9.  fejezet Hétfő

 Az eső szapora kopogására keltem. Jó nagyot nyújtózva megállapítottam, hogy igazán kipihent vagyok.  Összekészülődtem és elindultam a suliba. Az eső ömlött, de nem törődtem vele, amikor kiszálltam a kocsimból. Csak magamra kaptam a csákómat és be is indultam. És nem számoltam azzal, hogy túl méretes a csákóm, így nem láttam ki semmit. Így ütköztem össze valakivel.
-Bocsánat!- pillantást vettetem az áldozatomra, közbe meg összeszedtem a padlóra pottyant dolgaimat.
-Jól vagy? – kérdezte.
Nagy szemeket meresztettem rá. Erre a kérdésre számítottam a legjobban. Inkább valami olyasmire számítottam” vak vagy bazd meg?, vagy nem látsz?
-Igen – motyogtam.
-Amúgy Alex vagyok – nyújtotta a kezét.
-Renesmee – kezet ráztam vele és jobban megnéztem. Fehér sapkája alól kilógott fekete haja, és gyönyörű mélykék szeme volt.  Ránézésre „menő” fiúnak nézet ki. Valakinek, akinek a baráti köre jó képű emberekből áll ki, akik hogy nagyobbnak érezzék magukat mindenkit lekezelnek.
- Szép szemed van.
- Köszönöm. - a t estemet forróság öntötte el, ami remélem nem ért fel az arcomig.
Egyszer kétszer már láttam, de így hogy itt áll előttem enyhén mosolyog és engem nézz, hát ez teljesen más. Majdhogynem felemelő. Van úgy, hogy egy fiú úgy nézz, egy lányra mintha csak őt látná, nem létezne más. És mint ha ő is így nézne rám. Ha most nem kötne le túlságosan, ahogyan azt a felháborítóan szép arcát nézem, azt gondolnám: Vigyázz mit csinálsz Renesmee! Igen, ez már paranoia.
Becsöngettek, de ő még mindig engem nézett.
-Nem mész órára? – kérdeztem.
-  De mindjárt, de elsőnek ragaszkodom, hogy kárpótolhassalak a történtekért.
- A történtekért? – nevettem el magam. Nem az én pólómon volt egy (ha jól látom) egy fél fej víz nyom. Szépen belemehettem.
Elnéztem mellette és láttam, hogy az egyik tanár épp felénk veszi az irányt.
- Lehet róla szó – majd hátat fordítva elindultam órára.
A szerencsém az volt, hogy a Mr. Morgan tíz percet késett, így arra is volt időm, hogy hátra forduljak Adamhez beszélgetni.
- Őö, Adam mond csak ki az az Alex?- vágtam bele a mondanivalójába. Csak nem tudott válaszolni, mert ekkor lépett be a tanár úr.
A szünetbe vártam valami választ, de nem kaptam, és megkérdezni se akartam. Még azt hinné, annyira érdekel. De hát hagy tudjak már róla valamit, ha már „kárpótolni „akar. A további órák szokás szerint unalmasak voltak. A szünetben leültünk az ebédlőbe.
Felkaptam a fejem a nevemre. Szétnéztem és láttam, ahogyan egy csapat fiú bámul. És igen, ilyen pillanatban szoktam elrohanni, vagy bármi más menekülő rendszert kidolgozni. Érthetetlen mondatokat zagyváltak. Legalábbis számomra az volt. A legtöbbször az hangzott el hogy milyen jó nő, meg de „betömném a csinos kis száját”. Komolyan mondom undorító.
- Én megyek – álltam fel – nem érzem magam jól. Sziasztok!
- R, várj! – hallottam Ad-at de hátra se fordulva kisiettem az épületből.
 
A parkolóba nem voltam egyedül. Alex támaszkodott az autómnak.
szia!
- Hello! Hát te?
- Mit szolnál, ha ma kárpótolnálak. Elmehetnénk a Crunks-ba?
- Végül is, nincs semmi dolgom. Oké benne vagyok.
Hazaérve Alice szegezte nekem kérdéseit.
- Azt hittem láttál valami többet is.
- Mostanában nagyon leárnyékolsz, szinte semmit nem láttok.
Alice nem szerette, ha nem tud mit kezdeni képességeivel. Ezek szerint nem könnyíthetem meg a dolgát, és én se fogok előre megtudni dolgokat.
- A jó hírem viszont, hogy miután bemutattad Suzi-et, bevillant pár kép. Kisbabát várt, és boldognak látszott. De nem Adam volt mellette.
- Ó az remek!