Repülőtér…
Azt hinné az ember a repülőterek, jó helyek. Az a Sok óriás gép, ahogyan felszáll, a levegőbe, és eltűnik a béke szigetére, a csodaszép kék égbe. De ha vetünk, egy kis figyelmet az emberekre láthatjuk az arcukon a vegyes érzelmeket. Vegyük például ezt a párt. A lány szeméből könnycseppek potyognak, amit a férfi ujjaival gyengéden letöröl. A másik oldalon egy üzletember van, arról gondolom, hogy öltöny van rajta, és a kezében táska. Tipikus üzletembernek néz mi, aki mindig mozgásban van, és talán még karácsonykor is utazik. Ezért nem kísérte el senki? Egy öreg pár megy egy fiatal fiú kíséretében. Mindenki arcán ott vannak a vegyes érzelmek…

(Renée szemszöge)
Egy … kettő … három. Percek és már nem leszek itt. Kiszakadt belőlem egy mély sóhaj. Elmondhatnám, hogy mit érzek most, de azt előbb be kéne ismernem magamnak, amit most nem akaródzok. Szóval a jelmondatom: felejts, felejts, felejts. Ballagtunk a beszállófülkéhez. Charlie szempárját fürkésztem, és magamba azt kívántam szólj már valamit. De amit még jobban szerettem volna, hogy tegyen valamit. Belátom, ez szörnyen gyerekesnek hangzik. Mint egy királylány, aki várja, hogy a hercege megmutassa, hogy képes még érte harcolni. Egy dolog hibázik, a hercegnők nem léteznek már, és ha léteznének is nem hinném, hogy elmenekülnének a probléma elől. Mint én.
Még is az én szívem minden egyes dobbanása csak egy szót várt. Egy szóra, ami egy csapásra elpusztítaná a szívemre kötött hegyoldalt. Vadul cikáztak a gondolatomba, hogy biztos hogy ezt akarom?
- Állj!
A szívem még vadabbul kalapált. Reménykedve felnézte rá.
- Én ezt nem tehetem. – mondta nemes egyszerűséggel.
- Mégis mit?
- Nem engedhetlek el újra. Neked itt a helyed mellettem, és ezt te is tudod.
- Azok után, hogy cserbenhagytalak, te képes lennél megbocsátani? Annyi év után? Elhagytalak, elvittem a lányunkat, és te még csak nem is tudod az okát. – fakadtam ki.
- Utáltad Forksot, ne hogy azt hidd, hogy nem tudtam. – Nem, nem azért volt, ez csak egy ürügy volt, hogy ráfogjam. vágtam bele. – Ezt még soha nem mondtam el senkinek.
- Akkor miért?- kérdezte tőlem
- Ezt … nem itt szeretném elmondani! – vágtam a képébe. Tényleg el akartam mondani neki, amit annyi éve titokban tartottam mindenki előtt?
- Akkor menjünk haza.
Haza, csak tudom, hogy ha visszamegyek, már többet nem fogok eljönni, füstölögtem magamba.
- Inkább a kocsiban beszéljük meg.
Beültünk a kocsiba, és csak néztünk egymásra, de egyikünk se szólt.
- Nem könnyű erről beszélni, nem változtathatok a múlton, de ha tudnám, megtenném, hidd el. Annyira hülye voltam, én… tudom, hogy ez nem sok, de sajnálom.
Megint belenéztem a bús meleg szempárjába. Bár ne tettem volna. Ha minden nap nem gondoltam rá, hogy mennyi fájdalmat okozok neki. Ettől féltem mindig, és most bekövetkezett.
- Csukd be a szemed!
- Mi?
- Bízol bennem? Akkor csak csukd be!- mondta szelíden.
Becsuktam, és vártam, hogy mi fog ebből kisülni.
- Mond el mit éreztél akkor.
- Én… dühöt, szerelmet, és … határtalan szánalmat magam iránt. Olyan… - Miért éreztél szánalmat magad iránt?- vágott közbe.
- Öhm , haragudtam magamra, mert, hogy is mondjam , fiatal voltam , jöttél te és mindent megváltoztattál. Az egyik pillanatban még gyerek vagyok, a másikban meg egy férjezett gyerek. Néha úgy éreztem mintha elsiettük volna a dolgokat. Aztán napról napra jobban szerettelek és ez megrémített. Olyan erős volt ez a z érzés, amit akkor még fel se fogtam szinte, nem hogy megbecsüljem. De, ugyanakkor meg is rémisztett. Nem hittem, hogy valami lehet ennyire tiszta, mély… Már lassan a drogom voltál, el se tudtam képzelni az életemet nélküled. Legszívesebben eldugtalak volna a világ szeme elől, hogy csak nekem ragyoghass, de még a gondolattól is bűntudatom lett. Lassan kezdtelek kisajátítani, és féltem, hogy egyszer a fejemre olvasod az önzőségemet. Mert az voltam. Csak magamnak akartalak, mint egy játékot. De sokkal többet jelentettél nekem, mint egy ostoba játék… Nem egy dolgot éreztem, dühöt irántad, mert vagy, és én csak téged láttalak, hogy minden érzésemnek te voltál az oka, Szerelmet, mert a dühvel ellentétben teljes szerelemmel szerettelek. Hogy tud egy ember ennyi mindent érezni? Akkor azt hittem megtaláltam a megoldást. Elmenekültem mielőtt még jobban túlnőne rajtam ez az érzés. Pokoli volt, de sikerült. Lassan új életet kezdtem, bár sohase feledtelek el, már nem csak te számítottál.
Valami nedves nyomódott az ajkaimra. Kinyitottam a szemem. Mind ketten könnyeztünk.
- Meg tudsz valaha bocsátani?
- Már nem tehetjük meg nem történté, de nekem annyi elég, hogy ha lett volna esélyed másképp csináltad volna. Ha megbeszélted volna velem… na de már mindegy. Feltehetek két kérdést?
- - Kettőt? – kérdeztem visszafojtott örömmel.
Bólintott. – Velem maradsz?