Mennyei szerelem 11. fejezet
{ Edward szemszöge }

Rohantam a fák között. A vadászaton már túl voltam. A mai étlapomon egy oroszlán és két szarvas szerepelt. Jól is laktam tőlük.
Habár már későre járt, nem érdekelt. Nagyon jól esett most futni. Sötét volt, de ez engem soha sem akadályozott. A vámpírok jól látnak a sötétben is.
Sorra kikerültem minden egyes fát, jó messze voltam a háztól.
Amikor elindultam vadászni, láttam hogy Alice és Jasper épp akkor mennek haza.
Jó sokáig tartott a kis „együttlétük”.
De Carlisle biztos még mindig a kórházban van. Legalábbis otthon nem volt.
Halott szerelmem hangját tegnap hallottam utoljára, és már eszméletlenül hiányzott.
Már nem is törődtem miért hallhatom Őt, csak az számított hogy hallom.

Egyszer csak mintha beszéd foszlányokat hallottam volna. De csak nagyon halkan. Minimum 10 km-re lehetett onnan, ahol álltam.
Nem tudom miért, de elindultam a hang felé.
Vajon kik lehetnek ilyen későn az erdőben?

Gyorsan futottam. Nem akartam hogy bajuk essen. Emberek, ilyen későn egy sötét, vadakkal teli erdőben.
Nem is értettem őket. Lehet hogy turisták, akik eltévedtek?

Nem. Megéreztem azt a jellegzetes, édeskés vámpírszagot. Ismerős volt. És a hang is…
Carlisle?

De hát mit keres ő itt? És a másik hang… egy nőé.
A nő hangját nem ismertem fel. De az az illat... lehet hogy képzelődöm. Mert ez lehetetlen. De az illata, épp mint az Övé.

Odamentem a helyhez, ahonnan jöttek a hangok. Egy kis faház volt. Eddig még nem láttam itt. Bár nagyon nem szoktam eddig bejönni az erdőbe.

Benéztem az ablakon.
Tényleg apám volt ott. És egy barna hajú, nagyon ismerős lány.
Na ezt ne… még hasonlít is rá?

Apám felkapta a fejét. A lány pedig az arcát fürkészte.
Carlisle? – szólt a lány apámhoz. De ő csak felemelte a mutatóujját, és csendre intette a lányt.
- Alice, Jasper, ti vagytok? – szólt ki Carlisle.

- Nem. – léptem be az ajtón.
Az ismerős illat megcsapta az orrom. Jézusom ez nem lehet. Lehetetlen.
Miért kínoz engem Isten?
Egy lány, akinek pont olyan a vére illata mint Egyetlen szerelmemé?
Ilyen nincs.
- Edward! – szóltak mindketten meglepetten.
- Carlisle, mi a fene folyik itt? Az illata… és honnan tudja a nevem?
Apám ránézett a lányra, akinek NEM hallottam a gondolatait. Tekintete egyszerre volt boldog, meglepett és izgatott.
Nem értettem semmit.
„Fiam, gyere, beszéljük ezt meg kint” – üzente nekem gondolatban.
- Nem! Itt és most akarom hallani. Ez a lány… nem hallom a gondolatait, és az illata teljes mértékben olyan mint az Övé. Hogy lehetséges ez? – ezeket a szavakat már kiabálva vágtam apám fejéhez.
- Edward, nyugodj meg kérlek. Mindent elmagyarázok, csak menjünk ki, kérlek. A saját érdekedben mondom.

Elindultam az ajtó felé, de szememet le nem vettem a lányról, akinek tekintete szintbe beleégett a sajátoméba.

- Nos? – szóltam apámhoz, immár kint, a háztól néhány méterre.
- Ez… nem lesz mindennapi, amit most elmondok neked. Szóval. Kezdem az elején.
Miután, az a szörnyűség történt, a nővérednek látomása volt… Rólad és Belláról.

Értetlenül néztem apámra.
- De hát… az hogy lehetséges? – tudakoltam.
- Hadd folytassam. – kérlelt apám.
Bólintottam.

- Szóval, ez Alice-t is nagyon meglepte, ezért szólt Jaspernek róla. Hát, Jaspert nem képesztette el úgy a dolog mint Alice-t. Merthogy, ő már az óta érezte Bellát, amióta meghalt. Sőt, erősebben érezte, mint minket. Ebből ők ketten arra következtettek, hogy Bella lelke… hogy is mondjam… a földön ragadt.

Képzelődöm? Vagy apám az előbb azt mondta hogy Bella életben van?

- Alice-ék szóltak nekem, hogy mire jöttek rá. Ez 3-4 hete volt. Azért dolgoztam annyit mostanában, mert testet kerestem Bella lelkének. Vissza akartuk Őt hozni az életbe, Edward. És… és sikerült.

Sikerült?
Az a lány ott bent…

Egy másodperc töredéke alatt a házba értem.

- Ez igaz? – álltam meg a lány előtt. – Tényleg Te vagy az?
A könnyei végig folytak az arcán, és boldog mosolyra húzta a száját.
- Igen, én vagyok. Én vagyok az. – mondta, és a nyakamba vetette magát.

Még mindig az ájulás határán voltam. De éreztem az illatát… és ez száz százalékos igazat adott apám és a lány szavainak. Bella szavainak.

Megöleltem, csókoltam a nyakát.
- Annyira hiányoztál. Én… majdnem bele haltam. Nélküled képtelen vagyok létezni. – mondtam a szemébe nézve. Ha ember lettem volna, literszámra folytak volna a könnyeim, de így csak tágra nyílt, örömtől fátyolos tekintettel fürkésztem az arca minden egyes részletét.

Más volt… de nem érdekelt. Csak az számított, hogy visszakaptam Őt. Életem értelmét.

Ő csak zokogott az ölelésemben. De tudtam, hogy a boldogságtól.
És a nevemet mondogatta, mintha ez tartaná életben.
- Edward, Edward, Edward – zokogta.
Belecsókoltam a nyakába, és magamhoz öleltem Őt. Egy centi sem maradt köztünk. Csak a ruhánk vékony anyaga választott el egymástól.

Ő felemelte mellkasomba fúrt arcát, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint előző életében soha…

Mennyei szerelem - 12. fejezet
{ Bella szemszöge }

Ott álltunk a kis faház egyetlen szobájában, és csókolóztunk.
Ebben a csókban benne volt majd’ kéthónapnyi nélkülözés.

Mérhetetlenül jó érzés volt megint itt lenni védelmező, hideg karjaiban.
- Menjünk haza. – mondta kissé elhúzódva tőlem.
Megbabonázott pillantásával. Csak bólintani tudtam, azt is alig észrevehetőleg.
Felkapott az ölébe, és futásnak eredt.
Én karjaimmal átfontam a nyakát, arcomat a nyakába temettem.
Újra itt voltam Vele, a legcsodásabb lénnyel.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg, de végül kitört belőle a kérdés:
- Hogyan lehetséges ez?
- Fogalmam sincs Edward… egyszer csak előjött az az autó a semmiből, és utána már kívülről láttam magam, amint egy csomó ember körülöttem áll, és megdöbbenve figyel engem. Alice pedig fölém hajolva kiabálja a nevemet.
Szörnyű volt visszagondolni: A nap, mikor mindent elvesztettem, ami valaha az enyém volt.
De ez a mai nap, reményeim szerint az, mikor mindent visszakapok.
Vagyis… majdnem mindent. Az apámat, anyámat, Philt, a barátaimat és a testemet örökre elvesztettem.
De a legfontosabbat, Edwardot visszakaphattam. És vele együtt a Culleneket is. Köztük a legjobb barátnőmmel. És ezek, azt hiszem, kárpótolnak engem a veszteségeim nagy részéért.

Hosszú ideje úton voltunk már. Ebből következtettem, hogy bizonyára nem a forksi erdőben vagyunk. Hisz onnan Edwardnak 5 perc a házig.

- Edward? – néztem fel az arcára.
Ő is rámpillantott.
- Ugye nem akartál elmenni a… Volturihoz?
Nem tudtam honnan jött ez a kérdés, de azért elég fontosnak bizonyult.
- Bella, én megmondtam, hogy nélküled nem tudok tovább élni. El akartam menni. De aztán eszembe jutott Esme, hogy neki ez mekkora fájdalmat okozna, és rábeszéltem magam a maradásra. De nagyon nehéz volt minden egyes nap.
- De most már minden rendbe jön, ugye? – kérdeztem, ezzel arra utalva hogy együtt maradunk-e.
Mosolyogva megcsókolta a homlokomat.
- Igen Szerelmem. Minden rendbe fog jönni. Visszamegyünk a házba, elmagyarázzuk a többieknek a történteket, és éljük tovább az életünket.
- Szóval… még így is akarsz engem? – néztem végig magamon.
- Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Szeretlek téged, Te vagy a mindenem, érted? És amúgy meg… nagyon csinos vagy. – villantotta fel féloldalas mosolyát, amitől mindig felgyorsult a szívverésem. És most sem volt ez másképp.

Amikor a Cullen házhoz értünk, talpraállított, és megcsókolt.
Kérdések cikáztak át a fejemen. Azt már tudom, hogy Edward, Alice, Jasper és Carlisle elfogadnak így. De mi van a többiekkel?
Esme-vel, akit pótanyukámnak tekintettem, vajon most lesz-e az egyetlen, az igazi?
És Rose? Mit fog szólni Rose, aki már eredeti testemben is utált? Nem hiszem, hogy így megszeretne.
Emmett miatt annyira nem aggódtam. Poénkodni így is lehet… kétlem, hogy ez a külsőmtől függene.

Bíztam benne, hogy Edwardnak lesz igaza, és minden rendbe jön.
Megfogta a kezem, és bevezetett a házba. Már mindenki a nappaliban volt, gondolom Carlisle összehívta az egész családot.

Mikor beléptünk a helyiségbe, kicsit furán éreztem magam hogy senki sem ismer fel, bár ez természetes volt.
Mikor Esme meglátta, hogy Edward a kezemet fogja, és a képén hatalmas vigyor van, hogy is mondjam… kissé meglepődött.
- Edward, ki ez az ifjú hölgy? – kérdzete tágra nyílt szemekkel.
Hát… ez a kérdés meglehetősen egyszerű, az én esetemben mégis eszméletlenül bonyolult.
- Anya… ez kissé bonyolult. Alice, elmagyaráznád Esmének a történteket?
Alice elkezdett mesélni a családnak.
Emmett nem lepődött meg, amin viszont én meglepődtem. Alice-ék biztos már beavatták.
Csak azt nem értettem, hogy miért.
Esme arcán több érzelem is jelen volt. Boldogság, kétkedés, és… düh?
- És nekem erről miért nem szóltatok? Tudjátok hogy Bella mennyire fontos nekem.
Olyan, mintha a saját gyermekem lenne! Segítettem volna. – mondta, és tekintetét Carlisle és Alice között jártatta.
- Szívem, sajnálom, de azt gondoltuk, hogyha nem tudunk olyan sokan erről, kevesebb az esély arra, hogy Edward megtudja a gondolatainkból. Bőven elég, hogy négyen tudtunk a dologról.
- Négyen? – kérdezte Esme.
- Igen, tudod, Emmett meghallotta amint Belláról és a tervről beszélünk, és muszáj volt elmondanunk neki.
- Mi? Te tudtad és nekem nem szóltál? – Rose szeme szikrákat szórt, ahogy Emmettre nézett.
- Bocs Cica, de meg lett tiltva. – Emm a földet nézte. Mindig megmosolyogtatott, ahogy a nagy és erős Emmett fülét-farkát behúzta, mikor a törékeny Rosalie leszidta valamiért.
Mint egy nagy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Jaj Édesem, annyira örülök Neked. – jött oda hozzám Esme, és megölelt, mint anya a lányát.
- Hiányoztál. – néztem rá.
- Te is nekem, hidd el. Nélküled olyan unalmas volt ez a ház. De most majd bepótoljuk.
Tényleg, biztos éhes vagy. Gyere Rose, vásároljunk.
Rose felállt a kanapéról, és elindult felém…
Vajon felpofoz, vagy kiabálni fog? De nem, amit tett, teljes mértékben meglepett.
Megölelt. Mintha a húga volnék, mintha tényleg örülne, hogy visszajöttem.
- Bocsáss meg nekem, amiért olyan undok voltam veled mindig. Pedig nem szolgáltál rá. Egyszerűen csak irigyeltelek. De ami veled történt… jaj Bella, én annyira sajnálom.
- Rosalie, én nem haragszom rád. Soha nem is haragudtam. Köszönöm. – mosolyogtam rá.

Majd elmentek Esmével.
Tényleg éhes voltam. Eddig észre sem vettem.

Edward odajött hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Látod? Elfogadnak. Szeretnek téged. Minden olyan lesz, mint ezelőtt.

Mennyei szerelem - 13. fejezet
{ Edward szemszöge }

Az elmúlt 3 nap maga volt a csoda.
Még mindig nem hittem el, hogy ilyen létezik, hogy ez tényleg megtörtént.
De itt volt rá az élő bizonyíték a karjaimban. És már örökre itt is marad.
Bella már kezdte elfogadni új testét, habár azért még mindig aggódott hogy én miképp viszonyulok hozzá.
Természetesen új volt még a helyzet, megszoktam régi, finom vonulatú, sápadt arcát. Szép színű, nagy, őzike szemeit, és dús, hullámos haját.
Hiányzott persze, de a lényeg mégis csak a lelke volt. A szíve. Az illata, a gondolatai.
Mert ezek ugyanazok maradtak. A leglényegesebb dolgok számomra.
Mellesleg pedig a mostani énje is nagyon csinos volt. Haja valamivel sötétebb, és az a kis vöröses tónus, ami akkor volt a hajában, mikor napfény érte, eltűnt. De hasonlóan göndör és hosszú.
A szeme kicsit szűkebb vágású, és sötétes, majdnem fekete. De a sötét szín ellenére kétségtelenül ott volt benne a Bellára jellemző ártatlanság és szeretet lágyan csillogó kettőse.
A bőre valamivel sötétebb, nem az a porcelán fehérségű. De úgy vettem észre, hogy ez tetszik neki. És szerintem is szép volt. Illett hozzá.
Alakja izmosabb, és úgy tíz centivel magasabb, mint eredetileg volt.

Szép külső volt, és most, hogy Szerelmem lelke költözött belé, gyönyörű.
Csak idő kérdése, és biztosan megszokom majd.

Szóval nem volt miért aggódnia. Nekem tetszett, és a többiek is teljes mértékben elfogadták. Hisz Ő ugyan az a Bella, akit ismertek. Semmit sem változott belül.

Sokat volt együtt Esmével, aki lányaként tekintett rá most is, mint régen, és Rose-zal, akit Bella már nővérének tekintett. Rosalie sokat mesélt Bellának emberi életéről, fájdalmas, és örömteli pillanatairól. Nagyon jól megértették egymást.
És persze sokat volt együtt Alice-szel, legjobb barátnőjével, aki mint mindig, most is rá akarta beszélni Bellát egy kis közös, amolyan „csajos napra”.
De Kedvesem elutasította, inkább volt velem. Kiélveztünk minden egyes pillanatot, ámélkodva néztük egymás arcát valamikor órákig.

Így volt ez most is. A szobámban voltunk, az ágyamon. Szemben egymással oldalunkon feküdtünk, és már nem is tudom, mióta nem szóltunk egymáshoz. De nem is kellett ide szó, anélkül is tökéletesen megérettük a másikat.

- Edward?
- Igen?
- Tudom hogy már beszéltünk róla… de most, hogy visszajöttem, nem akarod hogy veled maradjak?
- Miket beszélsz? Hogyne akarnám hogy velem maradj? Szeretlek, mindennél jobban.
- Akkor miért nem akarod hogy ÖRÖKRE együtt legyünk? Miért nem változtatsz át?
- Á… szóval erről van szó. Bella én nem fogom elvenni a lelked. Nem vetek véget az életednek a kedvedért… már megmondtam. Életem legcsodásabb pillanata volt mikor megismertelek, és mikor visszakaptalak, de nem foglak megölni!
Azthittem, végre abbahagyja a győzködést, de tovább folytatta.
- De hát nem ölnél meg! Csak átváltoztatnál. Olyan lennék mint Te. Mindenkinek ez lenne a legjobb és a legkönnyebb. Jaspernek nem kéne nap mint nap megküzdenie a vérszomjával, Rose végre teljesen elfogadna, ha olyanná válnék mint ő, és… és… kérlek Edward! Nekem már nem maradt senkim, csak Ti vagytok nekem. Mi tart vissza hogy megtedd?
- Drága Bella – simogattam meg az arcát – én mindennél jobban szeretném, ha örökre velem maradnál hidd el. És nagyon sajnálom hogy így kellett történnie, hogy elvesztetted Charlie-t és Renée-t, de ezt már nem tudom visszacsinálni. Tudom mennyire szereted őket, de ők nem értenék meg… és ha a Volturi fülébe jutna, hogy ennyi ember tud rólunk, akkor megölnének benneteket. És én ezt nem hagyhatom. Én…
- De nem tudnának megölni, ha én is vámpír lennék. És nem is lenne miért megölniük ha azzá válnék. És sajnálom Edward Cullen, de ebből nem engedek. Vámpírrá fogok válni, akár te változtatsz át, akár valamelyik másik Cullen. Ez az én döntésem.
Elképedve bámultam rá.
Ennyire megváltozott volna? Soha sem viselkedett még így velem.
- Ezt nem teheted. – szűrtem a fogaimon keresztül.
Ideges voltam.
- Igazán? Csak figyelj! – mondta, és felkelt az ágyról. Megcélozta az ajtót, de én egy tizedmásodperc töredéke alatt mellette termettem, és megfogtam mindkét csuklóját.
- Nem engedem. – mondtam alig tíz centire az arcától.
- Alice! – mondta kicsit hangosabban. Nővérem egy másodperc alatt előttünk termett.
Ahogy meglátta a szituációt, küldött egy olyan gondolatot felém, amit most nem részleteznék…
- Alice, ugyanmár. Nem bántottam. Sose tenném. Te is tudod. De nem engedem hogy tönkretegye az életét.
- Ez nem a Te döntésed Edward. Tudod, hogy mennyire szeretlek, Te vagy nekem a legfontosabb. És épp ezért akarom annyira. – mondta a szemembe határozottan.
- Vámpír akarok lenni. – intézte szavait ezúttal nővéremhez.
Alice nem lepődött meg. Ő már látta Bellát annak, amik mi vagyunk, és örült neki, hogy legjobb barátnője olyanná válik mint ő maga.
Annyira nem értettem – még gondolatain keresztül sem – hogy hogyan kívánhatja ezt.

Elengedtem Bella kezeit, és a fejemhez kaptam.
Elkezdtem sétálni ide-oda a szobában. Alice és Bella nem tudták mire vélni a dolgot.
„Edward?” – nem törődtem Alice felszólításával. Nem reagáltam rá.
Fejemben képek peregtek le. Bella, ahogy törékeny teste rángatózik az átváltozástól. Bella vörös szemekkel és fehér bőrrel. Bella, ahogy egy szarvas vérét szívja éppen ki. Bella, ahogy az én kezemet fogva fut az erőben. Bella 100 év múlva ugyanilyen frissen és fiatalon, mint most.
Fejemben megszületett a döntés.

Megálltam, és Szerelmem szemébe nézve szólásra nyitottam a szám…

Mennyei szerelem- 14. fejezet
{ Alice szemszöge }

Edward szobájában voltunk, és a válaszára vártunk.
A sorsdöntő szavára, miszerint Bella vámpírrá váljon, vagy sem. De az még váratott magára.
Edward kifújta a levegőt, látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a döntés. Ám pár pillanattal később abbahagyta folytonos mászkálását, megállott Bella előtt, és sokatsejtető pillantással nézve őt, megszólalt:

-Bella, én végiggondoltam mindent… és úgy döntöttem, hogy beleegyezem.
Bella megdermedt, köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Szerintem erre a válaszra egyáltalán nem számított. És a tesómat ismerve, én sem nagyon. De mikor végre észhez tért, és látta, hogy Edward tényleg komolyan gondolja, felsikított, és az örömkönnyek leperegtek az arcán.
Odafutott Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Nem törődve velem, csókolgatni kezdte a bátyám, ahol csak érte. Persze ez engem nem zavart. Boldog volt, és a lényeg ez.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem tudod, hogy ez mennyire fontos nekem. Szeretlek! – sírta édes mosollyal az arcán, és megcsókolta a testvéremet.
- Bella…Bella, várj! – folytatta Edward. – Beleegyezem, de csak egy feltétellel. Várjunk vele még 3 hónapig, és ha még akkor is szeretnéd, megteszem. Átváltoztatlak.
Persze, csak akkor, ha azt szeretnéd hogy én csináljam.
- Persze hogy azt akarom! De nem értem minek vele várni… tudom mit akarok, és ha már úgyis beleegyeztél…
- Kérlek Szerelmem. Ez az egyetlen feltételem. – győzködte Edward Bellát.
- Oké. 3 hónap. De egy nappal sem több! – ölelte meg újra.

Tudtam hogy Edwardnak ez hatalmas döntés volt, és hogy, ha csak magát venné figyelembe, a saját érzéseit, akkor Bella ember maradt volna.
De nem, az én tesóm nem önző. Mindennél jobban szereti Bellát, és az Ő kedvéért még erre is képes.
Hát mi ez, ha nem teljesen önzetlen, és odaadó szeretet egy másik lény iránt?

- Jaj Bella, annyira örülök hogy te is vámpír leszel. De én tudtam! Én már előre láttam hogy így lesz. – vetettem magam a nyakába.
Hiába, de a legjobb barátnőm volt ő. Mit kívánhattam hát jobban mást annál, hogy olyan legyen mint én?
- Tuti jól fog majd állni neked a fehér! – nevettem vele együtt.
- Köszi Alice. Végre valóra válik a kívánságom. – mondta Bella még mindig mosollyal az arcán.

- Menjünk le, közöljük a többiekkel is. – jelentette ki Edward, és én láttam rajta, hogy őt közel sem dobja fel úgy a dolog, mint minket.
De meg tudtam érteni. Hisz így ismerte meg Bellát, így szerette mindeddig. A csalogató illatú vérével, nyugtató dallamú szívdobogásával (már amikor nem éppen megcsókolni készülte az én kis bátyókám, mert akkor minden volt, csak nem nyugtató), és kétballábasságával együtt.
De ezeknek most vége.
Nem lesz többé édes vér, no meg szívdobogás. És azt hiszem, az ügyetlenséget is mindenbizonnyal kihúzhatjuk a listáról.

Eddig Edwardnak ez jelentette a teljesértékű Bella Swant.
A lányt, aki megváltoztatta az egész életét. És a miénkre is hatással volt. Rám mindenképp.
De ismertem már annyira a testvéremet, hogy az érzései nem fognak csillapodni Bella után.
A lelke ugyan az marad…
Mennyit hajtogattuk ezt a mondatot az utóbbi időkben. De attól ez még tény és való.

Elindultunk hát lefelé a nappaliba.
A többiek már mind lent voltak. És bár biztosra vettük, hogy hallották az emeleten való diskurálásunkat, azért mégis úgy járja, ha egy ilyen nagy eseményt személyesen közöl az „ember”.

- Sziasztok… bizonyára hallottátok az iménti beszélgetésünket. – kezdte Edward. A hangjából kis feszültség csendült.
- Nos, igen. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy tényleg jó lenne, ha Bella is ilyenné válna, mint mi. Ez elsősorban az Ő akarata – pár pillanatig itt Bellára nézett – és most, tekintve a körülményeket, azt hiszem, ez a legokosabb döntés. Már semmi sem tart vissza, amiért elleneznem kéne. Ti mit gondoltok? – nézett elsőként Carlisle-ra. Mégiscsak ő a családfő.
- Fiam, büszke vagyok rád. Okosan döntöttél. És tényleg, már nincs semmi sem, ami ellene szólna. És Bella, remélem, valamilyen szinten helyettesíteni tudjuk Charlie-t és édesanyádat.
Mi mind szeretünk téged, és teljesértékű családtagként tekintünk rád. – utolsó szavait Bellához intézte, aki már megint a sírás küszöbén állt.
Még mindig fájt neki Charlie és Renée elvesztése. De elsősorban ezek az öröm könnyei voltak a szemében. Az, hogy mi befogadtuk, és mind ennyire szeretjük, jó érzéssel töltötte el a szívét. És nem kellett Jaspernek lennem hozzá, hogy ezt érezzem és tudjam.
- Köszönöm Carlisle. Én is egytől-egyig nagyon szeretlek titeket. És a családomnak tekintelek. - mondta, és mai öleléshiányának elegettéve elindult apám felé.
- Jaj Kicsim, én teljes mértékben egyetértek Carlisle-lal. Már eddig is lányomként szerettelek. – mosolygott Bellára, és magához húzva őt megölelte.
A többiek sem tettek másként, mindenki örült. Kivéve Rosalie-t…

- Bella, tudom hogy nem voltunk túl jóba… eddig. De mióta történt ez a baleset veled, nagyon megszerettelek. Húgomként tekintek rád, és éppen ezért kötelességemnek érzem hogy figyelmeztesselek, mit vállalsz ezzel a dologgal magadra.
Évekig nem mehetsz majd emberek közé, szenvedni fogsz a vérszomjadtól. Tudom, mert velem, és midannyiunkkal így volt.
Fogalmad sincs hogy milyen az. Kérlek ne tedd ezt… - sosem láttam még Rosie-t ilyennek. Eddig nem is tudtam, hogy így bántja hogy mivé vált. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. De ez most kettőjük pillanata volt.
- Rose, tényleg nem tudom hogy milyen érzés, de… kész vagyok bármivel szembenézni. Meg kell értened hogy ez az, amire vágyom. Hogy olyan legyek, mint ti. Hogy végre tényleg családtag lehessek, erre szükség van.
- Dehogyis. Dehogy van rá szükség. Mindenki szeret téged emberként is. Ez neked nem elég? Miért akarsz szörnyeteggé válni, mondd? – Rose szinte könyörgött Bellának. Tényleg ennyire fontos neki ez a lány, akivel pár hónappal ezelőtt még szóbaállni sem volt hajlandó?
- Nem Rose. Nem elég. Döntöttem, vámpír leszek. Kérlek fogadd el ezt, és… csak örülj velem, jó, ahogy mindenki más teszi. Kérlek!
- Sajnálom Bella. Szeretlek, és nem fogok jó képet vágni a dologhoz. De ha neked ez kell, hát… a te döntésed. – mondta, és távozott. Emm pedig utána.

- Ne is törődj Rose-zal. Tudod, nehéz ez neki, ő nem választhatott. De majd megbékél. Van kedved vásárolni menni? – léptem mellé. El akartam valamivel terelni a figyelmét nővérem nem túl boldog kis beszédéről. És mi lehetne megfelelőbb kikapcsolódás egy kis vásárlásnál? Tökéletes terv.
- Benne vagyok. Úgy is kell egypár új cucc. – meglepő, hogy milyen könnyen beadta a derekát. Azt hittem megint Edwarddal akar enyelegni egész nap.

- Majd jövök. – lépett oda Edwardhoz, és egy jó nagy cuppanós puszit adott az arcára. – Szeretlek.

Felkaptam a nappaliban lévő kis üvegasztalról a slusszkulcsot, és már mentünk is a garázsba.

Útban Port Angeles felé a mellettem ülő Bella váratlanul megszólalt.
- Alice… az ott nem…? – mutatott rá egy tőlünk kicsit távolabb haladó alakra…

Mennyei szerelem - 15. fejezet
{ Bella szemszöge }

Teljesen ledöbbentem.
Az az alak a tőlünk 8-10 méterre lévő járdán… az apám volt, Charlie.
Az édesapám, aki úgy tudja hogy meghaltam.
Több érzés cikázott keresztül rajtam. Egyfajta kellemes, amiért végre újra láthatom, egy szomorú azért, mert láthatom, de sosem ölelhetem meg újra, puszilhatom meg. Már sosem fog lányaként tekinteni rám.
Az elmúlt hónapokban talán apa volt az, aki a legjobban hiányzott. Hisz már egy éve vele éltem, mindennap láttam, beszélgettem vele. Az életem részévé vált. Csak úgy, mint anyu.
Istenem, milyen rég nem láttam már anyut… ő nevelt fel, egész baba korom óta velem volt.
És mégis, apa az, aki most jobban hiányzik. Magam sem értem, miért.

Itt sétál mellettem pár méterre, és még csak nem is sejti hogy ki vagyok.
De mit tehetnék? Talán mennyek oda hozzá, álljak elő az igazsággal? Nem, azt nem tehetem. Nem értené meg, még arról sem tud hogy Cullenék micsodák.

De talán mégis odamehetnék hozzá. Nem úgy, mint a lánya, hanem mint… mint egy idegen.
Megkérdezhetném tőle mennyi az idő, vagy nem is tudom.
Nem könnyű racionálisan gondolkozni egy ilyen helyzetben.
- Alice! Állj meg kérlek! Oda kell mennem. – mondtam Alice-nek, de a szememet nem vettem le apuról.
- Bella, nem biztos, hogy ez jó ötlet… - próbált győzködni. Nem mintha sokra ment volna vele.
Magam sem tudtam, hogyha kiszállok a kocsiból, és odamegyek hozzá, mit mondok majd neki. De muszáj volt. Hisz ő az apám!
Odapillantottam Alice-re, amolyan magabiztos, parancsoló nézéssel, mire ő felsóhajtott és megrázta a fejét, de végül megállította a kocsit.

Kiszálltam, és elindultam apu felé.
Megálltam előtte, de nem jöttek szavak a számra…
Az az arc, amit megláttam, mintha nem is Charlie-é lett volna.
A szemei könnyesek voltak, és alattuk nagy, lilás karikák éktelenkedtek, amik sírásról, és sok kialvatlan éjszakáról tanúskodtak.
- Hölgyem, segíthetek valamiben? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Nem válaszoltam.
- Hölgyem? – a hangja kicsit türelmetlenül csengett. Sietett volna valahová?
- Ó… igen én… bocsánat. Swan rendőrfőnök úrhoz van szerencsém? – kérdeztem tőle amikor sikerült kicsit összeszednem a gondolataimat, amik az előző percben úgy gurultak szét, mint a meglökött üveggolyók…
- Igen. Miben segíthetek?
- Én… én Edward Cullen unokatestvére vagyok. Nem rég költöztem hozzájuk, és ő mondta hogy maga a… szóval hogy maga az édesapja…
Nem engedte hogy befejezzem a mondatot, amiért most nagyon is hálás voltam neki. Nem tudtam volna úgy kimondani, hogy neki ne fájjon.
- Így van. Bella a lányom volt. Meg… meghalt. – annyira sajnáltam aput. Nem is gondoltam volna hogy ennyire szeret, és ennyire fáj neki hogy már nem vagyok.
- Igen, én nagyon sajnálom. Igazán. Nem ismertem őt, de Edward nagyon sokat mesél róla. Biztosan szerette.
Nem szólt semmit, de a szemében egyre csak dagadó könnycsepp árulkodott róla, hogy igenis hallja amiket mondok.
És minden bizonnyal, ha tovább maradok, velem is ez történt volna. Így látni őt felért egy keresztrefeszítéssel. És az hogy minderről csakis én tehetek, csak fokozta.
- Én, én sajnálom hogy elszomorítottam. Kérem, higgye el nem ez volt a szándékom, csak… csak… most mennem kell, viszlát. – küszködtem a sírással, és nem akartam hogy lássa.
Hogy nézne az ki? Az ő szemében egy idegen vagyok. Bármennyire is fáj ezt kimondani.
- Várjon kérem. Nem történt semmi baj. – kapott a kezem után. – Megtudhatnám a nevét?
- A… a nevem? – félve tekintettem a kocsira, amiben Alice ült. Vagyis épp kiszállni igyekezett.
Odasietett hozzánk.
- Charlie. – ölelte meg apámat. – Olyan rég nem láttam. Hogy érzi magát? – hogy érzi magát? Hát nem látja? Tiszta idegroncs. És mindez miattam.
- Szia Alice. Megvagyok. – válaszolta apu.
Alice sajnálkozóan fürkészte apám szomorú arcát, majd elterelte a szót.
- Látom megismerkedett az unokatesómmal.
- Igen, épp most akartam megkérdezni a nevét amikor megjelentél.
- A nevem Piper. – vágtam rá gyorsan, amint eszembe jutott testem előző birtoklójának neve.
- Cullen. – javított ki Alice. – A neve Piper Cullen.
Cullen… igen. Cullen lettem. Mostmár a családjuk része voltam örökre.
- Nagyon örülök. – próbálkozott meg apa egy mosollyal, de nem igazán jött össze neki. Nem is illett volna búskomor arcára. A kezét nyújtotta nekem.
Elfogadtam a felém nyúló kart, és mosolyogva bólintottam apu felé.
A csendet Alice törte meg.
- Nincs kedve ma este nálunk vacsorázni Charlie?
- Ma este? Hát… végülis, miért is ne. – válaszolta apám félénken.
- Szuper. Akkor hétre várjuk. Odatalál egyedül?
- Azthiszem. Köszönöm a meghívást Alice. Rég nem láttam már a Cullenéket.
- Igen. Most végre beszélgethetünk. Ott lesz mindenki. És megismerkedhet Piperrel is. Csodás lány, majd meglátja.
Itt cinkos pillantást vetett rám, én persze fülig vörösödtem.
- Most sajnos mennem kell. Akkor majd este. Örültem a találkozásnak. – mondta apa enyhe mosolyt erőltetve az arcára, majd elment.
Szomorú volt, ezt még a vak is láthatta, de úgy éreztem, mintha a beszélgetés végére kicsi jókedv bújt volna belé.

Alice-szel elindultunk vissza a kocsi felé.
- Bella, hogy érzed magad? – kérdezte féltő pillantással.
- Semmi bajom. Remélem este lesz alkalmam beszélni apuval. Szerinted hogy fogadná ha elmondanám neki? – tettem fel Alice-nek a kérdést, mire ő úgy nézett rám, mintha elment volna a józan eszem.
Persze én sem gondoltam ezt komolyan. Csak úgy feltételesen tettem fel a kérdést.
- Tuti viccelsz… Bella, bármennyire is szeretnéd, nem mondhatod el neki. Nem értené meg. Lehetetlen. Ez még nekünk is nehéz. Mármint… uhh – fújta ki a levegőt – ez tényleg egy lehetetlen helyzet.
- Tudom én. Mindegy is. Csak úgy megkérdeztem.
- Oké. Amúgy amíg te apukáddal beszéltél, látomásom volt. Rose ide fog jönni. Szerinte itt az ideje kiválasztani az esküvői ruháját, szóval ez a kis bevásárlás el fog húzódni. Remélem nem gond…
- Dehogy gond. Én is várom már az esküvőt. Talán magunknak is nézhetnénk ruhát, nem gondolod? – fura, de ez egész feldobott. Alice és én leszünk a koszorúslányok. És Rose azt akarja hogy pirosban legyünk. Szeretem a pirosat, és Alice szerint még jól is áll. Szóval miért ne érezném jól magam?
- Oké! Jaj ez szuper! – nevetett fel Alice kissé hisztérikus hangon.
- Ott van Rose. – mondta és rámutatott az egyik bevásárlóközpont előtt fogadott nővéremre.
Kiszálltunk, és ezzel kezdetét vette egy igencsak jónak ígérkező csajos délután.

Mennyei szerelem - 16.fejezet
{ Bella szemszöge }

A vásárlás tényleg hosszúra sikeredett.
Büszkén állítottam, hogy hat óra alatt 8 farmernadrágot, 12 pulóvert, és 4 cipőt zsebeltem be.
És mindezeket Alice és Rose fizette nekem.
Persze én mondtam, hogy nem kell rám költeniük, vannak nekem ruháim, de ők hajthatatlanok voltak.
Mindketten imádnak vásárolni, ez nem vitás. És mióta velük vagyok, én is megkedveltem ezt a fajta időtöltést.
Rose 3 órán át próbálgatta az esküvői ruhákat egyhuzamban. Az üzletben dolgozok alig bírtak ámélkodni drága nővérem pompázó kinézetében. Mert persze Rose mindegyik ruhában gyönyörű volt. Legyen az habos, 3 méteres fátyollal, vagy egy apró szatén.
Bár szerintem egy olajos trikóban is szép lenne.
Ezzel jár a vámpírgén.
Végül a választása egy hófehér pánt nélküli, picivel térd felett végződő, kissé extravagáns, de Rose-hoz remekül passzoló szaténruhára esett.
Nekünk pedig szintén pánt nélküli, alul egyre szűkülő és enyhén fodros tűzpiros koszorúslány holmit választott. Persze ebbe Alice is beleszólt.
Mindent összevéve tökéletes volt mind a két ruha.
Egy kisebb város egy havi ellátására való pénzt költöttünk el mi ezen a délutánon.
Nem semmi teljesítmény. – gondoltam.

Mikor hazaértünk, már csak 2 óránk volt a vacsoráig, amire apám is hivatalos volt.
Alice természetesen hazatelefonált Esme-nek, aki egész idáig a vacsorával bajlódott.
Ami tökéletesre sikeredett. Apunak húst csinált, de tekintettel volt rám is. Gombás raviolit, és egy eszméletlenül finom, számomra ismeretlen, állítólag olasz eredetű salátát készített. Aminek legalább a felét már a vacsora előtt felfaltam.
Hihetetlen Esme főzési tudománya. Ő maga meg sem kóstolja, föld-ízűnek titulálja, és mégis, úgy főz mint egy mesterszakács.
Úgy látszik, neki ez az egyik képessége, a hatalmas szíve mellett.

Rose és Emmett eltűntek az emeleten, de a leszűrődő hangokból – amik, megjegyzem félreérthetetlenek voltak – következtetni lehetett elfoglaltságuk tárgyára.
Mint két szerelmes gerlepár. Egy Véresen komoly(?) szerelem az övüké. – mosolyogtam el magam.
Alice és Jazz is kettesben voltak. Alice bemutatót tartott párjának a mai ruhadömpingükből.

Így hát itt maradtam egyedül a nappaliban, és néztem a tévét, de semelyik csatorna sem ígérkezett elég jónak.
Felmentem Edward szobájába, remélve hogy ott találom. De sajnos ez nem valószínű. Ő és Carlisle vadásznak. Ezt Esme-től tudom. Alig 2 órája mentek még csak el.

Hiányzott Edward, nagyon is. Reggel láttam utoljára. És már vágytam az érintésére, a csókjaira.
Beléptem a szobába, és elkezdtem nézegetni a CD-it.
Volt itt minden. Klasszikustól kezdve a rockon át a popig. Tényleg minden.
Edward imádta a zenét. Főleg a klasszikusokat.
Beraktam hát először az ő kedvencét, Debussyt, és a közös számunkhoz pörgettem, a Claire de Lune- hoz.
Emlékszem mikor erre táncoltunk, megszűnt körülöttünk a világ. Onnantól már csak Mi számítottunk egymásnak.
Halkan dúdolni kezdtem, és leültem a csak nekem beszerzett ágyra.
Mikor vége volt a számnak, úgy döntöttem most valami könnyedebb kéne.
Paramore, Alice és az én egyik kedvencem is egyben.
A Decode-hoz pörgettem a lejátszót, és dobolni kezdtem az ujjaimmal a ritmust.
Szerettem ezt a számot.

Azt hiszem elbóbiskoltam, mert egyszer csak egy hűvös száj érintését éreztem a sajátomén.
Edward.
Száz közül is felismerném puha ajkait, és mámorítóan édes illatát.
- Szia. – nyitottam ki a szemeimet.
- Szia. – mosolygott rám. – Jól tetted hogy pihentél egy kicsit. Alice biztos halálra nyúzott végeláthatatlan vásárlási szenvedélyével. – nevetett.
- Nem. Sőt, élveztem. Kiválasztottuk a koszorúslány ruhát is. – ültem fel az ágyon.
- Biztos gyönyörű leszel benne Szerelmem. – legszívesebben rávetettem volna magam amikor ilyen szépeket mond nekem. De tudván hogy milyen nehéz neki egy olyan helyzetben ellenállni a vérem illatának, inkább csak egy csókot nyomtam ajkára, amibe ő belemosolygott.
- Ah… Bella, ne tedd ezt velem, készülődnünk kell. Van 1 óránk…
- Micsoda? Egy óra? Az nem lehet. Hisz nem is aludtam el, épp hogy egy persze lehunytam a szemem.
- Hát, inkább úgy 45 percre hunytad le a szemed. – mosolygott a helyzetemen.
Nekem nem elég egy óra. Annyi idő alatt nem készülök el. Apu mindjárt itt lesz. Sietnem kell.
Felpattantam az ágyról, és a szekrényemhez léptem, amit Alice szerzett be nekem pár hónapja.
Nem válogattam sokáig, már úgy is tudtam hogy mit veszek fel. Egy sötétkék rövid ujjú blúzt, és egy fekete térdig érő szoknyát.
Nem öltöztem ki nagyon, de azért az elegáns megjelenés hozzátartozott a Cullenekkel töltött „vacsorához”. Pláne hogy most vendégünk is lesz, aki ráadásul a saját apám, még ha ezt ő nem is tudja.

Elvonultam a fürdőszobába, és gyorsan letusoltam. Az egész nem tartott tovább 10 percnél. A hajamat tegnap este mostam meg, szóval az most nem vett el még plusz időt.
Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és a fésűmért mentem.
A hajamat lógva hagytam, és egy kicsi sminket tettem fel, ami nem szokásom, de ez is csak alapozóból, szemceruzából és szájfényből állt. Végül, a hatás kedvéért világos bőrőmre egy leheletnyi pirosítót vittem fel.
Az összhatás végülis nem volt rossz.

És még maradt 20 percem apu érkezéséig.
Büszkén állapítottam meg, hogy kerek 40 perc alatt elvégeztem minden teendőmet, és teljes „harci felszerelésben” állok a nappaliban Edward oldalán, aki szintén elegánsra vette a figurát. Fehér ing volt rajta fekete zakóval – amiben eszméletlenül helyes volt – és egy vászonnadrág.

Esme miután mindent az asztalra tett, ami kellett, csatlakozott hozzánk a nappaliban, ahol már mindenki jelen volt.

A csengő megszólalt, és Carlisle Esmével az oldalán ment ajtót nyitni ma esti vendégünknek.

Mennyei szerelem-17.fejezet

{Edward szemszöge}

Bella idegesen toporgott mellettem, mikor az ajtóban meglátta az édesapját.
Persze Charlie nem volt ideges, hisz ő nem tudta, hogy kivel van egy légtérben.
És most nem a vámpír kilétünkre gondolok, hanem Bellára.

- Jó estét Charlie! – köszöntötte Carlisle.
- Carlisle. - bólintott Charlie – köszönöm a meghívást.
- Örülünk hogy eljött. – mondta anyám egy kedves mosoly kíséretében.
- Kérem, tegeződjünk, elvégre, majdhogynem rokonok vagyunk… a lányom miatt. – csuklott el Charlie hangja, és éreztem, hogy Bella szorosabban markolja a kezem.
- Persze, gyere csak beljebb Charlie. – mondta apám.

Kiléptem, és köszöntöttem én is, majd a többiek.

Az asztalnál ültünk, Carlisle az asztalfőn, jobbra mellette Esme, balra pedig Bella édesapja.
Esme mellett ült Rosalie és Emmett.
Charlie mellett Alice ült, Jasper és Bella. Én Carlisle-lal szemben foglaltam helyet.

Épp az előételnél tartottunk,vagyis, hogy egész pontos legyek: Bella és Charlie épp az előételnél tartott, mikor Emmett és Rose felálltak, és Charlie felé fordultak.

- Rendőrfőnök úr, - kezdte Em, amit furcsálltam, mert a fejéből „rendőrbácsit” olvastam ki. – szeretnénk, ha tudná, hogy Rose-zal összeházasodunk. Két hét múlva lesz az esemény, és nagyon szeretnénk, ha eljönne. – fejezte be.

Charlie kissé meglepődött. Nem nagyon helyeselte ezt a korai házasságot.
Ó, ha tudná hogy ez már úgy a tizenötödik esküvőjük…

- Öhm… gratulálok gyerekek, ez ám a jó hír. – erőltetett az arcára egy mosolyt. – Számíthattok rám.

- Köszönjük. – mondta Rose a tőle nem megszokott kedves hangon. Habár, ha jobban meggondolom, tényleg, mostanában egész kedves, még velem is. Belláról nem is beszélve.
De ennek én csak örülni tudok. És még a gondolatai sem negatívak. Még ilyet…
A mi Rosie-nk megjavult!?

-Nos, hozhatom a főételt? – kérdezte anyám, majd felállt az asztaltól.

Bármennyire is utáltuk, a látszat kedvéért le kellett nyelnünk néhány falatot nekünk is.

Charlie az egekig marasztalta Esme főztjét, ő pedig minden bókot egy lehengerlően édes mosollyal fogadott.

A desszert után Charlie megszólalt:
- Na és Piper, meddig maradsz Forksban? – nézett Bellára, de ő még csak fel sem figyelt.
Megsimogattam az asztal alatt a combját, mire rám nézett.
Szememmel jeleztem hogy Charlie hozzá beszél, így végre odafordította a fejét.
- Öhm… azt hiszem, örökre. Mármint, most már itt fogok élni végleg.

Csak én vettem volna észre, hogy egy kicsit megnyomja az „örökre” szót? – mosolyogtam el magam.

- Micsoda jó hír. – mosolygott Charlie.
Tényleg örült Szerelmem maradásának. Észrevette volna a hasonlóságot? Nem, a felismerésnek nyoma sem volt a fejében, inkább csak megkedvelte Bellát.

- Köszönöm a meghívást, tényleg csodálatos volt a vacsora, Esme. – dícsérte meg mégegyszer, majd felállt az asztaltól.

- Ugyan Charlie. – mosolygott rá Esme. – Nagyon örülnénk, ha még eljönnél hozzánk még valamikor. Persze, csak ha kedved tartja.

- Igen, persze, jó lenne majd még összefutni. – mondta Charlie.

Carlisle felállt, hogy kikísérhesse Charliet.

Hallottam ahogy elbúcsúzik tőle, és azt mondja, hogy majd hívja az esküvő pontos dátumát illetően.
Aztán már csak az ajtócsukódást lehetett hallani, kicsivel később pedig a felbőgő motort.

Esme s Rose az asztalt pakolták le, Emmett pedig azon nyafogott a hasát fogva, hogy ő bizony mindjárt hányni fog.
- Em, te nem tudsz hányni. – közöltem vele, biztos ami biztos, hogy ne felejtse el, micsoda.
- Fogadunk? – nézett rám összeszűkült szemekkel.

Hát komolyan mondom, néha meglepődök rajta…

- Felmegyünk? – jött oda hozzám Bella, aki 1 perce még Aliceszel beszélgetett a nappaliban, mivel a húgomnak volt egy olyan látomása, hogy nemsokára Charlie megint eljön hozzánk. Ez persze feldobta Bellát.

- Persze Kicsim. – mondtam, és az ölembe véve felrohantam vele a szobánkba.

Leraktam az ágyra, és megcsókoltam.
- Na és, mit szeretnél csinálni? – kérdeztem, felvillantva a féloldalas mosolyomat, mert tudtam, az a kedvence.
- Hát, lenne pár ötletem… - fogta meg az ingemet, és lehúzott magához egy csókra.

Pár másodpercig engedtem neki, de mikor már kezdtünk belejönni, finoman eltoltam magamtól.
Nem mehetünk túl messzire… nem szabad elveszítenem a fejem, mikor vele vagyok.
Pedig annyira, de annyira csábító.

- Edward, felnőtt emberek vagyunk, meddig akarod még ezt húzni? Nem akarsz engem… úgy?
Már hogyne akarnám? Mégis hogy gondolhat ilyet? Ki ne akarná? Nála csinosabb és szexibb nővel még nem találkoztam a több, mint 100 évem alatt.
- Bella, nem lehet, te is tudod. Mindennél jobban szeretném, hidd el, de még nem lehet. – mondtam neki.
- Még nem? Akkor mégis mikor? – hangja türelmetlen volt, és mintha egy kis megbántottság csendült volna benne.

A válasz egyszerű volt.
- Mikor már átváltoztattalak.

A reakciója teljesen meglepett.

Mennyei szerelem-18.fejezet