Hazafelé úton senki nem szólt egy darabig. Aztán apu megtörte a csendet:
-Te mit kerestél az udvaron a Cullen-kölyökkel?-nahát ez jól kezdődik. Valamit kinyökögtem:
-ÖÖÖ...ööö...csak megkérdezte,hogy mikorra kell beadni a házi dolgozatot!-hazudtam nem nagy túl meggyőződéssel.
-Biztos igaz ez,Em?-kérdezte apu gyanakodva. Én meg gyorsan kiböktem.
-Persze apu!Mért hazudnék?-feleltem lerázóan.
-Jól van Emily te tudod.
Nem fogom elmondani senkinek,hogy mi történt velem és Thoamssal a folyósón és az ebédlőbe.Így is alig vártam,hogy levethessem a szószos pólómat.De hát ezt nem hiszem el! Kétszer egymás után ilyen brutálisan összeütközni.És mind a kétszer én kerültem padlóra...szó szerint.Nem szabad megtudnia,hogy én tudom,hogy ő micsoda.Mert abból botrány lesz! És én ezt még nem nagyon mertem magamnak bevallani,de nagyon szerettem volna vele barátkozni,mert szimpatikusnak találom és nagyon gyönyörűnek.Hát persze...Rosaile az anyja...hát biztos attól örökölte azt a lehengerlő gyönyörűségét, a testfelépítést meg Emmett-től.Egyszóval:tökéletes volt.Pedig azt mondják,hogy nicns ilyen a világon,de ő bizony az egyetlen kivétel.De mégis azért haragudtam rá de főleg magamra,hogy mért kellett visszamennem azért a rohadt almáért...mert ha nem megyek érte vissza,akkor nem megyek neki és nem leszek nyakig mindenféle szószos.De amúgy meg,(ki tudja miért):sajnáltam. Amikor olyan dühösen belerúgtam a tálcába és mielőtt kirohantam volna,ránéztem,és láttam az arcán a megbánást,a félelmet és a lekiismeret-furdalást.Ekkor valaki oldalba bökött és én rándultam egyet és ezzel visszazökkentem a valóságba.
-Emily jól vagy?-ránéztem az ábrára és láttam,hogy apa meglepetten engem szólongat.Még nem teljesen vagyok a valóságba...teljesen elfelejtettem,hogy hol vagyok...amikor ránéztem,mintha nem tudtam volna hogy ki ő,mintha teljesen idegen lett volna számomra apa arca. Nahát ez a azért több a soknál.Emiatt a Thomas-ügy miatt fogok én teljesen megőrülni?! Azt már nem!
-Mi van?-hirtelen csak ennyit tudtam kibökni...de észre se vettem,hogy kérdeztem valamit.
-Kicsim mi a bajod?-apa féltő és meglepett szava mostmár tényleg kizökkentett a valóságba.
-Semmi csak elgondolkodtam,hogy mit fogok írni a házidolgozatomba!-hazudtam megint könnyedén. Mostanában egyre többet hazudok...vagyis csak egy-pár napja.Az álom óta.
-Kiszállunk ma még?-kérdezte Robert türelmetlenkedve...pffff! Rob-ot is teljesen elfelejtettem. Az ő szavai mintha villámként hasítottak volna a fülembe.Automatikusan befogtam a fülem. Mi van velem? Miért érzem úgy,hogy a családtagjaim idegenek? Talán megbolondultam.Sőt!Biztos vagyok benne.Akkor válaszoltam:
-Oké,szálljunk ki.
Kiszálltunk és én berohantam a házunkba.Papa ottben volt a szobájába és nézte a tévét.
-Sya Emily! Rob és apád hol vannak?-ez is fülsiketítően hangzott a fülembe.
-Ööö...mindjárt bejönnek csak én besiettem.
Anya nem volt otthon...biztos Leah-nál van.Gyorsan befutottam a szobámba,mert láttam,hogy pár lépés,és apu meg Robert benn lesznek a házba.Mikor beléptem a szobámba becsuktam az ajtót és levágtam a táskámat.Átcseréltem a szószos pólómat.Nem volt kedvem leckét írni! Most nem!!!
Ekkor vaLlaki kopogtatott az ajtómon:
-Em bemehetek?-kérdezte apa.
-Gyere!-válaszoltam kurtán.
Bejött és megállt az ajtóm előtt.
-Csak azt akarom mondani,hogy mi elmegyünk a papával,majd jövünk vissza.Addig ti legyetek el itthon Roberttel,és tanuljatok!
-Oké apu!Sya!
Kiment apu és az ajtó hangosan csapódott be utána.Most megint vagy csak nekem volt hangos vagy apu sértődőtt meg,hogy leráztam.Most valahogy nem akartam senkivel sem beszélgetni,csak Thomassal.És nem akartam leckét sem írni.
Nem tudom mi van ma velem,de valami megváltozott bennem,mikor mentünk hazafelé a kocsival.Mintha nem lett volna ott apu meg Rob.Mintha nem éreztem volna,hogy autóba utazom.Nem hallottam,hogy esik az eső.Mintha nem létezett volna körülöttem a világ...csak én vagyok egyedül és a gondolataim.Azért ez ijesztő! Nem tudom mi történt velem,de ez nagyon szörnyű! Úgy néztem apámra,mikor megszólított,minta nem is ismerném.Ki kell derítenem mitől van ez.
Észrevettem,hogy szomjas vagyok és kimentem,hogy iszok valamit.Kiléptem a szobámból becsuktam magam mögött az ajtót aztán odamentem a poharaimhoz és odanyújtottam a csaphoz,hogy megeresszem és tudjak inni vizet.Jelenleg ezt kívántam most a legjobban.Nagyon szomjas voltam.Rob megszólított:
-Emily nem kéne össze-vissza hazudoznod apának,mert előbb-utóbb úgyis kiderül minden-leejtettem a poharat,és az darabjaira törött.
-Gratulálok!Ügyes vagy!
Anyira ledöbbentem,hogy azt sem tudtam,hogy fiú vagyok-e vagy lány.Lenéztem a földre és megláttam az összetört pohár darabkáit.
Ezt sem vettem észre,annyira ledöbbentem.
-Jól van majd föltakarítom!-mondtam könnyedén.
-De mi fog előbb-utóbb kiderülni és mit hazudoztam én?-kérdeztem ártatlanul.Basszus hogy jött rá,hogy mi volt? Hát persze:Ő IS A SULIBA JÁR!!!Hát ez nem igaz!Ez már tragédia,esküszöm!Én tényleg megbolondultam.Hát könnyen megtudhatta,mivel ő is ott volt a suliba meg az ebédlőbe is.A folyósós ütközést meg hallotta a többiektől.Erre nem is gondoltam!El fogja árulni apának,és én akkor előre áshatom a síromat,mert nem fogom túlélni!
-Az,hogy te keversz a Thomas gyerekkel!-mondta gúnyosan.
-Mi a bajod?-ezt nem úszom meg szárazon az biztos. Robert szokott velem szemétkedni,de ennyire nem volt még ilyen.
-Az,hogy te szerelmes vagy Thomas Cullenbe.Semmi egyéb!-ez tiszta bolond.Én ugyan nem vagyok szerelems belé.Hiszen nem is ismerem.
-Te nem vagy normális Robert Black!Mit képzelsz.Amúgy az a "gyerek" 2 évvel idősebb nálad,és ha hallaná,hogy legyerekezed,biztos behúzna neked egyet,de meg is érdemelnéd.-nah az utolsó mondatot nem kellett volna kimondanom.
-Igen? Mostmár biztos,hogy szereted!Nekiütköztél a folyósón,nekimentél az ebédlőbe,amikor jöttünk hazafelé a kocsiba,rá gondoltál és nem a házidolgozatodra!
-Te teljesen meghibbantál.Az csak véleteln volt,és ő jött mind a kétszer nekem.És te honnan tudod,hogy mire gondoltam?Talán gondoltatolvasó vagy?
-Nem csak látom,hogy mi van.Szerelmes vagy Thomas Cullenbe,szerelmes vagy Thoams Cullenbe,szerelmes vagy Thomas...-nem vártam meg mire harmadszor is kimondja.Valamit kell,hogy csináljak.És ekor megtettem. Pofon vágtam Robertet teljes erőmből.
-Te szörnyeteg!-csak ennyit tudtam kinyögni,és könnyes szemmel kirohantam a házból.Berohantam ez erdőbe...nem számított merre futok.Csak el innen erről a szörnyűséges helyről.Nem tudom meddig futhattam,mert elkedztem nagyon fázni.Elállt az eső.Ekkor megálltam,mert eszembe jutott,hogy túl messzire mentem...de kit érdekel!Megláttam magam előtt úgy 10 méterrel egy dombot,körülöttem mindenhol bokrok sűrűje vett körül.Ekkor nagyon kezdtem félni.Alkonyodott és félhomály volt...ilyenkor félelmetesebb az erdő,mint éjjel.Ekkor meghallottam az egyik bokor mögül,hogy valami csörtet.Annyira féltem,hogy majdnem sikítottam.A csörtetés egyre közelebbről jött,mígnem a hátam mögül meg nem jelent az a valami.Becsuktam a szemem,várva,hogy rám veti magát,és várva,hogy az állat majd mordul...de ez mind elmaradt.Kinyitottam a szemem.Még mindig ott álltam a bokrokkal körülvett erdőbe.Megfordultam és sikítottam egyet,és hátra akartam volna esni,de egy erős,kemény,hideg kéz visszahúzott.
-Bocsánat!Nem akartalak megijeszteni-ez a hang valahonnan ismerős volt.THOMAS! Jézusmáriám!HOgy kerül ő ide? Nem vettem észre csak most,hogy még mindig a kezemet fogja.Kihúztam az övéből,de elég nehéz volt.
-Thomas?-Te meg mit keresel itt?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Én...ööö...csak errefele sétáltam,hogy kiszellőztessem a fejem...sok volt a lecke-mondta alig hihetően.
-És te mit kersel itt Emily Black?-a teljes nevemet mondta ki,de olyan sejtelmesen suttogva,hogy az ember megijedt volna,de én nem ijedtem meg egyáltalán.Épp ellenkezőleg!Elkezdtem rajta nevetni.
-Mi olyan vicces?
-Ahogyan kimondtad a nevem...-még mindig nevettem,de aztán elhallgattam.Thomas ábrázata nem volt ennyire vicces mint az enyém.
-Valami rosszat mondtam?-vajon mivel bánthattam meg?
-Emily én nagyon sajnálom,ami máma történt...én tényleg nem akartalak téged leborítani szósszal és nem akartalak fellökni a folyósón.-ezt olyan megbánóan mondta,hogy majdnem elkezdtem sírni rajta.De ekkor valamit kinyögtem.
-Háth...ööö...semmi baj,de te se haragudj,hogy olyan dühös voltam.De még nem volt velem ilyen még!Kérlek ne legyen miattam lelkiismeret-furdalásod!Én már tényleg nem haragszom!-mondtam olyan megbánóan,ahogyan csak lehet...túl megbánóan is,mivel Thomas kicsit furán nézett rám.
-Mondd,te miért sírsz?-odanyúltam a szememhez és tényleg éreztem,hogy könycseppek folynak végig az arcomon.
-Nem sírok!-hazudtam nem meggyőzően,mert mindjárt hallottam Thoams reakcióját.
-Ne hazudj!Emily mi a baj?Mondd el!-mondta Thomas bűnbánóan.
-Semmi!
Elkezdtem futni valamerre,de Thomas visszahúzott olyan erősen,hogy a karjaiba estem.
-Emily nem mehetsz el! El kell mondanod,hogy mi bánt!
-De miért?-kérdeztem hitetlenkedve.Olyan jó volt a karjaiba!Erős volt,kemény,de mégis volt benne valami,ami megpuhította a lelkem.A lehelete olyan volt akár a méz édes illata és én ettől elbódultam.Ezeket már bágyadtan mondtam ki:
-Thomas...én...én..nem...tudok...besz...-és ekkor minden elsötétült előttem.
Mikor fölébredtem,Thomas karjaiban feküdtem.Mikor tudatosult bennem,hogy hol fekszek,gyorsan fölpattantam.
-Mért fogtál a karodba?-kérdeztem szemrehányóan.Megint meg fogom bántani.
-Tettelek volna le a földre?
-Hogy kerültem én egyáltalán oda?
-Itt találkoztunk,bocsánatot kértem a mai miatt,te is bocsnánatot kértél,de elkezdtél sírni én mondtam,hogy mondd el,mi bánt de te elfutotál én visszahúztalak és elájultál.-ecsetelte Thomas.
-OKé.De miért vettél be a karodba?
-Mert te belestél!De hagyjuk ezt az egészet!-legyintett.
-Szerintem is.
-Inkább mondd el,hogy hogy kerültél ide!Messze vagy otthonról azt ugye tudod?
-Összevesztem az öcsémmel,és kiszellőztettem a fejem.
-Csak még egy kérdés:miért sírtál?-azt mondta hanyagoljuk ezt a témát,akkor most minek hozza elő?
-Nekem most mennem kell haza-menekültem a válasz elől.
-Ugye azt tudod,hogy 20 mérföldre vagy innen?-a szám tátva maradt.Hát akkor azért fáradtam el.Úristen!Az ő területükön vagyunk!
-Hogyan megyek én most haza?-fakadtam ki.
-Tudod én mi vagyok?
-Igen.
-Ki?
-Vámpír.Amikor ezt a szót kimondtam,megrázkódtam.
-Ez már a mi területünk.
-Ohh akkor én mentem is.-mondtam gyorsan, és elkezdtem futni.De megint visszahúzott,de mostmár nem annyira erősen,mint az előbb.
-Úgy gondoltam,hogy elvinnélek.-mondta suttogva.
-Én vagyok ilyen gyorsasághoz hozzászokva Thomas.-kiáltottam.
-Ha lehet halkabban.De mire hazaérnél,mehetnél a suliba.
-De akkor sem.-makacskodtam és megindultam,és éreztem,hogy vízhólyagos a lábam...de nem érdekelt.
-Emily te egy nagyon makacs lány vagy,de most ebből engedned kéne!De hogyha annyira akarsz,hát menj haza egyedül.-megfordult é elkezdett menni,és én reagáltam:
-Ne!Várj!-kiáltottam kétségbeesetten.
-Meggondoltad magad?-kérdezte megnyugodva.
-Igen!Légyszíves vigyél haza!-a hangom elkezdett csuklani.
Egyből ott termett előttem.Csak pár centire volt tőlem...és én megint kábulatba estem,szédülni kezdett előttem a világ.
-Emiley mi a baj?
-Nem...nem...-és megint sötét lett minden.Egyszer arra ébredtem,hogy eszeveszett gyorsan vágtatunk,és Thomas karjaiba vagyok.
Nem tudom mért,de megszorítottam a ruháját és szorosabban magamhoz húztam.2mp múlva letett.
-Megérkeztünk.
Ott volt a házunk,még égett benn a villany.
-Oké!-sóhajtottam-köszönök mindent és bocsi mindenért!
Ekkor szaladtam.Feltéptem az ajtót,és az egész család ott volt a konyaasztal körül,és mikor beléptem,minden felpattantak,kivéve papát,de őn agy szemmel méregetett.Megfagyott az ereimben a vér.