Live Free or Die – Élj szabadon, vagy halj meg

Előszó

Anya mindig azt mondta: megőrültem, nincs ki mind a négy kerekem… Pedig én nem akartam többet, csakhogy megtudjam, honnan származom. Kik voltak a rég elfeledett őseim, akik most korholnának, vagy büszkék lennének rám. Csak nem akartam ilyen mély tudatlanságban élni.

Elvégre sosem tudhattam, lehet, hogy az őseink valami gazdag nemesek voltak, akik befalaztatták vagyonukat, és arra vártak, hogy valaki majd egyszer megtalálja. Vagy éppen, hogy meg tudtak élni, nyomorukban…

Mindezt tudni akartam. Tudni akartam, ki is vagyok. Mi van akkor, ha az egyik ősöm ott volt Jézus keresztre feszítése idején? Vajon jobban érezném magam? Azt hiszem, nem. Viszont álmodozni lehet.

Talán… Ha az egyik ősöm úgy dönt, ahogy Júlia egykoron, akkor én most nem is élnék? Ők is olyan helyen éltek, mint most én? Egyszerű New Hampshire-beli lakosok voltak, vagy netán a tengerentúlról valók?

Sokszor gondolkodom ezen, de… Mi van, ha meghalnék, mielőtt kideríteném? Mi van akkor, ha nem az életed forog le a szemed előtt, hanem az egész családod története, nélküled. Az egész olyan lenne, mint egy film, amit gyorsan pörgetsz, vagy esetleg benne lennél, mint észrevehetetlen, megfoghatatlan szereplő?

Egyelőre nem terveztem meghalni. Hiszen, miután megtudtam, milyen családom is van, csak az üresség, fagyosság várna rám. Elvesznének az engem ölelő meleg karok, lassan a lelkem elfelejtené őket, ahogy a többi arcot is. Csak a sötétség maradna. Először biztosan kétségbeesetten rohannék, az egész végét keresve, próbálva kiszabadulni a fényre. A biztonságba. De a feketeség könyörtelenül visszarántana, magánál tartva engem. Lassan felemésztene, én pedig beletörődnék, és engedném, hogy átöleljen. Nem tiltakoznék többé, a lelkem, vagyis én, lassan megszokná az idegent. Az lenne az otthonom.

Szörnyű érzés elveszettnek tűnni, főleg tudni, hogy soha többé nem térhetsz vissza azokhoz, akiket szeretsz, akik még várnak. A legrosszabb, ha tudod, hogy Ők sosem felejtenek el téged, ha rád gondolnak, néha-néha könnyeket ejtenek. Te pedig gyenge vagy hozzájuk képest, holott tudod, Ők is olyanok lesznek, mint Te. Meghalnak. Először, persze, még utánuk futsz, keresed őket, az őrület felé tartasz eszeveszett tempóval, és nincs, ki megállítson. Mar a tudat.

Aztán megszűnik minden. Akkor haltál meg igazán. Sőt, ez rosszabb, mint a halál. Akkor már nem is létezel. Elfelejted az arcokat, mintha mindig a sötétben éltél volna. Csak fekszel a sötétben, nem látsz semmit, pedig szemeid nyitva vannak. Azt sem tudod, hogy tulajdonképpen tényleg fekszel-e. Nem érzed a tested, sem más anyagot. Meghaltál. Meghaltam.

Mennyországra számítottam, vagy pokolra. Esetleg purgatóriumra. Milyen kis naiv voltam. Nincs itt semmi, csak az élettelenség gyökerei. Legalábbis azt hiszem, hogy nincs. Körbekémlelhetnék, de értelmetlen lenne. Hiszen nem látok. Szemeim, sincsenek, hisz a testemet elhagytam. Nem tudom mióta, nincs idő-, vagy térérzékem, hisz többé nincs rá szükségem.

Aztán mégis látok… Egy halvány, alig kivehető fénypont csillog a sötétben. Mintha csak a nap sütne, bár ez képtelenség. A Nap, csak holmi földi dolog. Egy idegen alak rajzolódik ki a sötétben. Megpróbálok felé nyúlni, már majdnem elérem, de mikor az ujjaim már súrolták a gyönyörű fényforrást, az alak köddé vált, mintha ott sem lett volna.

Vele együtt a sötétség is szertefoszlott. Nem tudtam, hol vagyok, de fájdalmat éreztem. Pokoli, égető fájdalmat. Valaki megszólított, de nem értettem, mit mond… Tollak szálltak a levegőben, majd elért a fehérség, és megnyugodtam, örökre.

1. fejezet – New Life - Új élet

Yvonne Clodwight vagyok. Igaz, csak májusban töltöttem tizenhatodik életévemet, de már kevésbé vagyok gyerekes, mint nővérem, aki három évvel idősebb nálam, őt Spiritnek hívták. Szerintem gyönyörű neve volt, de ő mégis utálta.

A szüleinkkel éltünk New Hampshire-ben, egy Manchesterhez közeli városkában, Goffstownban. Gyönyörű vidék volt, gyakran jártunk ki a közeli Glan-tóhoz. Ez nagy tó volt, úszni nem is lehetett benne, és a vize sem volt mindenhol tiszta. Persze a város felőli oldalon nagyon is az volt. Ezért is szerettük, meg persze azért, mert a téli mínuszokban sem fagyott be a vize.

Éppen a közeli boltból sétáltunk ki barátaimmal, Xannal, Wendyvel, Uriah-val és a tesójával, Terrával, mikor Anya, Rikki vezetett arra. Hirtelen vágtam zsebre új szerzeményem, egy doboz friss Djarum Cherry-t. (cseresznyés, szegfűszeges, ritka cigaretta, 1390Ft, az országban. – a Szerk.)

- Héj, Yvonne! Gyere, hazaviszlek téged, és Terráékat – kiáltotta lefékezve Rikki, majd kikapcsolta övét. – Már elég későn van, felhívom a szüleiket, hogy ma itt maradnak vacsorára, és Robert hazavisz titeket.

Robert az apám volt. Kicsit elbambultam, mikor őt említette. Már évekkel ezelőtt elváltak, és apa elment az idahoi Emmettbe. Bár ez még kisiskolás koromban történt, azóta egyáltalán nem láttam, hiszen Idaho messze van. Legalábbis New Hampshire-hez képest.

- Mi? Apa itthon van? Anya, nem tudtál volna, mondjuk, telefonálni? – kérdeztem felébredve kábulatomból. – Figyelj, mi hazamegyünk gyalog, addig hívd fel a szüleiket. Még van egy kis elintéznivalónk.

- Rendben, de ne szöszmötöljetek, és tudod: semmi olyan, ami káros lehet rátok – mondta, figyelmeztetően felénk nézve.

Rikki szülésznő volt, tehát mindig odafigyelt az egészségünkre. Habár barátaim ezt viccesnek tartották, én és a családom nem. Máig felvetjük, hogy mi van akkor, ha Robert pont ezért hagyta el anyut? Ezen el kellett mosolyodnom, mivel Apu egyszerű taxis volt. Vagyis korántsem keresett annyit, mint Anyu. Ráadásul még fiatalabb is volt Rikkinél, jó pár évvel.

Lassan elindultunk, mikor Rikki elhajtott. Amint látótávolságon kívül került, belső zsebembe nyúltam, és kivettem onnan cigimet. Öngyújtóért kutatgattam, mikor egy fekete, új modellű Mercedes hajtott el mellettünk, és sikeresen telibe kapott. Hangosan káromkodtam, arcomról törölgetve a mocskos vizet, mikor az autó lassított, majd megállt. Barátaim megkövülten álltak, egymás kezét szorongatva. Bizonyára ismerték az autó tulajdonosát, aki lassan kiszállt, és felém lépdelt, könnyű, kecses léptekkel. Egyáltalán nem zavartatta magát, mégis valahogy Terra, Wendy és én is lenyűgözöttnek érezhettük magunkat. Gyönyörű férfi volt… Szőke haja rövid, de stílusos volt, bőre fehérsége kiemelte vonásait, és mintha frissen borotvált lett volna, ugyanakkor mégsem. Arany tekintete csontig hatoló, mégis meleg, és ezúttal átható volt, miközben sáros jómagamat pásztázta. Valahogy sejtettem, hogy bőre is hideg, bár nem ért hozzám.

- Sziasztok - biccentett a többiek felé, majd kissé megfogta karom, hogy közelebb kerülhessen. – Nagyon sajnálom, remélem, semmi bajod nem esett. Figyelmetlen voltam, nem szokásom – mentegetőzött, mire legyintettem.

- Hagyja, nincs semmi baj, otthon majd felveszek valami szárazat, nem lakom messze – mondtam bárgyú mosollyal, mire elmosolyodott, a szívem pedig kihagyott jó pár ütemet. Ilyen mosolyt még sosem láttam életem során. – Ebben az évszakban amúgy sincs annyira hideg, semmi bajom nem esik… - beszéltem össze-vissza, mire jókedvűen biccentett, majd visszalépdelt kocsijához, és elhajtott.

- Az micsoda? – kérdezte Xan, lábaim elé mutatva, ahol egy kis papírt pillantottam meg. Eddig biztosan nem volt ott, észrevettük volna.

Lassan lehajoltam, majd felvettem. Egy névjegykártya volt. Nem sok mindent tüntettek fel rajta, de éppen eleget ahhoz, hogy az ember ne éljen tudatlanságban. Egy orvosé volt, telefonszámmal, de cím nélkül. Arra gondoltam, felhívom, már kezemben is volt telefonom, de meggondoltam magam. Úgyis be kell mennem a kórházba holnap Rikkivel, majd akkor megkérek egy nővért, adja oda neki. Zsebre dugtam kezem a kártyámmal együtt, majd cigit emeltem számhoz, és meggyújtottam.

- Uriah, mi ez a szemét? Ennek pocsék íze van, soha többet nem költök ilyesmire! – köhögtem Terra kezébe nyomva cigimet, hadd kóstolja meg. – Nem hiszem el, hogy képes vagy ilyesmit szívni…

- Szerintem nem rossz – vont vállat, ezzel elintézettnek tekintve a témát. Wendyhez léptem, majd kunyeráltam tőle normális cigarettát.

- Én mindig mondtam, hogy ne vegyél mást, csak olyat, amit megszoktál – mondta kissé megrovóan, mire vigyorogva néztem szemeibe.

- Ismertétek azt a fickót? – böktem ki végül, ami zavart, mire mindenki megtorpant. Lehet, hogy csak én voltam ilyen hülye, de valami folyik a háttérben. Ennyire le lennék maradva mindenben? Kínosan éreztem magam.

- Pár napja érkeztek a városba. Még beköltözni sem tudtak, bár senki sem tudja, hol laknak – mondta Xan, végignézve a többieken. – Bár errefelé senki sem szereti az orvost, igazságtalanul bánik a családjával. Ha állást ajánlanak neki, már fogja is a családját, és semmivel sem törődve eljönnek. A gyerekeknek a legrosszabb, ha van valami kapcsolatuk, meg kell, hogy szakítsák. Azt mondják, teljesen elidegenedtek mindenkitől emiatt.

- A tahó – morogtam a féknyomokra nézve. – Még képes erre, miután a gyerekei ilyenek lettek. És én még úgy elvoltam tőle. Hány gyereke is van?

- Öt, de nem a sajátjai. Nem is lehetnének, hiszen harminc éves, és Edward fia, a legkisebb fiú a családban, tizenhét éves - mondta Wendy, mire morogva dobtam el csikkem, és rántottam fel kapucnim.

Nem sokat törődtünk a doktorral, inkább csak bohóckodtuk egész úton. Tócsákba, és bokrokba lökdöstük egymást, miközben sikongattunk, és harsányan nevettük. Már régen besötétedett, mire hazaértem, de Robert még mindig teli volt energiával. Örültem neki, valamilyen szinten, de bosszantott is a túlbuzgósága.

- Szia, Apa. Mi az oka, hogy itthon vagy? – kérdeztem halkan, kissé lehajtva a fejem, hogy véletlenül se érezze meg rajtam a dohány szagát. Óvatosnak kellett lennem, hiszen nem tudtam, az új cigimnek mekkora ereje van.

- Yvi, nem láthatom a lányomat minden egyéb ok nélkül? – mondta halkan, homlokon csókolva, mire csak elfintorodtam. A becézést is utáltam. Szerencsére nővérem megmentett.

- Héj, Vonne! Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, mire azonnal felrohantam. Csak a számítógépén volt valami baj, amit könnyen megoldottunk, így szobámba vonulhattam.

Lassan ágyamra dőltem, hosszú sóhajjal, a piszkos plafont bámulva. Már festetni kellett volna, de nem jött össze rá elég pénz. Kezdtem megszokni. Elég nagy, egyszemélyes ágyam volt, így kényelmesen elfértem rajta. Előhalásztam a farzsebemből a kártyát, és alaposan megnéztem. Nem tudtam kiverni a fejemből a gyönyörű arcát. Láttam, ahogy a sápadt lámpám fényében ezüstösen megcsillan a papír. Vajon az övé volt, vagy csak valaki ott felejtette? Dühösen kaptam össze szemöldököm, amint eszembe jutott, mit is mondtak róla. Nem hittem volna, hogy bármi alaptalanság is lenne a dologban. Már csak azért is, mert még sosem láttam a városban.

Gyorsan megráztam fejem, majd összekaptam cuccaim, és a fürdőbe vánszorogtam. A napokban egyre többet fájt a hasam, és ez semmi jót nem jelentett. Bár egy kicsit sem fáztam, mégis meleg vízben zuhanyoztam, mivel idő közben kirázott a hideg is. Pocsékul voltam. Alig vártam, hogy bevessem magam ágyamba, és jót aludhassak. Amikor bevánszorogtam szobámba, megdöbbentem rántottam be ajtómat. Az ablak tárva nyitva állt, vörös függönyömet lengette a szél.

Az ablakhoz tántorogtam, és kinéztem az éjszakába, de semmit sem láttam. Betörésnek semmi nyoma, de nem nyugodtam meg. Be volt zárva az ablak, magától nem nyílhatott ki, de ki sem nyithatták, hisz az emelten van a szobám. És, miért pont hozzám, ha ég a villanyom? Aztán ismét az ablakhoz szaladtam, ahogy rájöttem, nem láttam valamit, amit kellett volna.

Igazam is lett. Egy kis sikátorszerű felhajtóban teljes volt a sötét, de a dísztárcsa néha-néha megvillant a lámpák fényében. Összehúztam szemeim, de nem tudtam kivenni semmit. Alaposan bezártam az ablakot, majd gyógyszert vettem be, és lefeküdtem aludni. Különösen könnyű volt elaludnom, de rémálmom volt.

A kinti férfi volt az. Egy sötét teremben állt. A hold bevilágított az ablakokon, de arcát nem láttam. Fejét lehajtotta, ahogy kezei ökölbe rándultak. Halottam saját lépteim visszhangját, majd ahogy elé értem, lassan felnézett rám. Tekintetét látva hátratántorodtam, ijedtemben sikkantottam, de nem semmit sem hallottam. Tekintete vérvörös volt, és fagyos. Állán patakokban folyt valami vörös anyag. Mélyet sóhajtott, majd egyetlen szót mondott tökéletes ajkaival, de hang tőle sem szűrődött felém.

Hirtelen rántást éreztem, majd távolodtam alakjától, mely beleveszett a sötétbe. Rikki hangjára ébredtem, de furcsa mód nem izzadtam pizsamámba, nem ziháltam és minden természetes volt.

- Kelj fel, el fogsz késni. Nem értelek, ilyen időjárás mellett kinyitni az ablakot – csóválta fejét rosszallóan, mire ásításom szakította félbe, de kikászálódtam az ágyból.

Nem hagytam többet beszélni, csak elintéztem ügyes-bajos – főleg bajos – dolgaimat, majd gyors reggeli után már futottam is az iskolába. Nem voltam hajlandó megállni egy piros lámpánál, ezért majdnem elütöttek. A tettes egy fekete Mercedes, és tulaja volt. A férfi azonnal kiszállt, majd felsegítve – hiszen sikerült elcsúsznom -, megtámasztott a kocsi motorházának.

- Minden rendben? Megütötted magad? – kérdezte halkan, mire csak ridegen megráztam fejem. Tekintete szelíd és féltő volt. – Nem szeretnéd megnézetni? Beviszlek a kórházba – ajánlotta.

- Semmi szükségem rá. Jól vagyok – rántottam el magam, majd minden egyéb szó nélkül elrohantam, habár még hallottam köszönését magam mögött.

Sikerült beérnem, de az egész napom furcsán telt. A dolgozataim közepesek lettek, és ott volt az a furcsa páros… A Cullen lány, és a Hale fiú. Az osztálytársaim voltak ugyan, és nem is ismertem őket, mégis lenyűgöztek. Fogalmam sincs, miért rajongtam értük már rögtön az első nap. Abban viszont biztos voltam, hogy a megjelenésükkel egy új élet kezdődik számomra, és talán számukra is.

2. fejezet – Terrible Day – Szörnyű Nap

A helyemre fészkelődtem, majd táskám magam mellett tartva firkáltam a már amúgy is összefirkált padomat. A legtöbb diák a szekrényénél hagyta a táskáját, én viszont szerettem magamnál tartani. Nem volt semmi baja az elmémnek, csupán a folytonos rohanás miatt nem jutott volna időm megkeresni szekrényemet, amit mellesleg még sosem használtam.

Néha hátrasandítottam a mögöttem ülő párosra. Furcsának tűntek, habár még egyáltalán nem ismertem őket. Kitűntek a környezetükből. Mindketten gyönyörűek voltak. A lány alacsony volt, de vékony, testsúlya arányosan oszlott el. A pad tetején ült, karcsú, kecses lábait lógatva, elbűvölő mosolya vonzotta a tekinteteket, minden szempontból. Haja sötét volt, és bár furcsán szétszórtan szegélyezte arcát, és kontrasztban állt sápadt bőrével, mégis úgy festett tőle akár, egy tündér vagy kobold. Hosszú, vékony, az egész valójával egyező kecses ujjaival szorosan tartotta az előtte álló fiú pólóját, ahogy magához húzta azt.

Amaz más volt, mint a lány, mégis elbűvölő. Magas volt, mégis vékony, persze jól látható izomzattal ellátva, mely még tökéletesebbé tette halovány, talán még a lányénál is fakóbb bőrszínét. Telt, színtelen ajkai nem húzódtak mosolyra, nem mutattak semmi érzelmet, szemei kicsit világosabban, mint az előtte álló lányé, de sárgásak voltak. Elég furcsa árnyalatban. Szeretettel nézett párjára, valószínűleg ezt érezte is a lány iránt. Haja szőkés volt, és kócos-göndör, de pompásan állt neki.

Mindketten önmagukban is tökéletesek voltak, de stílusuk, viselkedésük még inkább dobott az összhatáson. Az ember képtelen volt levenni a szemét róluk, habár ennek én magam sem értettem az okát. Egyszerűen csodálatosak voltak. Hasonlítottak, ugyanakkor mégsem. Nagy nehezen végül sikerült elfordítanom pillantásom, mielőtt észrevehettek volna.

Terra, és Xan hamarosan megérkeztek, és mellém telepedtek. Beszélgettünk, kis semmiségekről, de az én figyelmemet sem kerülte el, hogy, példámat követendő, megbámulják az új diákokat. Azon kaptam magam, hogy Xan áthajol rajtam, és eléggé nyilvánvalóan mond valamit Terrának a tökéletes párosról, mire az csak hevesen bólogat, én pedig elhúztam a szám. Tapintatlan volt, és ezt tudta jól.

Az óra lassan elkezdődött, de hirtelen valaki kopogott vállamon hátulról, tollával. Szívem hatalmasat dobbant a hirtelen felkúszó idegességtől. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem. Először úgy akartam tenni, mint aki meg érezte, és figyelni tovább. A kíváncsiságom győzedelmeskedett. Mélyet sóhajtottam, terhelve is tüdőm, így kicsit felköhintettem, majd lassan hátrafordultam. Kissé szétnyíltak ajkaim, mikor az elbűvölő lány mosolygott rám, kivillant gyönyörű, hibátlan fogsora. Lassan előrehajolt.

- Bocsi, tudnál kölcsönadni egy tankönyvet az órára? – kérte halk, bár így is csilingelő hangon. Meglepődtem, milyen kellemes hangja is van, majd sután bólintva kitapogattam könyvem, és felé nyújtottam. – Köszönjük – biccentett aprót.

- Öhm… Nincs mit – bólintottam vontatottan, majd még egy ideig elidőztem rajtuk, majd gyorsan visszakaptam fejem, mielőtt rám szólnak, és őket is megbüntetik. Kár lett volna magamra haragítani két ilyen gyönyörűséget, akik, mint kiderült, kedvesek is.

A matekórát a padom firkálásával töltöttem, habár sikerült egy elégtelen osztályzatot összeszednem, és egy órai munka egyes is becsúszott. A könyvemről meg is feledkeztem, ahogy elsiettem irodalomra. Nem volt időm semmire sem.

Irodalmon eddig egyedül ültem. Eddig, ugyanis most valaki lepakolt mellém. Az illető nem volt idebent, tehát számítottam rá, hogy szünetben már meg sem találom.

Aztán betoppant még egy csoda. Valószínűleg rokonságban állhatott a másik kettővel. Kemény arcvonásai mosolyba torkoltak, ahogy belépett a terembe, szemei feketén csillogtak, de senki sem törődött vele. Kőkemény izmai az inge alól is tökéletesen láthatóak voltak. Bőre ugyanolyan világos, betegsápadt volt, mint a többi új diáknak a mai napon. Azonban ő nem hagyta, hogy sokáig bámészkodjak. Elhaladva előttem rálépett lábamra, ami halkan ropogott a súly alatt. Kissé feljajdultam, mire gúnyos mosolyt villantott felém. Dühös pillantással viszonoztam.

- Látom, nem tanultál viselkedni – morogtam, mire csak ciccentett, és leülve próbált kiszorítani a padból, de visszalendültem, nem hagyva, hogy utat törjön.

Az egyik kedvenc anyagomat vettük még mindig, ebből sokat szorgoskodtam, amit a padtársam láthatóan nem vett jó néven, és próbált küzdeni velem. Gondoltam, ebből könnyedén felveszem a versenyt, hisz tudtam az egész anyagot, nagyon jól.

- Ms. Faithe! – nyújtottam magasra kezem, majd’ kiesve a padból. – Véleményem szerint Lucy csak védeni akarta a többieket, és Gregory a vétkes, amiért nem szállt szembe azokkal az emberekkel. Elvégre, ha a nő nincs, már valószínűleg nem élhetne – magyaráztam, mire a társam felhorkant.

- Elnézést, de szerintem az egész a lány hibája. Tudnia kellett volna, hogy talán megszabadulhatnak, mégis a halálba rohant. Ha befogja a száját, és nyugton marad, nem esik bántódása – mondta félvállról. – Ez egyszerűen a női makacsság rovására írható, semmi többre. Bármelyik nő ezt tenné, ha élete szerelme bajban lenne. Ellenvetés?

- Van! – álltam fel, és szembefordultam vele. – Gregory végignézte, amint Lucy szenved. A szemei előtt erőszakolták meg, és verték félholtra. Te mit tettél volna a helyében? – szegtem fel állam büszkén. – Kedves… Edward – lestem le nevét füzetéről. – Ez itt nem a véres középkor, bár akkor mindenki érted rajongana – vigyorodtam el. – 1998-at írunk. Napjainkban te mit tettél volna Gregory helyében?

- Amit egy normális ember tenne a helyemben – villantotta rám villámló szemeit. – Mentettem volna az életem, és volt olyan ostoba, hogy bajba sodorja magát, hát így járt. Mit tehetnék ellene, ha már úgyis eldőlt a sorsa? Magamat nem küldeném a halálba, csupán őérte – jelentette ki teljes nyugalommal, mire dühösen nyitottam szám, hogy hevesen visszaszóljak, de a tanárnő közbeszólt.

- Lesznek szívesek odakint folytatni a vitájukat, vagy leülnének? Ez nem erről szól. Az egész osztály feladata a mű áttárgyalása. Alkossanak kettes csoportokat a feladathoz – szólt, már az osztályhoz, mire mélyet sóhajtottam. – Az asztaloknál ülő felek dolgoznak párban – mosolyodott el.

Puffogva ültem vissza, majd csak füzetem lapozgattam, már szinte oda sem figyelve. Halk kuncogást halottam, és oldalra pillantva kicsit meglepődtem, mikor Edward vigyorgott rám. Ebben a pillanatban a föld alá kívántam, mire lankadt vigyora, és ismét dühös volt. Nem értettem a hangulatváltozásait, de csak vállat vontam, és tovább lapozgattam.

Pillantásom az ablakra esett. Már megint zuhogott. Pompás, legalább el tudtam ázni, míg hazabóklászok. Ez volt minden álmom. Utáltam, hogy nem volt jogsim. Telefonomra néztem. Utolsó óráról el voltam kérve, mivel anyuval orvoshoz kellett mennem. Nem volt olyan rossz, még egy matek jött volna, amit szívesen kihagytam. A tanár pikkelt rám ma…

Mikor kicsengettek, Edward felpattant, majd pakolgatni kezdett táskájában, de láthatóan azt várta, maradjunk kettesben.

- Beszélhetnénk? A feladat, amit kaptunk… - kezdte, de pontosan értettem, mire gondolt, és megráztam fejem, de figyeltem, ne részegíthessen meg tökéletessége.

- Nem vagyok hajlandó beengedni téged a lakásomba – néztem rá, összehúzva szemeim, mire gúnyosan felkacagott. Ismerőseimtől sem tűrtem el az ilyesfajta viselkedést, tőle meg aztán végképp. Sikerült is dühbe gurítania.

- Én sem téged, nehogy bármiben is reménykedj – mondta gúnyosan, mire csak oldalra döntöttem fejem. – És, emlékeztetnélek, hogy nem a te lakásod, hanem a szüleidé. Az a te lakásod, amit te vettél, és egyedül laksz benne – világosított fel, mire csak rászusszantottam, és felkapva táskám, kisiettem.

Az utolsó két órámat, amin még meg kellett volna jelennem, kint töltöttem az esőben, cigim, és a névjegykártya mellett. Teljesen bőrig áztam, hajam is arcomra tapadt, de nem érdekelt. Az lenne a legjobb, ha ehhez a Dr. Carlisle Cullenhez kellene mennünk, hiszen akkor vissza tudnám adni a kártyáját, és végre megismerhetném. Nem jártam kórházba, főleg, hogy az oltásaimat is rendszerint meg kellett innom, amit általában kihánytam. Rikki gondolkodott rajta, hogy kihívja az orvost a házhoz, de mivel ügyeletben volt, berendelt minket. Innentől kezdve tudtam, hogy nem fogom szeretni.

Hamarosan Anya autója fékezett a parkolóban, mire felálltam, és kisiettem hozzá, majd beültem a kocsiba. Rikki rosszallóan végigmért, de rám hagyta, miért vagyok vizes. Az ablak felé fordultam, így nem érezhette a dohányt. Ma nem is vonhatott kérdőre, miért nem ölelem meg vagy ilyesmi. Tudta, hogy azért, mert ki nem állhattam az olyan napokat, mikor orvoshoz kényszerített. Az volt a halálom.

- Kicsim, tudom, mit érzel most, de remélem, egyetértesz azzal, hogy az oltás kötelező dolog. Nem szeretném, hogy beteg legyél – mondta mélyet sóhajtva, majd bekapcsolta a rádiót, ami recsegett ugyan, de a zenét és a híreket még hallani lehetett. Egyre idegesebb lettem, ahogy rákanyarodtunk a kórháza vezető útra…

3. fejezet – A Hated Angel – Egy Gyűlölt Angyal

Ázott ruhámból csöpögött a víz, ahogy a kórház csendes folyosóján lépkedtünk. Nem néztem anyára, csak leszegett fejjel haladtam. Ahogy beljebb értünk az épületben, orromat megcsapta a jellegzetes bűz, és muszáj volt egy pillanatra lehunynom szemeimet. Mindig rosszul voltam ettől a szagtól, habár egyre sűrűbben érezhettem, drága anyámnak hála.

Rikki lassan megállt az egyik ajtónál, majd mélyet sóhajtva rendbe szedte ruháját, haját, ellenőrizte sminkjét, ami ugyan szolid volt, de mindig tökéletes. Fintorogva néztem rá, mikor cipzáras fölsőmet pólómmal összefogva rángatni kezdte lefelé, csípőmre.

- Anyu, ez mire jó? Nem azt fogja lesni, hogy milyen az öltözködési stílusom – forgattam szemeim, majd nagyot nyújtóztam, ezzel hagyva fölsőim felcsúszni.

- Nem, de nem akarom, hogy neveletlennek higgyen. Nagyon jó orvos, és az első benyomás mindig számít – mondta mélyeket szusszantva, majd határozottan bekopogott. Egy elég magabiztos, de kedves „szabad” volt a válasz.

Anya habozott, látszólag visszatántorította a doktor kedves, mégis lágy hangja. Mélyet sóhajtottam, majd egyik kezem zsebembe mélyesztettem, erősen tartva a kártyát, másikat az egyszerű, hideg kilincsre kulcsoltam. Rikkire pillantottam, majd megforgatva szemeim lenyomtam a kilincset és betoltam az ajtót.

Döbbenten bámultam az ismerős szőke férfira. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Ő Dr. Cullen. Mondjuk, a névjegykártyán az állt, hogy orvos, de azt hittem, valami fogorvos, vagy ilyesmi. Megráztam fejem, majd közelebb léptem, elmosolyodva.

- Jó napot, doktor úr! – köszöntem hangosan, mire Anyu csak bólintott, idétlenül vigyorogva. Tudtam, hogy nem mer normálisan, hiszen a sok cigitől besárgultak a fogai, és nem mutatott szépen.

- Szervusz – bólintott Dr. Cullen halványan elmosolyodva, majd az előtte fekvő kartonra pillantott, amit, gondolom, már úgyis átlapozott. – Te bizonyára Yvonne Mary Clodwight vagy – sóhajtott mélyet, mire elfintorodtam.

- Csak Yvonne – javítottam ki. – Sosem használom a teljes nevem. Ugye tudja, hogy hadilábon állok a tűkkel? – kérdeztem, miközben felültem a megszokott fehér ágyra.

Csak bólintott, majd felállt, és hátul pakolászott valamit. A neonfényben megvillant a tű, így odakaptam fejem, de akkor már egy kisebb üveget bontogatott. Barna kis tartály volt, talán úgy 250 mg körül. Amint éreztem, hogy szeme sarkából rám pillant, zavartan fordultam vissza.

- Nem veszed le a pulóvered? – kérdezte, de még nem fordult felém. Összerezzentem hangjára, reméltem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mondott. Ha meglátom azt a tűt, elájulok vagy még rosszabb.

Nem válaszoltam, de nem is volt rá szüksége. Felszívta a fecskendőbe az üvegcse tartalmát, majd azt egy tálcára helyezve felém fordult. Lassan elém lépkedett, majd felém nyújtott egy kis tányérszerű valamin átlátszó folyadékot. Elfogadtam, majd megszaglásztam, és lehajtottam. Kesernyés íze volt, de csak ekkor pillantottam le karomra. Éreztem, hogy valami hozzáér, és ekkor megláttam a kis gézdarabot, amit rányom.

- Menjen innen! Engem nem szurkálhat össze! – rántottam el karom, de az zsibbadni, és sajogni kezdett. Értetlenül pislogtam rá.

- Már megkaptad – mosolyodott el, majd óvatosan visszahúzta karom. – Pihentesd, és ha később elálmosodsz, nyugodtan pihenj le.

- De… Akkor mit ittam? – kérdeztem, értetlenül megrázva fejem, majd villámgyorsasággal ráncigáltam fel fölsőm. Szemeim könnyben úsztak, szavai hallatán. – Anya azért fizet, hogy ne szúrjanak belém semmit!

Sóhajtott, majd elmosolyodva érintette meg vállaimat. Lassan tolni kezdett hátrafelé, majd hátamra fektetett. Néztem a plafont, miközben megmosta kezét, majd leült asztalához. Nem szólt semmit, nehogy megzavarjon, ha esetleg aludnék. Felkaromat szorongattam, ahogy úgy fordultam, hogy láthassam. Néha mintha megcsillant volna bőre a neonfényben. Innen úgy festett, akár egy angyal, de mégis… Nem kedveltem ezt az angyalt, habár mikor először találkoztunk, olyan kedves, és aggódó volt, most meg közömbös, elutasító, de… Kedves. Rikki és a többi nő csak a vonzó, megnyerő külsőt látják. Egy férfit, akinek számtalan dolog megadatott a világon. Nekem nem ment ugyanez.

Valóban csodálatos külsővel rendelkezett, de ez még inkább felkavarta a gyomrom. Irigy és dühös voltam. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért neki jut mindez? Miért egy olyan ember kapja az ilyesmit, aki így bánik a családjával? Igazságtalanság. Egyszerűen nem fair egy ilyen gonosz, szívtelen férfinak adni a szépséget, a gazdagságot, a jó szakmát.

Mégis… Tekintete oly’ ártatlan, akár egy kisgyermeké, és szelíd, mint a réten futkosó őzgidáé. Tudtam, hogy sosem ártana senkinek, benne nyugodtan megbízhat az ember. Bár mosolygott, álarca mögött kezdett kirajzolódni egy arc. Egy szomorú, tehetetlen arc. Belül reménykedtem, hogy a következő pillanatban a szobor maszkja összetörik, és alatta felbukkan az igazi doktor. Amikor felém pillantott, hogy megvagyok-e még, csak résnyire nyitott ajkakkal néztem arcát. Olyan volt, akár egy halhatatlan arca. Bőre néhol megcsillant, tekintete lágy és meleg volt, mosolya odaadó. Aprót sóhajtottam. Tényleg úgy tűnt, soha nem fog meghalni…

Lassan felállt, majd hozzám lépve tenyerét homlokomra csúsztatta, de biztatóan elmosolyodott.

- Nincs semmi baj. Ha jobban érzed magad, hazamehetsz – mosolygott, mire csak bólintottam. – Van, aki hazavigyen? Nagyon esik, és nem fog elállni, ahogy látom. Igazán enyhülhetne ez a vihar.

- Anyu itt van – motyogtam, majd könyökeimre támaszkodtam. – Én szeretem az esőt. Pontosabban nincs vele semmi bajom – mosolyodtam el.

Lassan karjaim, alá csúsztatta övét, és megtámasztva hátam felültetett, de nem eresztett, csak arcomat figyelte, nem leszek-e rosszul véletlenül. Aprót sóhajtottam, majd lejjebb csúsztam, de nem szálltam le. Zsebeimbe süllyesztettem kezem és kihúztam onnan a papírt, felé nyújtva. Amint felfogta, mit is szeretnék, elnevette magát.

- Nem kell visszaadnod. Nyugodtan a tiéd, lehet, van még belőle bőven – mosolygott, de hirtelen lemerevedett, és levegőt is elfelejtett venni. – Most mennem kell, sajnálom – merevedtek meg arcizmai, és szó nélkül kisietett.

Nem értettem, mi baja lehet, de csak megvontam vállam és elindultam kifelé. A folyosón körbenéztem, majd dühösen prüszköltem. Rikki sehol sem volt, de ami a legfurcsább, a doktor sem. A folyosó hosszú volt ahhoz, hogy ilyen hamar elhagyhassa. Gondoltam, bement egy másik szobába, így csak elindultam kifelé, de drága anyám ott sem volt. Dühösen nyugtáztam, hogy itt hagyott. Bizonyára Robert hívta és rögtön el kellett mennie.

Lenyugodva szusszantottam, majd cigit vettem számba, ami szerencsére nem ázott meg, és rágyújtottam. Kezdtem hozzászokni a cseresznyéhez, de még eléggé kellemetlen volt.

Megfordult a fejemben, hogy gyalog indulok útnak, de elvetettem, révén eléggé messzi van ahhoz, hogy talán reggelre odaérjek. Karom már nem fájt annyira, de letelepedtem egy vaskos fa gyökereire. Elég nagyok voltak, hogy kényelmesen elférjek rajtuk. Régen volt ekkora vihar New Hampshire bármelyik részén. Borús állam volt, de nem viharos.

Hirtelen lilás-pirosas villám szelte át az eget, majd fülsiketítő dörgés, és újabb villám. Fölénk ért a vihar. Valami koppant kapucnim tetején, így a fejemen is. Odakaptam kezem, de csak vizet éreztem, majd hamarosan már kis jéggolyócskák borították az utat. Megzáporoztak engem is, így tudtam, hogy este számíthatok jó pár kék-zöld foltocskára.

Valamiért egyszer csak elállt fölöttem a vihar. Felnéztem, és egy fekete esernyőt pillantottam meg. Elmosolyodtam, majd lassan felálltam, és az elázott cigarettát eldobtam. Egyenesen az arany szempárba bámultam.

- Köszönöm – mondtam halványan elmosolyodva, mikor csak biccentett. Nem volt biztos önmagában és ez aggasztott. Nem szólalt meg csak mereven nézett, mikor egy ismerős autó kanyarodott be, és dudált rám. – Viszlát – köszöntem gyorsan, majd nővéremhez rohantam és beszálltam.

Amikor beültem Spirit mellé, már nem állt ott, de az egész úton nem láthattam sehol. Nővérem már be akart szólni, de látván arckifejezésem, inkább békén hagyott.

Útközben végig a fákat bámultam, elgondolkodva. Nem értettem, miért segített, ha ilyen elutasító volt. Mégis, olyan varázslatos volt, amint fehér bőrén megcsillantak a villámok. Akkor már biztos voltam abban az egyszerű, mégis számomra oly’ bonyolult tényben, hogy Dr. Carlisle Cullen egy angyal, akit képtelenek megismerni az emberek, ezért kizárták őt. Nem adtak neki esélyt sem, ahogy én sem adtam. Elítéltem, pusztán a pletykák miatt, amiért kezdtem egyre rosszabbul lenni. Eldöntöttem, legközelebb tiszta lappal indulok előtte…

4. fejezet – When the rose falls away… – Amikor a rózsa elhullik…

Szerencsére a későbbiekben nem kellett bemennem a kórházba, ezért több időt fordíthattam a barátaimra. Közelgett a Karácsony is, ajándékaim még nem voltak, de ötletem sem. Ráadásul az összes ismerősöm elutazott a téli szünetben, hogy együtt ünnepelhessenek a többi családtaggal.

Nálunk ez nem volt olyan egyszerű. Mivel Robert Idahoban élt, mi pedig itt, és mivel többen is voltunk gondoltuk mi hívjuk meg ide. Jött is, csakhogy, mint kiderült hozta a leendő feleségét is. Olyvia rendes nő volt a maga cicababa módján. A nővérem naponta többször összekapott vele, és az állandó smink problémáitól a frász kerülgetett, de aranyos volt. Elvégre most már a családunk része.

Jah, és ott volt a fia Anthony. Folyamatosan körülöttem legyeskedett, holott rá sem bagóztam. Pontosabban mégis. Egyszer, mikor csak mi voltunk itthon ráhamuztam kézfejére. Csúnya foltot hagyott, de csak jót vigyorogtam rajta.

Egy szó, mint száz idén több ajándékot kell beszereznem. Lassan megnéztem magam a bejárati ajtó tükrében, majd megigazítottam levendula színű, kissé bolyhos pulóverem, feljebb húztam farmeron – mióta Anthony folyton a bugyimat leste – és papucs nélkül, halványsárga zokniban léptem a konyhába.

- Szervusztok – intettem lazán, majd felkaptam egy almát, és nagyot haraptam. – Azt hiszem, ma bemegyek a városba.

- És ezt mikor beszélted meg velünk? – pillantott fel rám Robert eléggé csúnyán, de álltam tekintetét. Anya hirtelen csapott le egy műanyag lapostányért.

- Szabad ember, hadd menjen! Már nem kislány, hogy féken tartsd, nem voltál itt, mikor nevelni kellett, akkor most ne szólj közbe! – csattant fel Rikki. Ő volt az egyik, aki nem bírta nézni Apám kapcsolatát.

Inkább fogtam magam és kisiettem az előszobába. Felhúztam korijaimat, majd feltéve sisakom-kigurultam. Nem vettem tudomást semmiről, gondolkozni akartam. Próbáltam nem Robert és Olyvia kapcsolatára összpontosítani, de valaki rám dudált így sikerült jó fél métert csúsznom a jeges, latyakos úton.

Akkor esküdtem meg, hogy megfojtom Anthonyt. Nem tudom ki kérte meg, hogy jöjjön utánam, de ha azt hiszi vigasztalásra, van szükségem kapásból, betöröm az orrát. Karácsonyi ajándéknak megteszi, úgyse terveztem venni neki semmit. Ki nem állhattam ezt a srácot, de hirtelen a szemem sarkából megláttam Őt. Azonnal elszállt minden gondolatom. Anthonyra már nem haragudtam, Olyviáék pedig hirtelen olyan szép párnak tűntek.

Ám a gyönyörködésből kiszakított két erős férfikar. Drága mostohatestvérem akart minden féleképpen megcsókolni. Már a sárga fogsor, és a fogszabályzó elrémisztett a dologtól, de a pattanások csak tetéztem rajta. Minden erőmmel próbáltam eltolni, de csak erősen tartott, és egyre közeledett. Már majdnem elérte arcom, mikor hirtelen eltűntek, ahogy a kezek is vállaimról. Kiabálást hallottam, majd ajtó csapódást, és valaki elhajtott.

- Rendben vagy? Bántott? – kérdezte egy kellemes, de mégis oly’ ismerős férfihang. – Nyugodj meg szépen, már elment.

- Köszönöm szépen, Dr. Cullen – néztem fel rá, de a hótól csak még varázslatosabbnak tűnt arca, mintha egy több százéves arc pillantott volna le rám, nem is Ő. Néha úgy tűnt, mintha a bőrén megcsillanna a hóról visszaverődő fény. Nem tudtam ellenállni, hogy ne bámuljam, ameddig csak lehet. Hirtelen elmosolyodott.

- Semmiség – mosolygott, majd óvatosan gurítani kezdett autója felé. – Ha megengeded, most inkább elviszlek. Régóta zaklat téged ez a fiú?

Megráztam fejem, majd levettem korcsolyáim. Zokniban trappoltam kocsijáig, de csak fejét rázta. Tudtam, hogy nyugodtan elmehetek vele úgysem bántana, vagy, ha igen megvédeném magam.

- Szállj be – tárta ki előttem az ajtót lovagiasan, mire csak engedelmesen befészkeltem magam. – Hová is indultál? Talán elvihetnélek – ajánlotta.

- Igazán nem kell. Csak gondoltam bemegyek Manchesterbe. Tudja, mindjárt itt a Karácsony – mosolyogtam, majd megroppantottam ujjaim, mire kézfejemre csúsztatta tenyerét. – Igen? – kérdeztem értetlenül.

- Ne akard összetörni magad – mosolygott halványan, majd elengedve sóhajtott. Lassan elindult, de csak az utat nézte mereven. – Mégis, hány nap alatt akartál így eljutni oda? Nem egy közeli város. Autód nincs?

Csak megráztam fejem, majd rápislogtam. Végül úgy éreztem, muszáj kiböknöm a gondomat. – Hogy ért oda olyan gyorsan? Nem is halottam még az ajtó csapódását sem. Ez… Egyszerűen lehetetlen, hogy csinálta?

- Ott parkoltam a közvetlen közeletekben. Ráadásul az ajtó nyitva volt. Szeretem a friss eső illatát – mondta elmosolyodva. – Megkérdezheted a kis barátodat is, ha hazamész – mosolyodott el, mire csak rápislogtam.

- Honnan tudja, hogy egy háztartásban élek Anthonyval? Egy szóval sem mondtam, hogy kicsoda is ő. Mellesleg nem a barátom, a leendő mostohatestvérem – morogtam orrom alá, majd zsebembe nyúltam. – Hol a cigarettám?

Csak elmosolyodott, láttam rajta, hogy esze ágában sincs válaszolni nekem. Bosszantott a dolog, de nem tettem szóvá, hiszen hálás lehettem, amiért elvisz ezen a hosszú úton. Az ablaknak döntöttem fejem, ujjaimmal lassan kopogtam térdeimen és néha fel-felsóhajtottam. Unatkoztam, és ezt nem is lepleztem. Ráadásul a társaság sem volt a legjobb. Folyton csak azon járt az agyam, hogy miként került elém olyan gyorsan, vagy, hogy legutóbb, miért tűnt el a kórházban.

- Valami baj van? Nyomottnak tűnsz – jegyezte meg, mire felkaptam fejem. Hirtelen fordította el arcát, kicsit leengedve az ablakot. Nem értettem mi lelhette, de eldöntöttem, hogy rákérdezek.

- Büdös vagyok? – kérdeztem halkan, majd beleborzoltam hajamba. – Nem értem miért viselkedik így velem, én sosem fintorogtam magára. Ha büdös vagyok, vagy bármi szóljon. Bár még senki sem panaszkodott – morogtam.

- Nem, dehogy! – tiltakozott azonnal már mosolyogva. – Nagyon is kellemes az illatod, csak… Allergiás vagyok a rózsára – mondta végül, mire csak értetlenkedtem. Tudtam jól, hogy egyik illatszeremben sincs rózsa, sőt még a tusfürdőmben sem.

Megvontam vállaimat. Gondoltam, majd elmondja, ha akarja. Addig is… Kiélveztem a helyzetet, hogy csak velem foglalkozik egy ilyen csodálatos férfi. Olyan álomszerű volt az egész, mégis… Kezdtem egyre furcsábban érezni magam a közelében. Úgy éreztem, hogy Őelőtte nincs titkom. Mintha csak átlátna rajtam. Vesztemre.

- Valami baj van? Nem velem képzelted el a napot, igaz? – kérdezte, halvány mosollyal, majd kicsit rágyorsított. Szívverésem azonnal az egekbe szökkent, de csak mosolygott, és már nem is az utat figyelte. – Oh, nyugi. Ez az alap sebességem. Mi riaszt vissza a közelemben?

- Hogy? Semmi, semmi, csak… Nem is tudom, hogy elmondhatom-e önnek, bár mivel a bizalmam megvan önben, legyen – mondtam kissé elmosolyodva, majd mélyet sóhajtottam. – Négy és fél éves voltam, mikor a szüleimmel kirándultunk a hegyekben. Akkor még együtt voltak. Egy kis kanadai faluba mentünk. Az erdő mellett játszottam, mikor furcsa zörgést halottam. Kislányként a kíváncsiság hajtott, és… Elindultam a furcsa alak után. Az hívogatott, lágy hangja volt, hasonló a magáéhoz – magyaráztam. – A legjobb barátom előre sietett, később egy nő lépett elém, míg a férfi a barátom után ment.

- Soha nem láttam viszont Őt. Este, mikor szóltam Robertéknek, elindultunk megkeresni. Fogalmam sincs hogyan, de letértem az ösvényről, amikor… - motyogtam, de láthatta, hogy elveszem a saját emlékeim között. – Amikor ismét meghallottam azt az édes hangot. Nem közeledett csak csalogatott, mikor megbotlottam valamiben. Nem néztem meg miben, mivel előttem egy nagyobb szikla hevert. A tetejéről vékony erecskeként hosszú csíkban csorgott le a vér… Nem mertem szólni senkinek, csak próbáltam minél előbb kijutni onnan. Amikor sikerült azonnal haza akartam menni. Máig nem tudom elfelejteni, hogy…

Hirtelen akadtam meg. Lehajtott fejem miatt hajam arcomba hullott, így szerencsére eltakarta könnyeim, melyek térdeimre potyogtak. Kissé felszipogtam, és megszorítottam farmerem. Óvatosan nyúlt felém, nem tudta mit fogok reagálni. Mélyet sóhajtott, majd végül lehúzódott az út szélére, hogy meg tudjon ölelni.

Riadtan bújtam mellkasába halványan remegve. Illata megnyugtatott valamelyest. Nem volt szükség szavaira, elég volt, ha csak kisírhatom magam és ezt ő is tudta. Lassan simogatta hátam, de visszatartotta a levegőt.

- Kérem… Árulja el, mi a baja velem? – suttogtam, de csak felnéztem rá, elhúzódni képtelen voltam. – Nem jó érzés, mikor ilyen furcsán bánik velem.

- Sss… Nincs semmi baj – suttogta hajamba döntve állát. – Nincs baj veled. Egyszerűen csak… Velem van a probléma. Nem mondhatok neked semmit, próbáld megérteni – kérte, de megráztam fejem. – Tudom, hogy nyomozni fogsz, de kérlek, ne kérdezz tőlem semmit

Nem értettem mit akar mondani, de csak bólintottam. Vonzódtam felé, már akkor tudtam, mikor megláttam, de eszem ágában sem volt nyomozni utána. Nem volt rá különösebb okom. Minden elmond, ha szükségét érzi. Legalábbis remélem.

Hirtelen ültem vissza. Olyan esetlennek, sebezhetőnek és gyengének éreztem magam a közelében. Most, hogy sírtam is, még szánalmat is éreztem, csakhogy magam irányába.

- A rózsát… - kezdtem, de óvatosan számra csúsztatta ujjait, jelezve, hogy most maradjak csendben. Úgy látszik ezt tényleg megmagyarázni, készül.

- Már mondtam, hogy ne kérdezz semmit. Még a végén megtörik az egész bokor. A töviseket már így is lerázta az idő – mondta halvány mosollyal, mikor megértettem.

Kissé szétnyílt ajkakkal – mivel időközben visszahúzta kezét – pislogtam rá. Nem akartam, vagy talán nem tudtam felfogni szavai jelentőségét, de csak belesüppedtem az ülésbe, és körmeimet piszkálgattam.

Szemeim sarkából láttam, hogy egy darabi engem néz, majd visszafordulva becsatolta magát és elindult, a hosszú úton.

Éreztem, hogy elönt a nyugodtság. Már egyáltalán nem bántam, hogy vele kell lennem egész, nap sőt, örültem neki. Fejemben lassan visszhangot vertek saját gondolataim. Vonzódtam utána… És ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam akkor