Az utolsó remény     1.fejezet- Az idegenek

Már órák óta az erdőben bolyongtam. Éhes voltam, fáztam, emellett még nagyon fáradt voltam. A szempilláim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Nem bírom már ezt a fájdalmat. Az oldalam egyre jobban szúrt. A levegőt már zihálva vettem. Vártam a halált, vártam hogy ellepjen a sötétség, és megszabadítson minden fájdalomtól. De a sötétség csak nem jött el és hagyott szenvedni. Már nem is tudom hol járhattam mikor egy hatalmas házat pillantottam meg. Gyönyörű volt. Hatalmas ablakai voltak, és volt egy erkélye is. Ha jól láttam két emeletes lehetett. Nem lehet. Tovább kell mennem. Nem fájdíthatom itt tovább a szívemet. Akármennyire is bevágyódom abba a házba, tovább kell mennem. Ki kell jutnom az erdőből.
Épp hogy indultam volna mikor ajtónyílást hallottam. Ekkor nyolc alak kijött a verandára. Mindegyikük bőre sápadt volt, és nagyon hasonlítottak egymásra. Ha tudnám hogy nem vagyok hallott, azt hinném hogy angyalokat látok. De mikor az arcukra néztem, jöttem rá hogy kik ők. Vagyis inkább mik ők. Mint derült égből villámcsapás , úgy hasított belém a felismerés. Hisz ők vámpírok. Hófehér sápadt bőr, aranybarna szem, a sok hasonlóság egymás között. Én sem gondolkodtam tovább. Megijedtem tőlük, és elkezdtem rohanni. Elég gyorsan futottam amit egy ember igencsak megirigyelne. Ekkor hallottam hogy valaki fut utánam. Még jobban begyorsultam, de az idegen nem tágított csak rohant utánam. Éreztem hogy vámpír. Éreztem a szagot, ami csak a vámpírokra jellemző, de mindenkinél más és más. Épp ugrani kezdtem volna hogy gyorsabban elszaladjak előle, mikor az a valaki hátulról rám ugrott. A bordáimba belehasított a fájdalom. Éreztem hogy lefog. A kemény márványteste letaszított a földre. Ekkor minden elsötétült előttem és láttam az a sötétséget ami annyira vártam.
                                                         ***
Tehát ilyen a halál. Békés. Nyugodt. Nem zavar semmi. Érzed hogy zsibbad a tested, de mégis jobban örülsz neki, mint a fájdalomnak. Érdekes az emberek mennyit beszélnek a halálról, de átérezni igen más helyzet. Mintha a nagy sötétségbe lebegnél és várod hogy a lelked örökre megnyugodjon. De ha a halálod előtt vagy miért érzel fájdalmat? Mert én kifejezettem fájdalmat éreztem a jobb oldalamon. Ekkor valamit hallottam.
-Még is mit gondolsz? Tudhattam volna hogy sebezhető? Hisz olyan gyorsan futott mint mi. Majdnem lerázott- hallottam meg egy hangot.
-Nem, nem tudhattad volna. De elég lett volna hacsak simán lefogod. Két bordáját törted el, és a térde is kiugrott.- válaszolta egy másik hang. A hangjában tisztán hallottam a meglepettséget, és a zavarodottságot. Nem bírtam tovább, kinyitottam a szemem. Egy gyönyörű szobában találtam magam. A falak élénk sárgák voltak és mindenféle díszek meg függönyök voltak a plafonon. Minden modern volt, és rögtön tudtam hogy ez csak egy lánynak lehet a szobája. Ekkor valaki fölém hajolt. Az arca leírhatatlanul gyönyörű volt, és úgy emberi évében 20-24 évesnek saccoltam.
-Hogy érzed magad?- kérdezte lágy, bársonyos hangján. Nem tudtam mit is mondhatnék erre. Sajgott mindenem mintha legalábbis vagy három autó átment volna rajtam. De ahhoz képest jól.
-Jól.- mondtam, de nem tűnhetett nagyon meggyőzően mert kételkedve felhúzta az egyik szemöldökét. Kinéztem a háta mögül és ugyanazokat a személyeket láttam mint tegnap. Felugrottam és a legtávolabbi sarokba húzódtam.
-Kik maguk? –kérdeztem és lehetetlen volt, hogy ne hallják meg a félelmet a hangomból.
-Nos ez hosszú történet. Ha gondolod gyere le az ebédlőbe és elmondjuk.- mondta az orvos. De ő úgy hiszem hogy a családfő lehetett.
-Jó megyek- mondtam majd elindultam, de felszisszentem. A bordámba belehasított ismét a fájdalom. Mindenki kérdőn rám nézett.
-Csak fáj a bordám- suttogtam halkan. És most még csak nem is hazudtam.
-Ha lementünk adok rá gyógyszert- mondta a családfő. Elindultak mindannyian de én ott maradtam. Nem bírtam elindulni mert ismét elkezdette fájni a bordám. De most nem csak a bordám. Megálltak majd kérdőn visszanéztek. Sóhajtottam majd megszólaltam:
-Kissé nehezen megy a járás.- mondtam majd elindultam és az alsó ajkamat beharaptam.
Mosolyra húzódott a szájuk majd a nagydarab leginkább játék mackóra hasonlító fiú óvatosan felkapott és levitt, majd leültetett egy székbe.
-Csüccs- mondta röhögve. Nem tudtam mi olyan vicces ezen de megeresztettem egy mosolyt.
Mindenki leült a helyére majd belekezdette a családfő.
-Nos kezdjük azzal hogy hogy hívnak és mit kerestél erre!- mondta, majd mindenki rám emelte a szemét.
-Samantha vagyok, de szólítsatok Sam-nek és véletlenül kerültem ide. -mondtam és lehajtottam a fejem.
-Rendben Sam. Ez meg itt a Cullen  család.Ő itt Emmet - mutatott a macinak kinéző fiúra aki még mindig vigyorgott-mellette ül Rosalie - mutatott egy olyan szépségre amilyet még életemben nem láttam- ők pedig meg Edward és Bella- ők voltak azok akik úsztak a boldogságban és öröm volt rájuk nézni- ők meg itt Alice és Jasper- mutatott egy olyan lányra aki kicsi, és olyan mint egy tündér, a fiú meg egy kicsit bús volt- ő meg itt a feleségem Esme- húzta magához közel a nőt.  Látszott rajta az anyai szeretet.
-És maga kicsoda?- bukott ki belőlem a kérdés amire mindenki nevetni kezdett. Nem tudom ebbe mi volt olyan vicces de biztos jól szórakoznak.
-Én pedig Carlisle vagyok. És ne haragudj Emmet-re.- mondta majd egy gyors pillantást Emmet-re vetett.
-Tényleg ne haragudj én nem akartam azt hogy…- rám nézett majd összehúzta magát. Akinek félnie kéne az én vagyok nem Ő.  Tudtommal kicsit erőfölényben van. Ezen elmosolyodtam.
-Miért is kéne? -tettem fel a kérdést.
-Mert összezúztalak- mondta bűnbánó arccal. Annyira aranyos volt hogy nem lehetett rá haragudni.
-Nem gond. Nem történt semmi.- mondtam majd küldtem egy mosolyt. Akkor hirtelen meg akartam kérdezni valamit. De azon gondolkodtam hogy megkérdezzem-e mikor kibukott  belőlem.
-És tulajdonképpen mik maguk? Mert nem emberek az biztos.- kérdeztem. Bár előre tudtam a választ. Mindenki megfagyott. Vágni lehetett a feszültséget. De ekkor rájöttem valamire. Hisz ők vámpírok. Akkor miért barna a szemük és nem vörös?
-Mármint azt akartam kérdezni hogy miért nem vörös a szemük- bukott ki belőlem a meggondolatlan kérdés. Erre mindenki arcán meglepettséget és rémületet láttam.
-Mert mi állatvérrel táplálkozunk- mondta csilingelő, lágy hangján Alice.
-De te honnan tudsz rólunk?- kérdezte Edward, és a te szócskét eléggé megnyomta. Erre inkább nem akartam volna válaszolni. Régi sebek tépődtek volna fel. De ha a sebek újra fel szakadnak akkor is válaszolnom kell rá mert ők is adtak magyarázatot.
-Mert találkoztam már párral- mondtam majd felálltam.
-Köszönöm a segítséget amit nyújtottak, de nekem mennem kell. Az időm véges. –mondtam majd felszisszentem a fájdalomtól. Nem volt valami kellemes érzés de kibírtam.
-Nem várnád meg a holnapot? Addig itt tudnál pihenni és egy kicsit helyrerázódnál.- kérdezte Bella. Láttam rajta hogy nagyon jószívű, és rámosolyogtam.
-Nem. Ma el kell mennem. Köszönök mindent. Sziasztok. Remélem majd még egyszer talán összefutunk.- mondtam majd kimentem.
Elindultam az erdő felé és akkor még nem tudtam milyen jó lett volna ha a Cullen házban maradok.