6.fejezet { Edward szemszöge }



4 hét telt el a halála óta. Eddig nem vadásztam, nem beszéltem a többiekkel sem.
De ma úgy döntöttem elmegyek.
Kiugrottam az ablakomon, és már futottam is a fák közé. Úgy éreztem rohannom kell, messze kell kerülnöm innét.
Megéreztem egy csapat szarvas illatát. Nem voltak messze. És úgy 6-7-en lehettek.
Átengedtem magam ösztöneimnek, és rohantam a szag után.
Hamar végeztem velük, de még nem akartam hazamenni. Így tovább száguldoztam a fák között. Egyszerűen nem jutott más eszembe. Nem volt semmi más, amit tehettem volna. Az életem immár jelentéktelen.
Meg akartam halni. El akartam menni a Volturihoz. Csupán csak az tartott eddig vissza, hogy tudtam mekkora fájdalmat okoznék ezzel a családomnak. De mégsem élhetek örökké úgy, ahogy azt elvárják tőlem.
Úgyhogy döntöttem. Nemsokára távozok az „élők” sorából!
Hazafelé tartottam, és mikor a folyóhoz értem, hirtelen megtorpantam. Egy hangot hallottam. A világ legcsodálatosabb hangját. Szerelmem hangját.
- Edward, ne tedd ezt! – könyörgött nekem tökéletes érzékcsalódásom.
Egyszerűen mozdulni sem tudtam. Hallottam őt. Tisztán. Tisztábban mint az emlékeimben. Pedig a vámpírmemória kifogástalanul rögzített minden egyes pillanatot.
De ez most annyira valóságos volt.
Eltelt pár perc mire feleszméltem. Csodás! Most már képzelődök is!
- Nemsokára együtt leszünk…- mondta reménnyel teli hangon.
Emlékszem, Bella azt mondta, mikor elhagytam, hallotta a hangomat. – emlékeztem vissza azokra a borzasztó hónapokra.
De Ő nem elhagyott engem, Ő meghalt.
Nem tudtam hova tenni ezt a dolgot. Nemsokára együtt leszünk? Ezt meg hogy értette? Ha megöletem magam, akkor én a pokolba jutok. De abban biztos voltam, hogy ő a mennyben van. Egy olyan isteni teremtés, mint Bella, hol is lehetne másutt?
De így nem érthette. Így nem lehetünk együtt.
És nem hiszem, hogy ő azt akarná, hogy meghaljak. Ő azt akarná, hogy éljek. Nélküle. Nem tudhatta, hogy ez milyen egy lehetetlen dolog.
Vártam, de többet nem szólt hozzám.
Mikor hazaértem, mindenki a nappaliban volt (kivételesen nem az ablakomon mentem vissza a házba). Mikor hallották hogy jövök, mindenki felém fordult.
De a szavaikat megelőzték a gondolataik.
Hát most nézzétek már, milyen szánalmas. És mindez egy emberlány miatt…- ez a gondolat kitől mástól, mint Rosalie-tól származott.
Már ez sem tudott kellőképp felidegesíteni. Csak azokra a szavakra gondoltam, amit pár perce hallottam. Egy csodás hangra, a semmiből.
A kábulattól bambán mentem fel a lépcsőn. De a gondolataikra még mindig figyeltem.
Drága kincsem, remélem mielőbb túl lesz ezen. Kész szenvedés így látni.
Esme. Drága Esme. Ő annyira szeret engem. Olyan kedves volt hozzám mindig. Már most fáj, hogy el kell hagynom nemsokára.
Fiam, légy erős! Ne okozz fájdalmat ezzel anyádnak! Ő mindennél jobban szeret téged! – közölte velem Carlisle azt, amit már úgyis rég tudtam.
A többiek inkább megtartották maguknak a gondolataikat. Emmetten és Alice-on csodálkoztam is. Pedig nekik nem szokásuk elrejteni előlem elméjüket.
Felmentem a szobámba, és gondolkoztam.
A múlton… a sok együtt töltött időn.
Azon, amikor megismertem, mikor először beszéltünk, és felidéztem azt is, amikor rájött, hogy mi vagyok. A reakciójára: csöppet sem félt tőlem. Megbízott bennem.
Én ezt sosem érettem igazán. Hogy tudott megbízni egy szörnyetegben, aki örökké a vérére szomjazik!?
És emlékeztem arra a szörnyű estére, mikor azt mondtam neki, hogy már nem szeretem. És otthagytam egyedül, védtelenül.
Másodszor pedig: gondolkoztam Alice-en.
Aki valamit titkol előlem. Ez biztos. Eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogy jár az agya.
Volt már időm kitapasztalni.
Talán látott valamit… talán az én jövőmmel kapcsolatban.
Tudtam, hogy ki kell derítenem mi az.
De tudtam azt is, hogyha ő azt akarja, hogy ne tudjak róla, hát mindent meg is tesz, hogy az úgy legyen. Így hát nem maradt más, mint kivárni nővérem egy gyenge pillanatát…

7.fejezet{ Alice szemszöge

Teltek a hetek, és Edward egyre kíváncsibb lett, persze még letört volt, de volt valami idegen csillogás a szemében… és szinte éreztem, ahogy az agyamban turkál.
De természetesen sosem gondoltam arra a közelében. Erre nagyon vigyáztam. Ahogy Jasper, és apám is.

Carlisle folyamatosan lejárt a halottasházba munkaideje alatt, de eddig még nem volt meg a tökéletes lány. Mert volt egy-két szempont, aminek nem árt megfelelnie.
1: hasonlítson Bellára
2: tetsszen Edwardnak, megtudja szokni, tehát itt lép érvénybe az 1. szempont.
Ja, és mellesleg nem olyan lányt kellett keresni, aki itt élt Forksban, vagy környékén. Hisz az itteniek simán felismerhetik az utcán, és az mégis hogy nézne már ki…

Egyik nap a nappaliban ültünk. Esme, Jasper, Rose, Emmett és én, mikor Carlisle betoppant.

- Szia Édes. Milyen volt a napod? – köszöntötte anyám kedvesen. Majd ő odament, és egy csókot nyomott ajkára.
- Köszönöm, minden jól ment. Volt egy súlyosabb eset, műteni kellett a lábát. De azon kívül semmi különös nem volt. Alice, Jasper, beszélhetnénk?

Ááá… tudtam én, hogy van valami. Habár nem láttam előre, fura. Na mindegy.
Felálltam, kézen fogtam szerelmemet, és mentünk is Carlisle után a dolgozószobájába.

- Üljetek csak le. - szólt apám, és mi így is tettünk.
- Na mondd már, hadd halljuk, mi van!
- Szóval, ma is voltam a halottasházban. Épp akkor hoztak be egy lányt. – kezdte apám.

- A neve Piper Smith volt. 18 éves. Kicsit utánanéztem, az apjával és a bátyjával élt Európában, ide az anyját jött meglátogatni 3 napja. De az anyja a baleset után visszaköltözött a fiához és a férjéhez. Szóval senki sem ismerné fel, pont jó lenne a test. Egy autó ütötte el, épp mint szegény Bellát. A haja és a szeme sötétbarna. Na, mit gondoltok, megfelelne?

- Jaj Carlisle ez tökéletes! Mármint… sajnálom szegény lányt, de a test tökéletes lenne Bella lelkének. Jasper, mit szólsz?
- Hát, én egyetértek. Vágjunk bele!
- Úgy van! Vágjunk bele!

Alig hogy ezt kimondtam, az ajtó kinyitódott, és Emmett lépett be rajta…

- Mibe kéne belevágni? Jaj srácok, mondjátok már, nem mondom el senkinek, lakat a számon. Becsszó.
- Emmett, ez tényleg nem… erről nem tudhatsz. - kellett ez nekünk… épp Emmett. A nagypofájú…
- Hugi, nyugi van, már úgyis hallottam a végét, szóval mi van Bellával? Nem értem, hisz ő már…
- Ne, ne mondd ki. Kérlek.
- Oké, oké. Nem mondtam semmit, de tényleg el kell mondanotok.

Szuper, innen már nincs visszaút. Végül is, Emmett csak egy ember, ez nem a világ vége. Csak tudja tartani azt a lepcses száját. Na meg a gondolatait ugyebár… Carlisle-ra néztem kérdőn, és ő bólintott.

Elmondtam neki mindent. A látomásomtól az iménti beszélgetésünkig. És vártuk a reakcióját.

- Hűűű, ez nem semmi! – kiáltott öblös hangján.
- Pszttt… Emmett! Ezt csak mi tudhatjuk, az Istenért, halkabban.
- Oops, bocsi Hugi. Jó leszek. – mondta, és kiskutyaszemekkel nézett rám. Nem tudtam rá haragudni.
- Jólvan, semmi baj. De vigyáznod kell, hogy semmit se kotyogj ki Rose-nak. Megértetted? És nem gondolhatsz rá, mikor Edward is a közelbe van. Ő ezt nem tudhatja meg semmiképp.
- Megértettem. Nem lesz itt gáz.
- Helyes. Most pedig menjünk. Carlisle, köszönünk mindent, remélem nem hiába való volt.
- Nincs mit. Edward a fiam, bármit megtennék én is és Esme is, hogy újra boldognak lássuk.
- Ezzel mindannyian így vagyunk. – rámosolyogtam, majd távoztunk a szobából.

Este az ágyamban feküdtem és gondolkoztam.
Na, ez meg volna. Most már csak azt kell kitalálni, hogy „költöztessük” bele Bella lelkét ennek a Pipernek a testébe. Hát, nem lesz egyszerű feladat, az már biztos…

8.fejezet { Edward szemszöge

2 hét eltelt már,és a hangok azóta sem jelentkeztek.

Alice egyre furcsább lett, és vele egyhuzamban Jazz is. Apám egyre több időt töltött a kórházban, és ahogy én azt észrevettem, még anyám sem tudta hogy miért.
A dolgok kezdtek egyre furábbá válni hármójuk körül…
Emmett egyre többet poénkodott, bár ez nála amúgy is megszokott volt. Mondhatni, velejárója az egész lényének. Viccelődött, de nálam semmit nem tudott elérni vele. Ugyan már néhanap megengedtem magamnak egy-egy halvány kis mosoly-féleséget, de az igazi jókedv messziről elkerült. Rosalie-n nyoma sem volt rosszkedvnek. Túltette magát. Jellemző. Ő volt az egyetlen családtagjaim között, aki olyan volt mint régen, mintha nem történt volna semmi. Ezért kicsit irigyeltem is. Én már soha többé nem fogok így érezni.

Bella megváltoztatta az egész életemet, az Ő halálával egyben magamat is elvesztettem. Ő volt hosszú, bonyodalmas életem értelme. Igen, volt. Mert már sosem láthatom viszont.
Az egyetlen jó dolog a halála után a fejemben felcsendülő, mennyei hangja volt. De már azt is elvesztettem. Bátran kijelentem, hogy immár az életemnek semmi, de semmi értelme sem maradt.

Csak teltek a napok ebben a kuszaságban.
Azt hiszem, egy keddi napot írtunk, mikor a nappaliból üvegcsörömpölés hallatszott. Én persze azonnal lerohantam, mint kiderült, húgomnak látomása volt, és a kanapé melletti üvegváza látta kárát.

A látomás azt hiszem a kórházban zajlott, igen, ott volt. Csempézett falak, és egy világos tolóajtó. A szobában, vagy teremben, nem tudom pontosan, egy csomó asztal volt, leterítve fehér lepellel. Halottasház. Ekkor Carlisle lépett be az ajtón, majd odament az egyik ilyen asztalhoz.

Eddig tartott a látomás, és Alice visszatért közénk.

- Alice, ez meg mi volt? – kérdeztem meg tőle, mert ez még tőle is eléggé furcsa volt.
- Áá, semmi Edward, nem lényeges. Biztosan csak egy kórházi munka. Nem is tudom miért láttam.

És tényleg, a Jasperrel töltött napra gondolt, semmi egyébre. Nem tudtam hogy ez vagy azért van, mert tényleg nem jelent semmit a látomása, vagy mert nagyon is jelent valamit.

- Alice, kicsim, megosztanád velülünk is? – kérdezte Esme. Ja, igen, ők még mindig nem tudják, miről van szó.
- Anya, mint már mondtam, semmi érdekes, magam sem értem. Jazz, jössz sétálni, olyan unalmas itt, már vagy 1 órája csak ülünk és ülünk. Kell a friss levegő.
- Alice, neked nincs szükséged levegőre. Mi folyik itt?
- Edward nem kell paranoiásnak lenni, csak mert kettesben szeretnék lenni a szerelmemmel. Tudod, vannak bizonyos szükségleteink.
Milyen jó neki, bármikor együtt lehet Jazz-el. Annyira szerencsések ők ketten, meg persze Emmették és apámék is. Csak én vagyok magányos, újra.
- Á, vagy úgy, akkor bocsánat hogy meggyanúsítottalak Alice.
- Nem történént semmi bátyó. Gyere szerelmem! – felállt, megpuszilt, majd Esmét is, utána kézenfogta Jaspert, és kilibegett a szobából.

- Esme, ha nem haragszol, én is inkább felmennék olvasni.
- Persze, menj csak, én el leszek. És apád is azt mondta, hogy 6 körül jön haza.
- Akkor jó. Szia anya.
- Viszlát kicsim. És jó olvasást. – mosolygott rám.
Viszonoztam kedves, meleg mosolyát, majd eltűntem a lépcsőfordulóban.

Egy kicsit bűntudatom támadt, hogy magára hagytam anyámat. Hisz mióta Carlisle olyan sok időt a kórházban tölt, sokszor van egyedül. Még Rose sem tölt vele annyi időt, mint régen. Azok ketten nagyon elvannak mostanság. Lehet, hogy egy újabb esküvőt terveznek Emmettel!?
Hát ez igazán ironikus, ők vagy már tizedjére házasodnak, míg én itt ülök nagy magányomban. Pedig ha úgy vesszük, én vagyok az idősebb.
Na de persze Bella után nem tudnék beleszeretni egy nőbe sem. Ő nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sosem fogom elfelejteni az én Angyalkámat. Ez köszönhető a vámpírmemóriának és nem kevésbé az őszinte, és mély érzéseimnek irányába.

A szobámban voltam, és olvastam. A zenelejátszót bekapcsoltam, és halkan zenét hallgattam közbe. Claire de Lune… Erről persze eszembe jutott Ő. Mikor Vele táncoltam itt, a szobámban szintén Debussyra. Szép nap volt. De elmúlt.

Visszatértem a könyvemhez, ekkor azonban meghallottam azt, amit már két hete egyáltalán. Ő beszélt hozzám.

- Nem sokára együtt leszünk…- már megint ez a mondat… mégis hogy érti ezt?
Nem tudom. Nem is számít. Csak az számít, hogy megint hallhatom a számomra legcsodásabb hangot. Szerelmem mennyei hangját.

9.fejezet { Alice szemszöge }


A nappaliban voltunk és beszélgettünk. Én Esme mellett a kanapén foglaltam helyet, szerelmem szorosan mellettem volt. Rose a velünk szembe lévő fekete bőrfotelben foglalt helyet.
Éppen az esküvő volt a téma. Merthogy Rosie és Emm újra házasodnak. Ez lesz a tizenkettedik ceremóniájuk. Mi, Jasperrel minden második évben megújítjuk egymásnak tett fogadalmunknak. És én minden egyes alkalmat megszervezek. Magunknak úgyszintén mint Carlisle-éknak és Rose-éknak. Így ezt is szervezem, nem meglepő.

A ruhát, úgy terveztük, hogy csak akkor vesszük meg, ha már minden mással megvagyunk. Ki kell választani a csokrot, zenekart hívni, asztalokat, székeket és ételt rendelni, igen, ételt rendelni, mert kivételesen nem csak mi heten leszünk ott és a Denalik, hanem egypár forksit is meghívunk. Esme barátnőit, iskolatársakat, Carlisle munkatársait és még egy-két embert.

Épp azt beszéltük meg, hogy milyen virágokból állíttatsuk össze a csokrot, amikor már csak azt vettem észre, hogy a mellettem lévő váza a földre esik. Látomásom volt.

A látomás a kórházban zajlott. A halottasházban. Carlisle lépett az egyik teretített testhez, majd itt vége szakadt.

Tudtam, hogy Edward itt van a nappaliban, hogy az üvegcsörömpölésre biztosan lesietett hozzánk, ezért nem gondoltam a látomásomra. Úgytettem, mintha semmi jelentőse nem volna. Pedig nagyon is volt. Ez azt jelentette, hogy Carlisle ma hozza el a testet.

- Alice, ez meg mi volt? – kérdezte Edward.
- Áá, semmi Edward, nem lényeges. Biztosan csak egy kórházi munka. Nem is tudom miért láttam.
Koncentráltam arra, hogy tényleg csak ezt lássa a fejemben, és semmi mást.
- Alice, kicsim, megosztanád velülünk is? – kérdezte Esme.
- Anya, mint már mondtam, semmi érdekes, magam sem értem. Jazz, jössz sétálni, olyan unalmas itt, már vagy 1 órája csak ülünk és ülünk. Kell a friss levegő. – Jazz tudta hogy ezzel mire célzok, ő is be lett avatva a Carlisle-lal való kis tervünkbe.
- Alice, neked nincs szükséged levegőre. Mi folyik itt?
- Edward nem kell paranoiásnak lenni, csak mert kettesben szeretnék lenni a szerelmemmel. Tudod, vannak bizonyos szükségleteink.
Tudtam hogy ezzel a „házasélet” témával zavarba lehet hozni egyetlen kisöcsémet, szóval nem is firtatta tovább a dolgot. És tényleg elhitte hogy nincs mögötte semmi.
- Á, vagy úgy, akkor bocsánat hogy meggyanúsítottalak Alice. – kért rögtön bocsánatot.
- Nem történént semmi bátyó. Gyere szerelmem! – felálltam, megpusziltam Edwardot, majd Esmét is, utána kézenfogtam Jaspert, és kivezettem a szobából.

A látomásom után Jazzel az erdőbe mentünk megbeszélni a látottakat.
Carlisle-lal már ezelőtt megbeszéltük, hogyha látomásom lesz arról, hogy elhozza a testet, az erdőbe jövünk. Felkészültünk mindenre. Volt itt egy kis faház, nem messze a Jazzel közös kis tisztásunktól. Itt találkoztunk Carlisle-lal.

Bementünk. A lány az ágyunkra volt fektetve.
- Szia Carlisle. Ugye senki sem látott meg? – kérdeztem, majd közelebb mentünk, az ágy mellé.
- Sziasztok. Nem, minden rendben volt. Az erdőn át hoztam ide. Edward mit szólt a látomásról? Kérdezősködött? Ugye nem gyanakszik?
- Dehogy. Edwarddal minden rendben volt. Kicsit meglepődött ugyan, de mondtam neki, hogy biztosan csak valami munka miatt voltál ott. És hogy azért jöttünk el Jasperrel, hogy kicsit kettesben legyünk. Elhitte.
- Helyes. Akkor most hogyan tovább? Mi a terved Alice?
- Bízzuk ezt a szakértőre – kacsintottam rá apámra, majd Jasperhez fordultam.
- Mit érzel? – láttam rajta hogy koncentrál. A szemei összeszűkültek, levegőt sem vett.
- Itt van. Bella itt van velünk. Érzem, hogy kétségbe van esve. Nem tudja mit csináljon. Annyira új neki a helyzet. Küzd azért, hogy sikerüljön neki. Mérhetetlen akaraterőt érzek, ilyet még sosem tapasztaltam. Soha… semmit… ez annyira… erős… ahh

A következő pillanatban kedvesem ájultan rogyott a földre…

10.fejezet { Bella szemszöge }



Oly régóta vártam már erre. Annyira fájdalmas volt ez az egész, és eszméletlenül hosszú időnek éreztem. De most végre megint Vele lehetek. Edward a legcsodásabb dolog az életemben. Az egyetlen, aki számít.

Miután meghaltam, a lelkem távozott a testemből. Vagyis lélekben a földön maradtam.
Magam sem érettem hogy ez mégis hogyan lehetséges, azt pedig pláne nem értettem, hogy miért. Mégis mivel érdemeltem én azt ki, hogy a halálom után is élhessek?

Mint a virág, mely hervadása után ismét kihajt.
Ezt a hasonlatot találtam. Ez tud engem most a legjobban jellemezni. Furcsa érzés, mégis nagyszerű.

Lassan kinyitottam a szemem, körbenéztem, hogy hol vagyok. A szemem megállapodott a földön fekvő Jasperen. Alice mellette guggolt, és a nevét mondogatta. Carlisle a légzését figyelte. Nem értettem mi lehet Jasperrel. A vámpírok nem szoktak csak úgy elájulni, ha jól tudom.

- Alice. – szóltam. Mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Bella, uramisten, Bella! – jött oda hozzám Alice.
- Tényleg Te vagy az? – kérdezte. Gondolom nem hitt a szemének. Meg tudom érteni.
- Alice, de jó újra látni Téged, annyira hiányoztál.
- Hát még Te nekem. Én… én azt hittem, hogy nem fog sikerülni, és végleg elveszítlek.
- De nem veszítettél el, itt vagyok, végre – mosolyogtam rá, felkeltem az ágyról, amin eddig ültem, és megöleltem a legjobb barátnőmet.

Felnéztem Alice háta felett, és pillantásom megállapodott Carlisle-on. A tekintete, mintha szellemet látna.
- Carlisle, én nem is tudom hogy köszönjem meg. – kibontakoztam Alice öleléséből, odamentem hozzá, és megöleltem.
Gondolom, meglepődhetett a reakciómon, mert úgy 5 másodpercig csak én öleltem őt, de mikor észbekapott, ő is megölelt.
- Ugyan Bella, családtag vagy. És amúgy is, Alice-nek köszönd, és főleg Jaspernek.

Jaj, hát persze, Jasper. Körbenéztem a szobán. Ott ált tőlünk 3-4 méterre. Időközben gondolom magához tért. Hála Isten.
- Jasper, én annyira hálás vagyok. Köszönöm hogy segítettél nekem. – mondtam, és elindultam felé, hogy őt is megöleljem. De akkor észbekaptam. Nem bírja a vérem szagát. Megtorpantam.
- Semmi baj, gyere csak ide. – mondta. Biztosan érzékelte a kételkedésemet.
Elindultam felé, és megöleltem. Még soha nem öleltem meg Jaspert, sőt, még nem is voltam hozzá igazán közel. Az ő teste is épp olyan hideg volt, mint a többieké. Semmi különös nem volt benne. De azért éreztem, hogy nem vesz levegőt.
A szemébe néztem, és mégegyszer megköszöntem, amit értem tett.

- Annyira hiányoztatok. Mindannyian. Ő… Ő hogy van? – bizonyára mindnyájam megértették, hogy Edwardra célzok.
- Hát, nagyon megrázta a halálod, ki sem mozdul otthonról, sokáig nem is vadászott, de most már úgy-ahogy kezd magához térni.
- Értem. Mikor láthatom? – türelmetlen voltam. Hát persze hogy az voltam. Nem is tudom hogy mennyi ideje nem öleltem, vagy csókoltam meg, de még nem is láttam. Tényleg nem tudtam hogy meddig voltam így. Ha halott vagy, nem igazán számolod a napjaid.

Nem hittem, hogy valaha is rájönnek hogy nem haltam meg. Úgy jártam köztük, mint egy szellem. De mégsem láttam őket. Csak éreztem. Valahogy úgy talán, ahogy Jasper érzi az érzéseket.

- Nézd Bella, az igazat megvallva, én szívem szerint most rögtön hazavinnélek, ha ezzel segíthetnék Edwardon. De nem tudom, hogy reagálna. Hisz Te már nem ugyanaz a Bella vagy. Úgyértem külsőleg. Szerintem előbb lassan el kéne neki mondani a helyzetet. Ha alkalmas lesz rá az idő, akkor már ma este. És Te addig maradhatnál a faházban. Itt biztonságban vagy. Valaki mindig veled lesz, amíg itt maradsz. Rendben? – osztotta meg velünk Carlisle a véleményét.

Én bármennyire is látni és érezni akartam már Edwardot, úgy döntöttem igazat adok neki ebben. Edwardnak kell az idő, hogy ezt megeméssze. Nagyon bízom benne, hogy ezek után még kellek neki. Nem bírnék nélküle élni. És minden hiába lett volna, ha most elhagy.

- Igen, ez így ésszerűen hangzik. – mondtam, mire barátnőm egyből mellém állt, és kezével átfonta a derekamat.
- Én majd itt maradok Vele.
- Nem Alice. Te és Jasper hazamentek, kivárjátok a megfelelő alkalmat, és elmondjátok neki a történteket. Én itt maradok Bellával. Esmé-éknek mondjátok azt, hogy behívtak a kórházba. És hogy nem mondtam mikor végzek. De kérlek, legyetek kíméletesek Edwarddal. Ezt nagyon nehéz megemészteni, még nekünk is. Nemhogy neki. A szerelméről van szó. De biztos vagyok benne, hogy egyből látni akarja majd Bellát.

- Igen, gyere Alice, menjünk, beszélünk vele. – állt Carlisle mellé Jasper is.
- Oké, 1 perc és mehetünk. – mondta, majd hosszan megölelt, és a fülembe suttogta: „Annyira örülök hogy visszatértél. Te vagy a legjobb barátnőm Bella. Szeretlek”
Megpuszilt, majd elengedett.

Könnyek gyűltek a szemembe, annyira örültem. Éreztem, hogy Alice komolyan gondolja, és tényleg jó érzés hogy van egy ilyen barátnőm.
- Én is szeretlek Alice. – mosolyogtam rá még mindig könnyes szemekkel.

Megsimogatta az arcomat, és hideg ujjával letörölte a könnyeimet.
- Majd jövök. – mondta, és Jazzel kézenfogva kiment az ajtón.

Én meg ott maradtam Carlisle-lal. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom, és ő sem kezdeményezett beszélgetést.

Csak egy dologra tudtam gondolni, név szerint: Edwardra.