Felébredtem. Elég kényelmetlenül aludtam, és meglepődve vetten észre, hogy Jasper még mindig ugyanott volt, és ugyanúgy ott volt a karja a derekamnál.
-Jó reggelt- mondta. Valahogy az arca fájdalmat tükrözött. Ma meg kell tudnom hogy mi zaklatta fel annyira, hogy romboljon.
-Szia! Köszi a nyugtatást- mondtam neki.
-Semmiség. Figyelj én tudom milyen rossz neked, főleg hogy most láttad Maggie-t- mondta de én közbeszóltam.
-Ne haragudj amiért olyan csúnyán bántam veled. Nem utállak, úgy szeretlek mint a bátyámat. Csak annyira kétségbeestem hogy nem láthatom, mikor ott állt tőlem pár méterre. Azt hittem ha rajtad kitöltöm a dühöm, sokkal jobb lesz, de rájöttem hogy ez nagyon nagy hülyeség volt. Szóval tényleg ne haragudj, csak kicsit kikészült az idegrendszerem.- mondtam neki majd rá néztem. Arca nem mutatott semmit. Vagy fél percig vártam hogy válaszoljon mikor megszólalt:
-Én nem haragszom. Mikor azt mondtad hogy utálsz, tudtam hogy nem utálsz, mert az érzéseid, csak fájdalmat és kétségbeesést mutattak. Az viszont elég para volt ahogy remegtél reggel- mondta nekem, majd elmosolyodott és felállt.
-Hm kösz. De lenne még egy kérdésem.- mondtam és az arcára néztem
.- Mi dühített fel mikor meséltem apámról?- nem mertem az arcára nézni. De ránéztem bár ne tettem volna. Az arca eltorzult a dühtől. Szemei szikráztak, azt hittem mentem nekem jön. De lecsillapodott majd kimértem válaszolt:
-Idővel mindent megtudsz- szűrte ki a fogai közt majd távozott. Bambán néztem utána. Idővel mindent megtudsz. Mit akar ez jelenteni? Netán köze van valamilyen okból fogva apámhoz? Talán anyámhoz? Talán Maggie-hez? A francba! Miért nem lehet elmondani? Csodálkozik az ember, pardon vámpír ha kikészül idegileg. Istenem, annyit nem képes kinyögni hogy mi baja van? Ráadásul megint valami feldühítette. Ekkor betáncolt Alice:

-Szia! Hogy vagy?- kérdezte Alice, majd rám mosolygott. Minden dühöm elszállt egy pillanat alatt.
-Hm. Jól. A férjed kicsit lehetne közlékenyebb. –mondtam neki majd elkomorultam.
-Mert? Ugye nem megbántott? Mert ha igen még a nyakát is kitekerem- mondta Alice, és fenyegetően felmutatta a mutató ujját. Ezen elmosolyodtam.
-Nem! Ha még csak megbántana. De nem mond semmit. Emlékszel mikor kiborult egy napja?- kérdeztem Alice-től.
-Hahó, szerintem vámpír vagyok. Persze hogy emlékszem- húzta össze bosszúsan a szemöldökét, de nem sikerült neki.
-Hát ma rákérdeztem. Erre a válasz: Majd idővel mindent megtudsz- utánoztam Jasper-t. Alice elkezdett csilingelően nevetni, de nem értettem miért. Mi ebbe olyan vicces? Észrevette hogy komolyan nézek, majd magyarázatot adott:
-Tudod annyira jól el tudod játszani Jasper-t, hogy az már lehetetlen- mondta prüszkölve a nevetéstől. Ekkor belépett az ajtón Emmett.
-Mi ez a viháncolás? Én is nevetni akarok- mondta a megsértett medve.
-Semmi. Csak Sam annyira jól játssza Jasper-t- mondta Alice, és elkezdett újra csilingelően kacagni.
-Mutasd meg nekem is.- kérlelte Emmett.
-Nem!- mondtam és felpattantam- ez nem vicces. Tud valamit és nekem nem mondja el- rogytam le a földre.
-Lehet hogy magánügy?- kérdezte Emmett.
-Rólam vagy a családom valamelyik tagjáról tud valamit- feleltem. Erre láttam Emmett tetetett meglepődését majd vállba csaptam.
-De harcias valaki. Akkor inkább harcoljunk.- mondta majd vigyorra húzódott a szája. Erre Alice tarkón vágta, jelezve most drámai pillantok folynak, és hogy nem lenne okos most harcolni.
-Ez csalás. Kettő egy ellen?- mondta Emmett, és felháborodást színlelt.
-Akkora vagy mint egy medve! Még így is erőfölényben vagy- mondtam neki.
-Akkor is- mondta majd durcásan felhúzta az orrát.
-Délután- mondtam neki. Erre felvirult az arca. Odarohant hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra majd kiviharzott.
-Alice, ha nem bánod én most lemegyek és megkeresem Edward-ot mert beszélni szeretnék vele- mondtam.
-Rendben. A nappaliban zongorázik.- mondta Alice majd áttáncolt a saját szobájába.
Lesétáltam a nappaliba. Edward zongorázott, Bella Edward mellett ült, Emmett és Rosalie a kanapén ült, míg Nessi és Jacob játszottak. Beléptem a konyhába és ott találtam meg Seth-et és Esme-t.
-Sam! Jól vagy? –kérdezte Esme majd megölelt. Meglepődtem. Miért ne lennék jól?
-Persze. –mondtam. Seth rám mosolygott és én elvesztem szép barna szemeiben. Odajött hozzám és adott egy puszit az arcomra.
-Soha többet ne dühítsd fel magad. Elég bizarr látvány volt- mondta nekem nagy komolyan. Én meg csak nevettem.
-Mi olyan vicces?- kérdezte.
-Semmi.- mondtam majd adtam neki egy puszit és kimentem a nappaliba. Tehát simán megkérdezem Edward-tól hogy honnan tudta meg hogy anyám állítólag Quileute volt. Befejezte a zongorázást majd odaintett magához.
-Mondjad- mondta majd egy féloldalas mosolyt villantott. A többiek kimentek a szobából, így hát ketten maradtunk.
-Nos…hát…honnan veszitek hogy anyám Quileute volt?- kérdeztem, és remélem hogy rendes választ kapok.
-Hát mert bevésődtél Seth-be. Nem csak én hallottam a gondolataitokat hanem Jasper is érezte- mondta nagy komolyan, mintha legalábbis a hét csodáról lenne szó.
-De lehet ez valami más is.- mondtam.
-Mégis mi?- kérdezte majd kérdőn nézett rám.
„Ajj ne már! Ne akard hogy kimondjam. Tudod te jól mi az”- küldtem neki gondolatban.
-Az érzéseinket ki kell mondani, Sam. Szerelmes vagy Seth-be? –kérdezte. Na puff. Váratlan fordulat. Erre nem számítottam.
-Azt hiszem….azt hiszem igen- mondtam majd lehajtottam a fejem.
-Akkor jó. Anyádról meg ez csak egy feltételezés. Nem tudjuk biztosra.- mondta majd felállt.
-Értem és köszönöm a segítséget. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Kopogott valaki.
-Szabad- mondtam, majd Seth dugta be a fejét.
-Szia! Csak tanácsot szeretnék kérni- mondta, és leült az ágyamra. Meglepődtem. Tanács? Pont tőlem?
-Oké. Mondjad- mondtam és bíztatóan rámosolyogtam.
-Hát tudod van valaki, akit én szeretek. Csak nem tudom miként kezdjek hozzá. Hogy mit mondjak neki! Szerinted?- kérdezte mohó kíváncsisággal a szemében.
-Egyszerűen mondd meg neki hogy szereted.- mondtam. Seth felállt és kiment. Hát igen fiúk. Ekkor megint kopogott valaki.
-Szabad- mondtam és ismét Seth lépett be rajta.
-Sam mondanom kell valamit- mondta majd leült velem szemben.
-Oké! Mondjad!
-Szeretlek!- mondta és a szeme kisfiúsan csillogott. A meglepetéstől elfelejtettem levegőt venni. Aztán szép lassan a légzésem visszaállt a helyére. Hogy milyen jól esett ez az egyetlen mondat. Soha, senki nem mondta hogy szeret. És az első aki mondja, az az a fiú akit én is nagyon szeretek. Várakozóan nézett rám.
-Én is szeretlek- mondtam majd szeme felragyogott. Közeledett felém. Az arca csak pár centire volt tőlem. Leheletét éreztem az arcomon. Ajkai lágyan tapadtak az enyémre. Az ajka vággyal volt teli. Visszacsókoltam, majd a nyakánál fogva átöleltem. Életem első csókját egy tökéletes fiútól kaptam. Mikor elhúzódott ziháltan vettük mindketten a levegőt. Lefeküdtem, ő meg lefeküdt mellém és átölelt.
-Tehát hivatalosan mi most együtt vagyunk?- kérdeztem majd közelebb bújtam a mellkasához.
-A leghivatalosabban- mondta mosolyogva, és egy puszit nyomott a homlokomra. És mosolyogva léptem be az álmok kapujába.