Tizennyolc éve megfogadtam, hogy sohase fogok visszatérni, de most két másodperc és egyből repülőre ültem. Annyira tudtam, hogy valami történni fog. Nagy ijedségembe, még egy cetlit se hagytam a férjemnek, hogy hol vagyok. Pár perc alatt, bár én sokall többnek éreztem lepergett a szemem előtt, hogy mi minden történhetett az én Bellámmal. Rémes képeket láttam, ahogyan vérben megtört testtel fekszik a földön. Nagyon remélem, hogy nincs semmi baja. A könnyeim potyogtak, a szívem mintha belülről feszített volna. Meg kell nyugodnom - gondoltam - senkinek nem segít, ha most kiborulok. Azokra az időkre emlékeztem vissza, amikor együtt voltunk család. De ezek az idők Forks-ban kezdődtek. Minden érzésem, amit jó mélyre elnyomtam magamnak, most felszínre tört. Itt éltek bennem évekig, miért nem bírják bent tovább?
Lepergett előttem az életem, legalábbis ahogyan kezdődött. A családom, nem volt gazdag, de szerettük egymást, és tisztességesen éltünk. Egyedüli gyermek voltam. Charlie-val úgy tizenhét évesen ismerkedtem meg. Nem siettük el a dolgot, sokáig barátok voltunk, ha nem lehet gyorsaságnak azt nevezni, hogy, húsz évesen már a felesége voltam. Itt kezdődnek azok az emlékek, amit próbálok el nyomni magamba. Sose bántam meg hogy teherbe estem Bellával, életem legjobb dolga volt.
De valami erős érzés a hatalmába kerített. Ezért inkább, elmenekültem előle. El Forks-ból, Charlie-tól, és mindentől, ami ide kötött. Nem hazudtam abban, hogy nem akartam Forks-ban ragadni, az okom csak második szempontból volt ez. Kiléptem örökre, az ajtón. Charlie arca beleéget a lelkembe. Az az arc... a csalódás, kétség, és mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Régen, gyakran ez az arc kísértett. Egészen Phoenixig menekültem. És most... Szembe kell vele néznem, eddig csak telefonon beszéltünk. Több okból jobb volt mind kettőnknek. Nem tűnik olyan nagy gondnak, de az én szívemre rányomta sújtó bélyegét. Évekig ezzel a súllyal éltem, míg meg nem ismertem Phil-t.
Neki sikerült elfeledtetnie velem mindent. Milyen lesz újra látni, vajon sokat változott? Annyi kérdésem lenne. És ott vannak még a barátaink, Sue, és Harry, Billy, Waylon... velük is számolnom kell, mert őket is elhagytam. Eszembe jutott egy közös karácsonyunk, Bella három hónapos volt. Marie, Charlie anyja, akit második anyámként szerettem főzte a karácsonyi pulykát. A második fogás a híres Clearwater féle hal volt, ami családról családra terjedt náluk. Akkor mindenki ott volt, aki számított nekem, az az egy este olyan sokat jelentett nekem. Az arcomat a kezembe temettem. De én mégis elhagytam őket. Az időközben elállt könnyeim, újra kiszöktek a szememből. Szegény Phil, biztos halálra aggódja magát. Amint le szálunk felhívom. Kinéztem az ablakon, a nap lassan kezdett felkelni.
Egy óráig csak gyönyörködtem a napban, majd elnyomott az álom.


***

Egy nő keltegetett, hogy még két óra és megérkezünk, vagyis ezt csak mondta az ok nem ez volt. Lehetett telefonálni. Gyorsan bekapcsoltam a telefonom és hívtam Phil-t.
- Renee, te vagy jól, vagy szíven, amikor láttam, hogy nem vagy itt... én komolyan mondom....
- Nyugodj meg szívem, jól vagyok és sajnálom, hogy nem üzentem.
Bella balesetet szenvedett, és azonnal idejöttem.
- Úristen, azonnal repülök én is.
- Nem kell szívem, ne haragudj, hogy nem írtam.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Igen drágám, aranyos vagy, de ezt nekem kell elintéznem.
- Értesíts, ha valami történik, szeretlek!
- Én is szeretlek! Szia!
Néztem még egy kicsit az eget, valahogy megnyugtatott.
A gép leszálláshoz készülődött.
Elindultam szembe nézni a múltammal.