Ma álom nélkül aludtam. Hát persze hogy is aludhatnék álommal, ha olyan reménytelen helyzetben vagyok mint most. De amikor kinyitottam a szemem nem Tom védelmező karjaiban ébredtem, hanem egy ágyon feküdtem lekötözve. Próbáltam kiszabadulni de túl gyenge voltam ahhoz. Az utóbbi napok megtették a hatását és rendesen kimerültem. Ekkor hallottam hogy nyílik az ajtó. Aztán Peter lépett be.

-Jó reggelt szépségem. Ne aggódj, jó kezekben leszel.- mondta nekem majd behívta a többieket. Nem értettem mit akar. Körbe néztem a szobában. Sok gyertya volt benn, de csak azok adták a fényt. Ablak nem volt. Aztán volt az ágy amin feküdtem. Ennyi volt a nagy berendezés. Peter mellém állt, és megfogta a gyertyát.

-Ne aggódj nem fog fájni. Csak egy kicsit- mondta és tudtam mit akar. Csak egy „kicsit” meg akar égetni. Csak hogy kínozzon. Csak hogy fájdalmat okozzon. És akkor tegyem fel a kérdést: Miért? Mert Peter egy szadista állat, és imádja ha fájdalmat okoz valakinek. Főleg ha olyannak okoz fájdalmat aki visszautasította. Ekkor perzselő érzést éreztem a kezemnél. Fájdalmasan felsikoltottam. A láng úgy égette a karomat mintha legalábbis valami gyúlékony anyag lenne a karomon. A sikításom velőtrázó volt. Ezen Peter-ék jót röhögtek. Meg akartam halni. Nem akarom hogy kínozzon.

-Ölj meg az sokkal egyszerűbb- szűrtem ki a fogam közt.

-Nem, hallani akarom hogy szenvedsz. Hallani akarom hogy a bocsánatomért könyörögsz.- mondta kéjesen majd átsétált a másik oldalamhoz. Ott is égett a karom. Felszisszentem de nem sikítottam. Ha már fáj szenvedek magamban. Nem adom meg neki az örömöt hogy hall engem sikítani.

-Azt várhatod-mondtam. Aztán a kezemről eltűnt a forróság, már nem égett annyira, de azért még nagyon fájt. Hisz ha jól tudom most eléggé megégetett. Nem akartam megnézni. De végül is rászántam magam. A kezem vérvörös volt. Tisztán kivehető volt hogy hol égette meg kicsit jobban. Aztán hirtelen éles érzést éreztem a lábamban. Peter végig karcolta a fogával mindkét lábam. Rettentően fájt és ömlött belőle a vér. Elnyomtam belülről egy sikítást, és elsötétült előttem minden. Legalább így egy kicsit megszabadultam a fájdalomtól.

***

Arra ébredtem fel hogy egy „kis” erővel bedobnak abba a cellába ahol már három napja voltam. Magamra néztem. Borzalmas látvány volt. A karom megégve, csoda hogy nem égett le, a lábam meg szinte felkarcolva. Arra volt erőm hogy felüljek és behúzódjak a sarokba. A szememmel Tom-ot kerestem. Ott ült a sarokban és a szeme izzott a szomjúságtól. Ekkor észrevettem valamit. A teste megfeszült. Mintha támadni készült volna. Úristen, hát persze. A vérem. Ekkor üvöltött egyet és rám vetette magát. Alulra kerültem és belenéztem izzó szemeibe. Még én is megijedtem ettől a nézéstől. Most fogok meghalni. Azt mondják a halálod előtt lepereg a szemed előtt az egész eddigi életed. De előttem nem pergett le semmi. És ez azért zavart. Már Tom egyre közelebb hajolt a nyakamhoz mikor felkiáltottam.

-Ne Tom, kérlek ne ölj meg. Ne pont Te ölj meg- kérleltem zokogva. Aztán hirtelen átrepült a szoba másik felére. Peter egyik vámpírja volt az.

-Még nem ölheted meg. Apád nem szeretné- mondta majd rám nézett.

-Ő nem az apám. Aki ilyet tesz valakivel- rám nézett- az nem a rokonom. Üzend meg neki hogyha kijutok innen megölöm- mondta Tom indulatosan és felpattant. Az „őr” kiment, én meg visszamentem a sarokba. Tom odaült mellém és lehajtotta a fejét:

-Sajnálom én nem akartam. Tudom hogy most utálsz de legalább bocsáss meg.- mondta még mindig lehajtott fejjel. Annyira sajnáltam. Nem tehet róla. Hisz mégis csak vámpír aki jó rég vadászott már. Kezemmel felemeltem a az állát hogy a szemembe tudjon nézni.

-Én nem haragszom. Hisz vámpír vagy. Logikus hogy így viselkedtél. Nem te tehetsz róla amit apád művel- mondta majd a szeme kicsit barátságosabb formát öltött. Aztán ránézett a kezemre. Az arca dühbe torzult. Elkezdett kiabálni:

-Hogy teheti ezt? Főleg egy olyannal aki nem tud védekezni. Most még nagy az erőfölénye. De ha megtalálnak minket akkor én magam ölöm meg.- mondta. Levette a pólóját és eltépte hogy be tudja kötni a lábam. Akaratlanul is megnéztem izmos, kidolgozott felsőtestét. A kezét pedig rátette az enyémre, és hálás pillantást vetettem rá, mert jéghideg márványbőre nagyon jól hűtötte a kezemet.

-Köszönöm- suttogtam neki hálásan.

-Ugyan semmiség.- mondta nekem és küldött egy mosolyt. Ekkor hallottunk valamit. Hatalmas dörrenést hallottunk, mintha egy ajtó beszakadna. Nem hallottam annyira tisztán mert tudtam hogy hamarosan ismét elvesztem az eszméletem. Kiabálás zaja ütötte meg a fülem. Aztán ismerős hangok de nem tudtam kivenni, hogy milyen hangok. Aztán dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Mi folyik odafent? Talán…? Nem erre gondolnom sem szabad. Nem álltathatóm magam képzelgésekkel. Nem lehet Cullen-ék. Ekkor innen az őr felment. És megéreztem valami förtelmes bűzt. Már alig-alig tudtam nyitva tartani a szemem, mikor ismerős szagot éreztem. A rács felé néztem, és két aggódó arany színű szempárral néztem farkas szemet. A rácsnál Emmett és Jasper állt. Nem hittem a szememnek, azt hittem csak álmodom. Jó lenne minél előbb felkelni, mert ezek csak illúziók. De Jasper és Emmett betörték a rácsot és mindketten odarohantak hozzám. Jasper megölelt míg Emmett megszorította a kezem. De elkezdett égni a kezem ezért felszisszentem. Ránéztem a kezemre ami csúnyább lett. Mindketten követték a pillantásom és egy emberként morogtak fel.

-Sam jól vagy? Mit tettek veled ezek a mocskok?- kérdezte Emmett. Nem válaszoltam csak elkezdtem sírni. Emmett odajött és magához húzott.

-Nincs semmi baj. Hazaviszünk, és elfelejtjük az egészet. Az én húgomat többé nem bántja senki- mondta. Húgomat? Annyira jól esett ez az egyetlen szó. Hát mégis kaptam valami jót ettől a léttől. Egy családot. Egy szerelmet. És igaz barátokat. Körbe néztem és nem láttam Tom-ot.

-Jasper hol van Tom?- kérdeztem akadozva. Remélem semmi baja nem lesz. Hisz neki köszönhetem hogy élek. Ő öntött lelket belém hogy ne adjam fel.

-Elment segíteni a többieknek. De ahogy hallom végeztek. Mindenkit elkaptunk kivéve Petert.

Ettől a mondattól ledermedten. Tom azt mondta Ő maga fogja megölni. Lehet hogy utána ment és soha többet nem látom. Soha nem köszönhetem meg neki, azt amit értem tett. Ekkor lejött hozzánk a Cullen család többi tagja. Alice, Rosalie, Carlisle, és Edward. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, úgy ahogy én is. Reméltem hogy nem lesz semmi bajuk. Rosalie odajött és megölelt:

-Nincs semmi baj? Jól vagy?- kérdezte. Persze- akartam mondani- azt a tény kizárva hogy a karom szétégett a lábam pedig fel lett nyársalva. Ahhoz képest jól. Ekkor ránézett a karomra.

-Óóó… hogy az a jó…-mondta Alice és az arcán megbánást láttam.

-Semmi gond jól vagyok- mondtam de ekkor Carlisle térdelt le elém, és kezébe vette a kezem. Felszisszentem mert hiába hűvös a keze nekem még így is fájdalmat okozott.

-Sajnálom. A kezed nagyon csúnyán megégett csoda hogy nem haltál bele.- mondta majd felállt.

-Szerintem mehetünk is haza- suttogta mellőlem Jasper. Mikor felálltam Emmett elkapott a karjaimnál fogva mert nem bírtam lábra állni.

-Majd én viszlek- mondta nekem, de ezt nem értettem teljesen mert ismét ellepett a sötétség. Csak annyit éreztem hogy szélsebesen futunk. Nem féltem a sötétségtől, mert tudtam hogy a családommal vagyok.