Kinyitottam a szemem. A plafont bámulva rájöttem, hogy a szobámban vagyok. Értetlenül áltam a dolog előtt. Lenéztem a testemre, és láttam, hogy hálóing van rajtam. Álmodtam volna az egészet? Lehet, hogy meg se történt a tegnapi dolog? De én sziklaszilárdan emlékszek Jake-re. Hunyorogtam egyet és kikászálódtam az ágyból. Ha a tegnap megtörtént, akkor van egy ksi elbeszélgetni valóm a családommal. Viszont ha nem… De várjunk, csak hogy került rám hálóing?

-        Anyaaaa! – lépkedtem le a lépcsőn.

Szüleim szó szerint a semmiből teremtek előttem, elsőnek anya és apa, aztán Alice és Jaz.

Utána Carlise és Esme. Legutolsó sorban Rose és Emmett.

Megfogadtam, hogy Roset is túlszárnyaló balhét fogiok csapni. Legalábis megpróbálkozok.

-        Mondjátok, hogy csak álom volt – kérleltem őket – mert nem hiszem el, hogy tehettétek ezt velem, és Jacobbal.

Vártunk. Minden családtagom szégyenkezve nézet le. És nem voltam annyira dühös … talán ha tegnap, de nem tudtam rájük haragudni.

-        Hazudtatok nekem! Azt mondtátok azért megyünk el, hogy megkeressük Nahuelt, és hogy a Volturi sose találjon meg. Nem tudom mi a rosszabb az, hogy hazudtatok, és az életem eddig hazugságból épült, vagy az hogy Jake … szenvedett.

-        Persze én meg el is hittem! Hogy tehettétek ezt? Pont ti?!  A  SAJÁT CSALÁDOM!  - fakadtam ki.

-        Soha nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de csalódtam bennetek.  Felmentem a szobámba, hogy elkészüljek, és utána suliba menjek. Semmi, de semmi kedvem nem volt. Sokkal inkább Jake-el lennék. Kiléptem a fürdőszobából, anya ott ült az ágyamon.

Szótlanul néztük egymást.

-        Ne haragudj!  Nagyon sajnáljuk, hidd el! Bárcsak visszaforgathatnám az időt…

-        Igen – mondtam halkan.

-        Ha nem szeretnél, ne menj iskolába, biztos szeretnél pihenni.- állt fel.

-        Anya!

-        Igen?

-        Mi történt tegnap? Csak arra emlékszek, hogy a kocsiban vagyunk. Aztán felébredek hálóingben.

-        Elaludtál, és Jake felhozozott a szobádba.

-        Ő is vetkőztetett le?!- sápítoztam.

-        Nem, nem – mosolyodott el – egy vámpírokkal teli házba? Mivel nem akartuk, hogy felébredj felhozott. Én öltöztettelek át.

-        Köszönöm. Kérhetek tőlled valamit?

Sóhajtott egyet.

-        Jövünk neked eggyel.

-        Jacob akkor látogathasson, meg amikor akar, és legyetek vele kedvesek. A múltatok miatt, ígérd meg kérlek!

-        Ígérem!- majd kiment az ajtón.

Kétlem, hogy Jake egy vámpírokkal teli házban akart volna lenni, de jobb tisztázni a dolgokat.

A kocsiban ültem és zenét hallgattam.  Nagyon vártam, hogy Jake felhívjon, de hiába néztem a telefont, semmi.  Behajtottam a parkolóba. Rossz idő volt, mint mindig, sőt ha lehet mondani a tél közeledtével egyre hidegebb lett. Felvettem a táskámat, és beindultam.

Az ebédlőben megtaláltam Ad- at is. Suz még nem volt ott.

-        Szia!

-        Szia, hé, R már beszélni akartam veled- ölelt meg.

-        Miről is?

-        Amikor Alexel kapcsolatban kérdeztél, nem tudtam válaszolni, és félek, hogy elkéstem.

-        Igazad van – haraptam bele unottan az almámba – elkéstél.

Adam elsápadt.

-        Ő nem az, akinek gondolod, elsőnek kedves, de csak addig, amíg becipel az ágyába…

-        Szerinted becipelt az ágyába?  De most komolyan, nézz rám!

-        Szóval nem sikerült, tudod az.

Kínomban nevetnem kellett. Szóval már két ember gondolja, hogy mindenkivel viszonyom van. Remek! Még valaki esetleg?

-        Nem, nem sikerült – néztem rá lesúlytóan – még idejében kimutatta a foga fehérjét.

Adam sóhajtott eggyet.

-        Sajnálom, hogy egyátalán eszembe jutott ilyet feltételezni rólad.

-        Őhm, igen vérig sértődtem. Most ki kell, hogy engesztelj! Ad, szólíts csak Nessie-nek – mosolyogtam rá.

-        Hú, ha tudnád, hogy mennyire megkönnyebbültem! Ne haragudj, nagyon szép neved van, de ha minden mondatomnál kimondanám, akkor aszem jövő nyáron se érnék a végére.

-        Nem is – öltöttem rá nyelvet.

-        Sziasztok! – hallatszott a hátunk mögül.

-        Szia Suz!- öleltük át.

-        Kicsit nyúzotnak látszol – jegyezte meg Ad.

-        Te aztán tudod, hogy kell bókolni – morogta Suzie.

-        Bocs.

Igaza van pillantást vettetem Adamra. – Nem megyünk, mindjárt becsengetnek?

***

Az első óra pokolian lassan telt. Félpercenként a telefonomra lestem, de semmi. Miközben azon gondolkodtam miért nem hív. Talán eszébe se jutottam? Az nem lehet, elvégre ő az én farkasom. Mosolyognom kellett a birtokos jelzőtől.  Vajon fogok még farkasosat álmodni? Mostmár azt hiszem értem, hogy mit jelentettek az álmok.  Figyelmeztetés. Hé! Jött a felismerés, akkor nem felejtettem el. Legbelül mindig velem volt, és ez olyan szívmelengető érzésel töltött el. Úgy éreztem a mai nap csak jó lehet.

De valahogy az én jó kedvem is kezdet az órák vége felé elmúlni, mint egy léggömb. Egy óriás léggömb, mint aki minden másodpercben levegőt veszt el. Amikor kicsöngedtek teljesen fel voltam dobva a csodás felismerésemtől. De a szünetben persze „összfutottam” Alexel.

Aki persze úgy tette a jófiút, mintha semmi nem történt volna. Megjegyzem azt azért csak észrevehette, hogy a földön ébredt fel…

-          Mi a pálya, Forks legszebb lánya? – persze a talpnyalói röhögésben törtek ki.

-          Ne gyere a közelembe! – löktem el.

-          Ó pedig azt hittem tetszett a tegnap. – erre a haverjai méghangosabban röhögtek.

Volt egy olyan elképzelésem hogy valami eseménydús baromságot talált ki.

-          Ó ha tudnád mennyire – fordultam hozzá – a legjobb az volt, amikor behúztam neked, és te összeestél. Azt kipróbálnám még. – a kívánt hatást elértem, lefagyott a mosoly az arcáról.

Nem kell tudnia Jake-ről elég, ha mindenki azt hiszi, hogy egy „lány” is el tudja intézni, talán még az arcából is visszavesz. Nem sok esélyt láttam rá.

Elsétáltam, míg ők értetlenül bámultak.

Alig vártam, hogy elhúzhassak innen.

Minél gyorsabban szedem a lábaimat, annál hamarabb leszek, otthon ahol elmerülhetek az önsajnálat sajgó tengerében. Mert azt terveztem. Beraktam a táskámat a kocsiba.

-        Szia! – hallatszott a hátam mögül, mire én akorát ugrottam.

-        Jake – vetettem karjaiba magam.