1. Bevezető

/Edward szemszöge/

Edward Cullen vagyok, vámpír. A családommal (a nevelőszüleimmel Esmével és Carlisle-lal, és négy testvéremmel Alice-szel, Rose-zal, Emmettel és Jasperrel)
és a szerelmemmel, Adriana-val élek a csapadékos Forks városban.

Itt mindig esik az eső, fúj a szél, és hideg van. Még jó hogy mi nem érezzük a hideget. Kivéve persze Danát. Ő ember.

3 éve vagyunk együtt, akkor költözött ide az öccsével, Dannel, és az édesanyjával. Egy éve jártunk, mikor őt felfedezte egy ellenséges vámpírcsapat. Danát meg tudtuk védeni tőlük nagy nehezen, de sajnos a testvérét és az anyját megölték.

Akkor nagyon összetört, pár hónapig nem is beszélt, de mára már rendbejött. Ő azt állítja, hogy csakis miattam nem halt bele ebbe a megrázkódtatásba. De ez nem így van, Adriana nagyon erős lány. Még ha ezt Ő nem is tudja.

Sok mindenen átment már, főleg nekem „köszönhetőleg”. Nem is értem miért van még mindig mellettem. Bár belehalnék ha ez nem így volna. Még ha nálam a halál nem szó szerint értendő, akkor is. A magam 108 évével már elég tapasztalt vagyok a fajtám terén. Tudom azt, hogy minket nem öl meg egy golyó, vagy késszúrás. Nem, velünk csak úgy lehet végezni, ha széttépnek és elégetnek. Nem túl szép halál…

Már megint elkalandoztam, ez velem gyakran megesik, vámpír létemre is.

Szóval Adriana… igen, hát ő gyönyörű teremtés. Hosszú, göndör mézszőke haja a háta közepéig ér, nagy, világosbarna szeme csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mi aranybarna szemünk. Földöntúli szépség, így mondanám. Ezen kívül barátságos, őszinte és vicces. Sokszor szokott Emmel viccelődni. Bár az ő humora kissé perverz, de Dana még ezt is elviseli.

Rose eleinte nem kedvelte, a gondolataiból tudom, hogy ez azért volt, mert szerinte Adriana még nála is gyönyörűbb. Ami, lássuk be, már magában elképesztő, hogy egy ember szebb legyen egy vámpírnál. Amióta ezt belátta, Ria-val már jó barátnők. Mindketten imádják a ruhákat, és mindketten tisztában vannak a saját szépségükkel. Szó sincs róla hogy Dana szerény lenne. Na nem kifejezetten nagyképű, de nem is számít, én ilyennek szeretem.

Alice-szel, kedvenc nővéremmel a ruhaszenvedély ellenére sincsenek túl jóba. Alice szerint Ria nagyképű és csak érdekből van velem. Merthogy én mindent fizetek neki, drága ékszereket, új kocsikat, a temérdek ruhát amit kér, és továbbá mindent amit szeretne. Igen, tényleg megveszem neki amit kér, de csakis azért, mert szeretem.

Az meg, hogy érdekből van velem, ugyan már. Lehet hogy nem hallom a gondolatait, de attól még tudom hogy ez nem így van. Szeret engem. Ehhez kétség sem fér.

Amikor megismert, mármint hogy, amikor megtudta hogy mi is vagyok én és a családom, kicsit tartott tőle, hogy velem legyen. És én nem is erőszakoltam rá magam. Hagytam dönteni. Pár hét múlva azzal jött oda hozzám a suli menzáján, hogy átgondolta a dolgot, és nem érdekli a másságom, bízik bennem.
Ugyan nem hallottam a gondolatait, mint másoknak, amit nagyon is furcsálltam, de bíztam benne, hogy igazat mondd, és tényleg nem érdekli.
Elmélkedésemet Alice zavarta meg, aki épp most libbent le a lépcsőn, Jazz kíséretében.

- Szia Edward, képzeld láttam hogy ma jön egy új lány a suliba, Isabella, a rendőrfőnök lánya, és a látomásom szerint nagyon jó barátnők leszünk. – ja igen, látta. Merthogy az én nővérkém látja a jövőt. Persze a jövő mindig változhat, a döntéseink alapján, és ezzel együtt Alice látomása is változik.
- Oké Alice, most hogy ezt megosztottad velünk, talán indulhatnánk is a suliba. – jött le Rose a lépcsőn.
- Ennek nagyon örülök Alice – mosolyogtam rá a nővéremre, akinek még most is fülig ért a szája.

Alice arca koboldszerű, nagy, aranybarna szemekkel, és kis pisze orral. Alkatilag is hasonló, mert nagyon alacsony és nagyon sovány. De természetesen ő is gyönyörű, mint bármelyik vámpír. A vonzó kinézetünk a vadászathot kell. Magunkhoz csábítani a prédánkat. Vagyis az embereket.

A mi családunk „vegetáriánus”, mert csak állatvért fogyasztunk. Rajtunk kívül csak egy ilyen család van. Tanyaék, ők Denaliban élnek.

- Rose, hol hagytad Danát? – kérdezetm nővéremtől, aki már toporzékolt Emm mellett, hogy elkésünk a suliból.
„Mingyárt jön, készülődik” – jutott el hozzám a gondolata.

És ekkor megéreztem a legfinomabb illatot, amit valaha éreztem, Dana illatát.

- Helló Mindenki! – mosolygott, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn.

Fehér farmernadrág volt rajta, és egy sötétlila kapucnis pulcsi, amit még Rose-tól kapott.
Eszméletlenül jól nézett ki. Mézszőke haját copfba kötötte, egészen a feje tetején, ajkain pedig szájfény csillogott. Különösebben sosem festette ki magát, de nem is volt rá szüksége, hisz magában is gyönyörű.

- Szia Ria – köszöntötte mindenki kórusba.
Dana mihelyst leért a nappaliba, a karomba vetette magát.
- Szia Szépfiú – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Szia Szerelmem – mondtam én is, mikor vége szakadt a csókunknak, s most én csókoltam meg Őt.
- Indulhatnánk már végre? – Rosalie egyre dühösebb lett.
- Persze, mehetünk. – mondta Dana, kézenfogott, és húzott maga után.

Rose és Alice Rose tűzpiros kocsijával mentek, míg mi többiek az én Volvómmal.
Én vezettem, Dana ült mellettem, Emm és Jazz pedig hátul.

- Hé, Öcsi, mi ez a csigatempó? Így estére sem érünk oda. – szólt oda nekem Emm a hátsóülésről.
- Ha annyira sietni akarsz akkor ki is szállhatsz, és futhatsz. Dana nem szeret száguldozni, szóval nem fogok gyorsabban hajtani.
- Pff… felőlem aztán…
- Nyugi fiúk, Edward, nyugodtan mehetsz gyorsabban, amíg 200 km/h alatt maradsz, kibírom. – mondta Kedvesem. Tudtam hogy csak azért mondja hogy Emm-el ne veszekedjünk. Máskor már akkor is szól, ha 150 fölé megyek.
- Biztos? Nem akarom hogy rosszul legyél, vagy valami.
- Nyugi Edward, mondtam, kibírom.
- Oké. – mondtam, és megfogtam a kezét.

Gyorsítottam, a mutató egyre feljebb ment, míg elérte a 200 km/h-t, akkor már nem nyomtam tovább. 5 perc múlva már a suli parkolójában voltunk.
Alice-ék bevártak minket, és együtt indultunk be a suliba.
Dana egyből odament a legjobb barátnőjéhez, Evie-hez, aki szokás szerint ott várta őt a suli ajtajánál.

Evie Adams hosszú, barna hajú és szemű, Adriana-nál magasabb, vékonyabb lány.
5 éve legjobb barátnők. Dana mindent megoszt vele, kivéve persze a mi kilétünket.

Az első órámra mentem, matekra, mikor megpillantottam Őt. Hosszú, sötétbarna haja volt, és csokibarna szeme. És az illata, soha nem éreztem még hozzá hasonlót. Még Dana-énál is intenzívebb.
Legszívesebben odamentem volna hozzá, és az utolsó cseppig kiszívtam volna a vérét.

Elindultam felé, de ekkor váratlan dolog történt…
Bejegyezte: ♥мяѕ.¢υℓℓєη♥ dátum: 7:56 3 megjegyzés 
Mennyei szerelem 11. fejezet
{ Edward szemszöge }

Rohantam a fák között. A vadászaton már túl voltam. A mai étlapomon egy oroszlán és két szarvas szerepelt. Jól is laktam tőlük.
Habár már későre járt, nem érdekelt. Nagyon jól esett most futni. Sötét volt, de ez engem soha sem akadályozott. A vámpírok jól látnak a sötétben is.
Sorra kikerültem minden egyes fát, jó messze voltam a háztól.
Amikor elindultam vadászni, láttam hogy Alice és Jasper épp akkor mennek haza.
Jó sokáig tartott a kis „együttlétük”.
De Carlisle biztos még mindig a kórházban van. Legalábbis otthon nem volt.
Halott szerelmem hangját tegnap hallottam utoljára, és már eszméletlenül hiányzott.
Már nem is törődtem miért hallhatom Őt, csak az számított hogy hallom.

Egyszer csak mintha beszéd foszlányokat hallottam volna. De csak nagyon halkan. Minimum 10 km-re lehetett onnan, ahol álltam.
Nem tudom miért, de elindultam a hang felé.
Vajon kik lehetnek ilyen későn az erdőben?

Gyorsan futottam. Nem akartam hogy bajuk essen. Emberek, ilyen későn egy sötét, vadakkal teli erdőben.
Nem is értettem őket. Lehet hogy turisták, akik eltévedtek?

Nem. Megéreztem azt a jellegzetes, édeskés vámpírszagot. Ismerős volt. És a hang is…
Carlisle?

De hát mit keres ő itt? És a másik hang… egy nőé.
A nő hangját nem ismertem fel. De az az illat... lehet hogy képzelődöm. Mert ez lehetetlen. De az illata, épp mint az Övé.

Odamentem a helyhez, ahonnan jöttek a hangok. Egy kis faház volt. Eddig még nem láttam itt. Bár nagyon nem szoktam eddig bejönni az erdőbe.

Benéztem az ablakon.
Tényleg apám volt ott. És egy barna hajú, nagyon ismerős lány.
Na ezt ne… még hasonlít is rá?

Apám felkapta a fejét. A lány pedig az arcát fürkészte.
Carlisle? – szólt a lány apámhoz. De ő csak felemelte a mutatóujját, és csendre intette a lányt.
- Alice, Jasper, ti vagytok? – szólt ki Carlisle.

- Nem. – léptem be az ajtón.
Az ismerős illat megcsapta az orrom. Jézusom ez nem lehet. Lehetetlen.
Miért kínoz engem Isten?
Egy lány, akinek pont olyan a vére illata mint Egyetlen szerelmemé?
Ilyen nincs.
- Edward! – szóltak mindketten meglepetten.
- Carlisle, mi a fene folyik itt? Az illata… és honnan tudja a nevem?
Apám ránézett a lányra, akinek NEM hallottam a gondolatait. Tekintete egyszerre volt boldog, meglepett és izgatott.
Nem értettem semmit.
„Fiam, gyere, beszéljük ezt meg kint” – üzente nekem gondolatban.
- Nem! Itt és most akarom hallani. Ez a lány… nem hallom a gondolatait, és az illata teljes mértékben olyan mint az Övé. Hogy lehetséges ez? – ezeket a szavakat már kiabálva vágtam apám fejéhez.
- Edward, nyugodj meg kérlek. Mindent elmagyarázok, csak menjünk ki, kérlek. A saját érdekedben mondom.

Elindultam az ajtó felé, de szememet le nem vettem a lányról, akinek tekintete szintbe beleégett a sajátoméba.

- Nos? – szóltam apámhoz, immár kint, a háztól néhány méterre.
- Ez… nem lesz mindennapi, amit most elmondok neked. Szóval. Kezdem az elején.
Miután, az a szörnyűség történt, a nővérednek látomása volt… Rólad és Belláról.

Értetlenül néztem apámra.
- De hát… az hogy lehetséges? – tudakoltam.
- Hadd folytassam. – kérlelt apám.
Bólintottam.

- Szóval, ez Alice-t is nagyon meglepte, ezért szólt Jaspernek róla. Hát, Jaspert nem képesztette el úgy a dolog mint Alice-t. Merthogy, ő már az óta érezte Bellát, amióta meghalt. Sőt, erősebben érezte, mint minket. Ebből ők ketten arra következtettek, hogy Bella lelke… hogy is mondjam… a földön ragadt.

Képzelődöm? Vagy apám az előbb azt mondta hogy Bella életben van?

- Alice-ék szóltak nekem, hogy mire jöttek rá. Ez 3-4 hete volt. Azért dolgoztam annyit mostanában, mert testet kerestem Bella lelkének. Vissza akartuk Őt hozni az életbe, Edward. És… és sikerült.

Sikerült?
Az a lány ott bent…

Egy másodperc töredéke alatt a házba értem.

- Ez igaz? – álltam meg a lány előtt. – Tényleg Te vagy az?
A könnyei végig folytak az arcán, és boldog mosolyra húzta a száját.
- Igen, én vagyok. Én vagyok az. – mondta, és a nyakamba vetette magát.

Még mindig az ájulás határán voltam. De éreztem az illatát… és ez száz százalékos igazat adott apám és a lány szavainak. Bella szavainak.

Megöleltem, csókoltam a nyakát.
- Annyira hiányoztál. Én… majdnem bele haltam. Nélküled képtelen vagyok létezni. – mondtam a szemébe nézve. Ha ember lettem volna, literszámra folytak volna a könnyeim, de így csak tágra nyílt, örömtől fátyolos tekintettel fürkésztem az arca minden egyes részletét.

Más volt… de nem érdekelt. Csak az számított, hogy visszakaptam Őt. Életem értelmét.

Ő csak zokogott az ölelésemben. De tudtam, hogy a boldogságtól.
És a nevemet mondogatta, mintha ez tartaná életben.
- Edward, Edward, Edward – zokogta.
Belecsókoltam a nyakába, és magamhoz öleltem Őt. Egy centi sem maradt köztünk. Csak a ruhánk vékony anyaga választott el egymástól.

Ő felemelte mellkasomba fúrt arcát, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint előző életében soha…

 Gyilkos ösztönök - 2. fejezet
2. Kísértés

/Edward szemszöge/

Valaki hátulról megfogta a vállam.
„ Edward, nyugalom. Nem fogod bántani.” – üzente nekem gondolatban Jasper.
És már éreztem is a jótékony nyugalom-hullámot.
Mikor lecsillapodtam, hirtelen jött a felismerés:
Ha Jazz nincs itt, hogy lenyugtasson, az a szegény lány már nem élne.
Meg akartam ölni Őt. Kiszívni édes vérét az utolsó cseppig. Soha embervérre nem vágytam még ennyire.

Tombolt bennem a vadállat, amiért nem kapta meg amit akart. Vadállat vagyok! Egy átkozott szörnyeteg, és nem több.
- Edward, minden rendben? – kérdezte Jasper.
- Rendben? Már hogy lenne rendben? Meg akartam ölni Őt. Sőt, még most is ezt akarom.
Szerinted ez így rendben van?
„Vámpírok vagyunk Edward. Az ösztöneinknek nem parancsolhatunk. Nem végtelen az önuralmunk. De te nem bántottad őt. Nem tettél semmi rosszat. Megálltad.” – üzente gondolatban.
- Ha nem vagy itt, már nem élne. Végeztem volna vele. Köszönöm. – mondtam, majd a még mindig vállamon nyugvó kezére tettem a kezem, és megszorítottam.
- Gyere, menjünk órára. Biztos hogy minden oké?
- Persze. Mehetünk.

És elindultunk. Ő angolra, én pedig matekra. És ekkor még nem is sejtettem, hogy az előbbi csak gyenge kis ízelítő volt…

Mikor odaértem a terem elé, megtorpantam. Ő volt ott. Ő, akivel majdnem végeztem.
De nem elég hogy a teremben volt. Nem. Az én padomban ült, az én székemtől alig 15 centire.

Na ne… ennyire nem lehetek balszerencsés…
Vettem egy mély levegőt, és reméltem hogy a tanár nem szólít majd fel, mert akkor kénytelen leszek mellette levegőt venni.
Bele sem mertem gondolni mi történne akkor… Nem akartam bántani.
Elindultam felé, és mikor rámnézett, megcsillantak gyönyörű, csokibarna szemei.
Gyönyörű?
Én eddig ezt a kifejezést csakis Adriana-ra használtam. És most jön ez a lány…
Már magamat sem értem. De meg kell hagyni, tényleg gyönyörű szemei voltak.
Egyszerű szépség, mégis magával ragadó.
Leültem a mellette lévő székre, és ahogy csak tudtam, elhúzódtam mellőle.

Most biztos neveletlennek tart. Nem is köszöntem neki.
Egy rövid kis „heló” még nem a világvége. Kibírom. – gondoltam.
- Heló, Edward Cullen vagyok. Te pedig Isabella, ha nem tévedek.
- Öhm… csak Bella. – kicsit félénknek tűnt. Persze a gondolatait még mindig nem hallottam. Remek, most már két ember. Valami baj van velem?

Kinyílt az ajtó, és a tanár lépett be rajta. És ekkor, a beáramlott szellő meglibbentette a haját…
Azt hittem, hogy ott van végem. Vagyis neki.
Az az édes illat… és a szépen lüktető véna…

Nem tudtam, mióta megy az óra, csak egy dologra tudtam gondolni. Gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni.

Az agyamban lejátszottam vagy száz féle módszert, hogy hogyan ölhetném meg.
Meglátnának igen. Na és? A bent ülő diákokkal plusz a tanárral röpke 2 másodperc alatt végezhetnék.
Láttam magam, amit rávetem magam, és az utolsó csepp vért is kéjes élvezettel szívom ki gyenge kis testéből. Majd vértől piros szájjal végzek a többiekkel. De ez csak részletkérdés. Az ő vérük közel sem olyan csábító mint az Övé.

Aki abban a teremben ült, az már nem én voltam. Rosszabbik felem átvette az irányítást. A vadállat tombolt bennem. Már szinte a számban éreztem az ízét, de ekkor kicsöngettek.

Ő felállt mellőlem, és felém fordult.
- Viszlát, Edward Cullen, remélem majd még összefutunk. – mondta.
Edward Cullen. Igen. Cullen vagyok. És a Cullenek NEM gyilkosok. Nem hozhatok szégyent a családomra. Nem okozhatok fájdalmat Carlisle-nak és Esme-nek.
Nem, nem tehetem. Én NEM vagyok gyilkos.

Vártam, míg kiér a teremből, és csak az után indultam ki én is.
Az ebédlőben a szokásos asztalunkhoz mentem. Alice és Rose már a helyükön ültek.
Épp arról beszéltek, hogy el kéne menniük vásárolni.
Vásárlás, persze. Mi más?
Egyszer engem is elcipeltek magukkal, és én aznap megfogadtam, hogy soha, ismétlem, soha nem megyek el velük még egyszer. Kész „ember” kínzás.
- Sziasztok lányok. – köszöntem rájuk.
De ők még csak fel sem néztek.
Hát, mit tehettem volna? Leültem melléjük, és elvoltam egymagam.

Majd megérkezett Dana, Emmett és Jazz is. Mindhármuknak matekjuk volt.
Adriana lehuppant mellém, és megcsókoltuk egymást.
- Hiányoztál. – mondtam neki.
- Te is nekem. – mosolygott rám Szerelmem.
- Nem kéne enned valamit? Nem vagy éhes? – tudakoltam tőle. Szinte soha sem eszik. Vagy ha eszik is, csak nagyon keveset.
De Ő csak rázta a fejét.
Gondolom, megint a diéta. Nem értem őt. Tökéletes alakja van, mégis ezt csinálja magával.
- Adriana, van kedved eljönni velünk vásárolni suli után? – fordult felé Rose.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát persze hogy van kedvem. Alice, te is jössz?
- Ja. – Alice sohasem kedvelte Danát, így nem rajongott érte, hogy Kedvesem is velük megy.
„Francba, ez a csaj mindig mindent tönkretesz. Bárcsak nem is létezne…”
Gyilkos pillantást vetettem Alice-re. Ilyet senki sem gondolhat Róla.
- Ezt meg sem hallottam. – morogtam rá. De olyan halkan, hogy Ria ne vegyen észre semmit sem.
Alice elmotyogott valami bocsánat félét. De biztos voltam benne, hogy nem gondolja komolyan.

Becsengettek, és mi mind elindultunk az óráinkra.

Gyilkos ösztönök- 3.fejezet
3. Bella

/Edward szemszöge/

Az utolsó órám közös volt Alice-szel és Emmettel. Tesi.
Csak remélni tudtam hogy Ő nem lesz ott. Nem hiányzott volna egy baleset, melyben megsebesül, esetleg vérezni kezd…

Már a gondolata is borzasztó volt. Nem tudom miért, de kedveltem őt. Alig két szót váltottunk, mégis közel éreztem magamhoz.
Fene se tudja mi van velem….

- Figyu Edward, ott a csajod. – mutatott az ajtó felé Emm. Épp akkor lépett be rajta Bella.
Szürke tesipóló volt rajta, mint mindenkin, és egy bordó szabadidő nadrág.
Nem volt benne semmi különös, mégis megakadt rajta a szemem. Szép volt.
- Ő nem a csajom oké? – közöltem Emmel. – még csak nem is ismerem.
Fogalmam sincs miért, de rosszul esett ezt mondanom.
Akkor, ott elhatároztam, hogy amit csak lehet, megtudok erről a lányról. Kötelességemnek éreztem.

Bella bizonyára megérezte hogy figyelem, mert felemelte a fejét, és így találkozott a tekintetünk. Kis ideig még néztem, aztán észrevettem hogy nem áll mellette senki. Egyedül volt, így intettem neki, hogy jöjjön oda hozzánk, amíg be nem jön a tanár.
Amint elindult hármunk felé, Alice eléfutott és megölelte, mintha a legjobb barátnője lenne.

A lány kissé meglepődött nővérem reakcióján.
- Szia, Alice Cullen vagyok. – szólt neki csilingelő hangján.
- Á, nagyon örülök, én Bella Swan vagyok. – mosolygott rá Alice-re.
Alice kézenfogta a lányt, és odahúzta elénk.
- Hát mégiscsak találkozunk. – mondta nekem Bella.
- Igen…Ő a bátyám, Emmett. – mutattam a mellettem álló Emm-re.
- Szóval te vagy a rendőrfőnök lánya? Hű, már megértem miért jössz be Edwardnak. – füttyentett Emmett, mire én alaposan fejbe vágtam, na nem nagyon, csak annyira, hogyha ember lett volna, bizonyára eldeformálódik a koponyája.
- Azta Emmett, ha ezt Rose megtudná… - nevetett fel Alice.
- Mi? Ja nem, én csak vicceltem. – mentegetőzött Emm.
Ha nem itt lettünk volna, megkapta volna a magáét az előbbi beszólásért.
Szegény Bella arca tiszta piros lett. Mondjuk én is eléggé zavarban voltam.
- Ki az a Rose? – érdeklődött Bella.
- Rose, vagyis Rosalie a tesónk, és Emmett barátnője is egyben. Tudod, mi nem vagyunk vérszerinti tesók. Csak Jasper és Rosalie azok, sőt, ikrek. – hazudta a jól megszokott szöveget Alice a lány szemébe.
- Szóval öten vagytok tesók. És ki a legidősebb? – érdeklődött Bella.
- Hát tudod, én és Edward 17 évesek vagyunk, de én idősebb vagyok Edwardnál. Jazz, Rose és Emmett pedig 18 évesek. Emm a legidősebb. – magyarázta nővérem.
- Ja, meg a legerősebb. – jelent meg kaján vigyor Emmett képén.
- Ne is törődj vele, mindig ezt csinálja. Majd Rose jól ellátja a baját. – mondtam, hogy Emm kissé visszavegyen az arcából.
Mindhárman nevetésben törtünk ki, Emmett pedig bevágta a durcát.
- Jön a tanár. – közölte Alice.

Beálltunk a tornasorba.
Az óra eléggé unalmas volt. Kötelet másztunk. Egy vámpírnak mi lehet ennél egyszerűbb?

A tesi óra volt az utolsó ezen a napon. Mikor átöltöztem, elindultam a Volvo felé. A többiek még nem voltak ott.
Megláttam Bellát a fakó piros furgonja mellett, amint épp engem néz.
Elindultam felé.

- Szia. Bocs az előbbiért. Emmettnek kicsit nagy szája van, összevissza beszél. -mentegetőztem.
- Öhm… persze, semmi baj. Nem vettem komolyan, ne aggódj. – nézett fel rám kicsit zavart mosolyával. Mintha csalódott volna.
- Nem úgy értettem Bella. Abban nem hazudott. Mármint, tényleg szép vagy.
- Nem kell ezt mondani. Igazad van, nagy a szája, ne is törődj vele, nem te mondtad.
- Csak az igazat mondom. – győzködtem.
Elpirult. Ez igazán aranyos volt.
- Szóval az apád...
- Igen, a rendőrfőnök. Mindenki ezt kérdezi. – forgatta meg a szemét, de közben mosolygott.
- Gondolom, nem könnyű neked. Mármint új suli meg minden.
- Hát, nem is olyan szörnyű, végül is ez volt az első nap, és láss csodát, még élek. – nevetett fel.
Ó, ha tudta volna milyen igaza van, ez tényleg csoda volt. Nem is sejtette hogy én vagyok az a valaki, aki ennek majdnem véget vetett a mai napon.
- És, hogy tetszik Forks? – érdeklődtem.
- Tudod, én Phoenix-ben éltem ezelőtt, ott mindig süt a nap. Itt viszont mindig felhős az ég. Szóval, még szokni kell. De azért az jó hogy apuval lehetek, viszonylag hosszú ideig.
Mikor ezt kimondta, kicsit elgondolkodott. Mit nem adnék érte, ha hallhatnám a gondolatait! Tényleg érdekel ez a lány. – gondoltam magamban.
- És miért jöttél el onnan?
- Ez bonyolult. – mondta.
De amikor látta, hogy csak állok ott, a válaszára várva, mégis csak folytatta.
- Tudod, anyu újból férjhez ment…nem is ez a baj. Phil nagyon rendes, és szereti anyut. Csak ő sokat utazik. Anyu otthon maradt velem, de tudtam, hogy inkább lenne Phillel, így apuhoz költöztem, hogy boldog legyen. De nehogy azt hidd hogy ez nekem így nem jó. Szeretem aput, és jó vele. – mosolygott rám.

Most, hogy megismertem a történetét, még inkább közelebb éreztem magamhoz ezt a lányt.
Kedves volt, aranyos és őszinte. Az a valaki, akivel jó barátok lehetnénk.
De sajnos ez lehetetlen. Nem nyílhatok meg előtte, amíg nem tudja a titkomat. És nem tudhatja meg a titkomat, mert az végzetes lenne számára.

Ha a Volturi fülébe jut, hogy egy embernek tudomása van rólunk, azonnal intézkedne…
Vagyis a lány meghalna. És ezt nem akartam. Nagyon nem.

Megláttam a közeledő Danát és Rose-t.
- Most mennem kell, majd holnap találkozunk. – köszöntem el tőle. Bár szívesen kérdeztem volna még tőle egypár dolgot.
- Szia Edward. – köszönt el ő is.

Dana-ék előtt értem a kocsihoz, és kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót.
- Hölgyem, a hintója előállt. – mondtam neki viccesen, mire ő két kezével átfonta a nyakam, és megcsókolt.
Mikor elengedtük egymást, még láttam, hogy Bella minket figyel.

Bella okos lány, és mint látom, nagyon érdeklődik irántunk. Vagy csak szeretném ezt hinni?
Mindegy.
Remélem nem fog rájönni a titkunkra, mert akkor mindennek vége, amit eddig felépítettünk magunk körül. A nyugodt környezet, és a semmit sem sejtő emberek…
Bár valami azt súgta, ha meg is tudná mik vagyunk, nem az lenne az első dolga, hogy mindenkinek szétkürtölje

 Gyilkos ösztönök - 4. fejezet
4. Dana

/Adriana szemszöge/

Adriana Kaye vagyok, 17 éves.
Forksban élek a családommal, Cullenékkel.
2 éves koromban költöztem ide az édesanyámmal Sarah-val, és a kisöcsémmel, Dannel.
Még mindig fáj visszagondolnom rájuk…

Úgy egy éve történhetett…
Egy James nevű vámpír üldözőbe vett. A vérem… nos, nemcsak Edward számára izgató.
James több mint 3 hétig zaklatott engem. Telefonhívásokkal, üzenetekkel, még a szállodai szobámban is járt, és mindahányszor megfordult ott, „ajándékot” hagyott nekem.
Ezek eleinte nem valami sorsfordító dolgok voltak… például volt, amikor egy véres szikét hagyott az ágyamon, amolyan célzásként, gondolom.
Egy Rose-zal töltött nap után mentem a vissza szállodai szobámba, mikor egy fémdobozva zárt kitépett emberi szív várt az ágyamra helyezve.

Na ez betett nálam. Szóltam Edwardnak a dologról, és persze azt is kiszedte belőlem, hogy ez nem az első ilyen eset volt.

A Cullenek üldözőbe vették a vámpírt, volt, amikor napokig eltűntek, engem otthagyva Esme-vel, vagy éppen Rose-zal.

Féltettem a családom. Mindkét családom.

De azt gondoltam: neki én kellek, és nem az anyám, vagy az öcsém.
Tévedtem.
Engem nem tudott, én védelem alatt álltam, így megölte Őket.

Hónapokig nem tudtam beszélni sem a traumától.
Nem nagyon emlékszem azokra az időkre. Mindig jó voltam a fájdalmas emlékek elnyomásában. De talán jobb ez így.
Edward tartott életben. Neki köszönhetem, hogy nem haltam bele.

Edwarddal 3 éve vagyunk együtt.
Ő olyan nekem, mintha a testvérem és a szerelmem is lenne egyben.
Mindig megvéd, mint egy igazi báty, mindig mellettem áll, és szeret engem, mint a leghűségesebb társ.
Szeretem Őt.

Kicsivel több, mint három éve ismertem meg őt.
Volt egy kisebb autóbalesetem, karambolóztam, és abban a kórházban láttak el, amelyben az apja, Carlisle dolgozott, és dolgozik a mai napig.
Egyik nap Edward bejött segíteni az apjának, elvégre két felsőfokú orvosi diplomával ez nem nagy dolog.
Épp vizit volt, és bejött hozzám Carlisle-lal együtt.
Már ekkor, mikor először láttam, is nagy hatással volt rám.
Sosem láttam még olyan jóképű fiút, mint Edward.
Aztán másnap Ő jött be hozzám lecserélni a kötéseimet, és akkor már elbeszélgettünk.
Megkérdezte hogy történt a baleset, és kérdezett még rólam egy pár dolgot, mint ahogy én is róla.
Szép lassan barátság alakult ki kettőnk között. Egyre többet jött be hozzám, és mikor kiengedtek, otthon is meglátogatott.
Később kértem anyut, hogy irasson át abba a suliba, ahova ő is jár, hogy többet lehessünk együtt. Az új suliba a legjobb barátnőm, Evie is jött velem.
A Cullenekkel már az elején is jól kijöttem, főleg Rose-zal, akivel sok közös van bennünk.
Vele sokat lógtam együtt. Vásároltunk, bulizni mentünk, vagy csak úgy lógtunk náluk vagy nálunk.
Nem úgy, mint Edward másik nővérével, Alice-szel. A kis mitugrász az első pillanattól utált engem. Az elején még próbáltam vele jóban lenni, de aztán meguntam a felesleges erőfeszítéseket, így inkább a mai napig próbálok tőle távol maradni.
A titkukat Rose árulta el, mondván hogy megbízik bennem, és tudja hogy senkinek nem mondanám el.
Nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog. Végül is, hány ember mondhatja el magáról, hogy a pasija, és a második legjobb barátnője vámpírok?
Abszurd, de idővel megbarátkoztam a ténnyel. Mikor közöltem Edwarddal, hogy engem nem zavar, és nem félek tőle/tőlük, elkezdtünk járni.
Aztán jött James, ami csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Meg persze anya és Dan halála…
Nem mondom, hogy a kapcsolatunk zökkenőmentes volt, de a lényeg hogy együtt maradtunk, bármi is történt, és csak ez számít. Boldog vagyok vele. És azt hiszem, beleroppannék ha elhagyna. Anyuék halála után nem tudnék még egy ilyesfajta dolgot elviselni. Belehalnék.

Szóval, nagyjából ennyi a történetünk.

Ja, és mint már említettem, a legjobb barátnőm Evie. Őt nem hagyhatom ki. Egész kiskorom óta ismerem.
Evie Adams-nek hívják, és ő is, mint én, 17 éves. Bár ő két hónappal idősebb nálam.
A nővérével él itt Forksban. A szülei 5 éve passzolták le a nála 8 évvel idősebb Ashley-nek. De Evie nem nagyon bánja hogy nem velük él, soha nem jött ki velük valami jól.
Kedves, aranyos lány. Kicsit szórakozott, de egyébként nagyon jó barátnő.
Nálam kicsit magasabb, és vékonyabb. Középbarna haja, és mélyen ülő, sötétbarna szeme van.
A bőre elég sápadt, és szemüveges. Bár szinte soha sem hordja, pedig szerintem nagyon jól áll neki.
Nincs sok barátja, de akivel barátkozik, azzal nagyon is jóban van. Nehezen nyílik meg mások előtt, van olyan titka, amiről még én sem tudok. De talán ez nem is baj. Hisz ha minden egyes kis részletet elmondanánk magunkról, már nem lenne semmi érdekes sem a barátságunkban.
Ennyit Evie-ről.

Ott van még a többi barátom, Kate, Sandy, Lily, Tom, Victor, Flor és a többiek.
Velük is jóba vagyok, például menzán mindig velük ülök, és velük beszélgetek.

Jó arcok. Néha annyira tudom sajnálni a Cullen „gyerekeket”.
Őket mindig kiközösítik, bár tudom, ott vannak egymásnak.
Próbálkoztam már Rose-t összehozni velük, - legalább a csajokkal, mert a fiúk egy értelmes mondatot nem tudnának kinyögni, ha a közelükbe van, az tuti – de eddig még egyikük sem rajongott a másikért.
Az emberek, még tudat alatt is, megérzik bennük a „gonoszt”, bármennyire is nem azok, minden emberben ott bujkál a túlélési ösztön.
Na nem mintha Jazz, Emmett, Edward, Rose, vagy éppenséggel Alice annyira össze akartak volna haverkodni velük.

Ők öten mindig is maguknak valók voltak…
Lehetetlen volt őket odaképzelni az egyszerű emberekhez.
Nem illettek közéjük. Öt megtestesült tökéletesség. Igen, ez találó jelző rájuk.

Ők, és Carlisle-ék voltak az én családom, akárhogy is nézzük.
És én, míg élek hozzájuk tartozom. Talán egy emberi életre, talán örökre. .

Gyilkos ösztönök - 5. fejezet
5. Hidegek

/Bella szemszöge/

Láttam ahogy Edward megcsókolja azt a lányt. Hogy is gondolhattam hogy egy ilyen jóképű fiúnak nincsen barátnője!?
Én hülye már elkezdtem kombinálni hogy mi lenne ha Ő és én…
Igaz, túl szép lett volna.
Az a lány csodaszép. Illik Edwardhoz, és ahogy elnézem, nem most jöttek össze.
Na mindegy, haverkodni azért még nem bűn…

- Bells? Akkor hazavigyelek? – kérdezte Francis.
Franc a legjobb barátnőm. Már pisis korom óta ismerem. Ő itt élt Forksban egész életében, így nem sokszor találkoztunk. De most hogy már ideköltöztem, felidézhetjük a régi emlékeket.
Mindig szerettem vele lenni. Mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást. Ami bennem nincs meg, az benne igen, és fordítva.
Hasonlít rám… barna haj és szem, magas és vékony alkat.
Sokan testvéreknek néznek minket, de mi ennek inkább örülünk, minthogy megsértődjünk rajta vagy ilyesmi. És amúgy is, tényleg olyan mintha a húgom lenne.
- Ja, légyszi. – szálltam be mellé a kocsiba. – a járgány elromlott, és reggel Charlie hozott suliba. Elég égő volt.
- Ha szóltál volna, szívesen behozlak. Nem kellett volna a villogóval jönnöd. – nevetett.
- Oké, akkor holnap behoznál?
- Persze, szívesen. – mosolygott rám.
- Köszi.

Az út többi része viszonylag csendben telt. És én mindvégig Edward Cullenen gondolkoztam.
- Te, Franc… mit tudsz Cullen-ékről? – gondoltam semmit sem veszthetek ha megkérdem. Végülis, biztos nem csak engem foglalkoztatnak. Ha valaki elmegy mellettük, tuti hogy utánuk néz. Mindegyikőük gyönyörű. És olyan titokzatosak…
- Bells, te aztán nem lacafacázol. Láttalak Edwarddal a parkolóban. Hm… nemrossz, mi? – kacsintott rám. De ciki, lehet mégsem kellett volna őt kérdeznem?
- Jaj, nem azért… - tök zavarban voltam, mert végülis igaza volt, tetszett nekem Edward. Nagyon is.
Villantott egy olyan „na persze”- nézést, aztán belekezdett.
- Cullenék úgy 4-5 éve költöztek ide Alaszkából. 5-en vannak testvérek: Rosalie a magas, szőke, Emmett a feketehajú nagydarab, egyébként ők járnak is, Alice… hát ő tényleg fura, Jasperrel jár, akinek a közelében mindig valami furcsát érzek, de hagyjuk is. Nagyon gáz az egész dolog. Ja és Edward… hát mint már tapasztaltad, állati dögös.
- Öhm… és ki az a szőke, göndör hajú lány? Ő Edward barátnője, ha jól tudom… - emlékeztem vissza a csókra.
- Igen. Dana Kaye. Szegény lány… - itt nagyot sóhajtott.
- Miért, mi van vele? – kezdtem egyre kíváncsibb lenni.
- Tudod, megölték az anyukáját, és a testvérét is. A szeme láttára. De a gyilkosukat máig sem kapták el. Sok szóbeszéd van, hogy Dana exbarátja volt az, meg ilyenek,mert állítólag zaklatták őt. De én nem hiszek ebben. Na szóval, azóta a Cullenékkel él,és Edwarddal 3 éve járnak. Akkor költözött ide.
Nem hittem a fülemnek. Ez szörnyű. Nem is értem hogy bírta ezt elviselni az a lány. Ha az én szüleim haltak volna meg, én biztosan idegroncs lennék.
De azon a lányon nem látszott semmilyen fájdalom, csak szerelem.
- Uramisten, ez szörnyű. Mikor történt mindez?
- Úgy két éve…
- Értem. És hogy viselte?
- Hát, nem tudom. Nem ismerem valami jól. Csak azt tudom hogy hónapokig nem jött iskolába… nem is látta addig senki. Ki sem mozdult a házból. Nem is értem hogy bírja Cullenékkel. Nekem túl extrémek…
- Nem is ismered őket. Nagyon kedvesek. Én megkedveltem őket. Főleg Alice-t. Nagyon aranyos.
- Figyelmeztetlek, hogy ez talán nem a legjobb ötlet, mármint velük barátkozni.
- Mi? Miért? – nem értettem mire gondol? Nekem szimpatikusak.
- Tudod, van róluk egy-két sztori. Mármint lehet hogy csak pletykák.
- Hadd halljam!
- Hát jó. La Push-ban úgy tartják, hogy Cullenék nem egészen… hm… emberiek. – itt lopva rám pillantott.
- Ezt meg hogy érted?
- Az indiánoknak vannak történeteik, a farkasokról és a hidegekről.
- Hidegek?
- Öhm… ja. De Bella, ezek csak rémmesék.
- Nem baj, folytasd!
- A Quileute indiánok szerint az őseik farkasok voltak. A farkasok ellenségei pedig a hidegek.
És egyesek szerint Cullenek azok.
- Cullenék? Úgyérted… nem emberek? – néztem kérdőn Francisre. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Nézd Bella, mondtam hogy ezek csak rémtörténetek. Semmi alapjuk sincsen.
- Franc, mi az a „hideg”?
- Jaj Bells! Ne már! Ne mond hogy te elhitted ezt a sztorit! – tényleg látszott rajta milyen őrültségnek tartja ezeket a dolgokat.
- Dehogy hittem el. Hisz lehetetlen. De azért érdekelne hogy mégis miért állítanak ilyen dolgot róluk.
- Nos, kezdjük a sok hiányzással… és a kaja! Sohasem esznek, vagy isznak. Legalábbis a suliban nem. Mindegyik ötös tesiből. Bárkit leköröznek futásban, a súlylökésről nem is beszélve. Szóval, eszméletlen gyorsak, és erősek. A bőrük hófehér, kemény és hideg. Mintha nem is tudom… márványból lenne.
És tényleg. Mikor ma Alice megölelt a tornateremben, én is éreztem hogy milyen kemény és hideg a bőre.
De a többi dolog… nem akartam, és nem is tudtam elhinni mindazt amit most Franc állít.
Túlságosan is megkedveltem őket. Főleg Alice-t és persze Edwardot.
Nem hagyhattam hogy egy ostoba pletyka, vagy rémtörténet – kinek hogy tetszik – befolyásolja a kapcsolatunkat. Mert tényleg hiszem hogy barátok lehetnénk.
De most hogy hallottam mindezt, azért szeretném megtudni hogy kiket engedek be a szívembe. Tehát…
- Szóval, kik azok a hidegek? – a kérdés lávaként tört ki belőlem, és ezzel egyidőben a gyomromban fura remegést éreztem. Tényleg tudni akarom én ezt?
A válasz egy feszült sóhaj után szaladt ki barátnőm ajkán…
- Vámpírok.

 6. Valóság vagy hazugság

/Bella szemszöge/

Vámpírok…
Egyszerűen nem tudtam magam túltenni a szón.

Vámpírok nem léteznek! Nem és nem.
Mi ez? Valami rossz vicc?

De ahogy barátnőm arcát bámultam – a sokktól lefagyva még mindig- biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem viccnek szánta.
Tényleg ez a mese róluk?
Ki az az elmeháborodott ember, aki ilyet kitalál?
És arra nem gondolnak hogy milyen érzés Nekik?

Kilépni az utcára, és tudni hogy néhány ember ostoba agyszüleménye miatt félnek tőlük?
Elképzelni is szörnyű.
- Ezt sokan hiszik? – kérdeztem Francist, aki időközben leállította a kocsit. A házhoz értünk.
- Nem, dehogy. Sőt, szerintem rajtam kívül még senki nem is hallott róla. Én is csak Jacobtól hallottam.
Jacob Franc pasija, a Quileute indián törzs tagja.

Cullenék…
Ááá… valahogy hittem, hogy ez csak egy legenda, ahogy Franc mondja, de ott bujkált bennem az a bizonyos „mivan ha”.

Mert végülis illenek rájuk a vámpírokra jellemző „kiváltságok”.

De mivel nem voltam egy vámpírszakértő, elhatároztam, hogy utánanézek a neten.

Megráztam a fejem, mintha azzal minden rossz kiszállhatna belőle, de perze magam sem hittem hogy ez segít.

- Akkor holnap reggel. – köszöntem el Francistől, és kiszálltam a kocsiból.

Apu még az őrsön volt. Hagyott egy cetlit a hűtőn, amin az állt, hogy csak késő este jön haza.

Éhes voltam, mivel nem ettem a menzán semmit sem. A reggeli meg már rég volt.
Kiszedtem a hűtőből a tésztasalátához való dolgokat, majd elkezdtem összeütni a késői ebédemet.

Egész jól sikerült.
Apu adagját visszatettem a hűtőbe, és egy pohár üdítő után felmentem a szobámba.

A sulis cuccomat melegítőnadrágra, és egy kockás ingre cseréltem, és leültem a gép elé.
Elég régi ócskavas volt már az egész. Furcsa hangott adott ki, és 10 percbe telt míg végre bekapcsolt, és megnyitotta az internetet.

Bepötyögtem a varázsszót: Vámpír.

Kiadott többszáz oldalt, de ezek főleg gagyi hülyeségek voltak.
Vámpírsmink, „Vámpírkollekció” a kifutón… jesszus..

Az ötödik oldalon aztán találtam egy ígéretesnek tűnő weboldalt.
És tényleg. Végre nem ezek az ütődöttségek néztek vissza rám a sorok között.

A vámpír egy misztikus lény a népi kultúrában, rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpírizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik. A vámpírok gyakori szereplők a horror- és fantasy-irodalomban.
A „vámpirizmus” a néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik; rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz. Bizonyos helyeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus egy ritkábban előforduló formája a kannibalizmusnak.

Újra feléledt emberi holttest… beleborzongtam, ahogy ezt olvastam. Annyira ijesztő, és annyira… annyira nem emberi.
Viszont az, hogy állati véren is élhetnek, megnyugtatott. Biztos voltam benne, hogy ez Cullenekre is igaz, mert most már tényleg elhittem hogy ők vámpírok.
Nem tudtam elképzelni semelyik Cullent sem egy ember nyakát szívva. Kizárt.
És ahogy tovább olvastam, még egy dolgon megakadt a szemem.

A vámpírok a nyakon keresztül szívják az emberi vért, azaz a legfőbb táplálékukat, amely szükséges az életben maradásukhoz. Ha bizonyos időn belül nem jutnak elegendő vérhez, legyengülnek és meghalnak.
Meghalnak…

Egyáltalán nem akartam hogy ez így legyen. Sőt, szinte belefájdult a szívem, mikor erre az eshetőségre gondoltam. Hogy Alice meghaljon… vagy hogy Edward. Nem azt nem!
De ha úgy van ahogy gondolom, és ebben az egyben biztos voltam, hogy állatvéren élnek. Forksban erdő bőven akad.
Lehet hogy épp ezért költöztek ide?

A következő sorban valami olyant pillantottam meg, amiről már hallottam.
A vámpírok bőre, ha napfény éri, csillogni kezd, mintha gyémántból lenne.
Forksban sosem süt a nap, vagy csak nagyon ritkán.

És itt összeállt a kép.
Az amit Francis mondott a kajáról meg a többiről, a napfényben csillogó bőr, az állatvér, amire a sok erdő nyújt bizonyítékot…

Szóval minden passzolt. Én pedig biztossá váltam, hogy vámpírok igenis léteznek.

Gyilkos ösztönök - 7. fejezet